1925 januárjában a nyugat-alaszkai Nome városában kezdődő diftériajárvány jelei mutatkoztak. A tél kellős közepén az oltóanyag odaszállításának egyetlen lehetséges módja a kutyaszán volt. Húsz hajtó és mintegy százötven kutya öt és fél nap alatt teljesítette a Nenana és Nome közötti 1085 kilométeres távot. A szérumfutás résztvevőinek hősiessége a korabeli sajtó és rádió egyik fő témája volt. A médiavisszhang jelentősen hozzájárult a védőoltások elterjesztéséért folytatott kampányhoz.

Az utolsó szakasz egységének vezérkutyája, Balto a New York-i Central Parkban kapott szobrot. A szérumfutás emlékére rendezik meg 1967 óta az Iditarod kutyaszánhajtó-versenyt, valamint 1997 óta a kutya- és motoros szánokkal az eredeti útvonalon zajló Serum Run 25 túrát.

A járvány Nome két fokkal az északi sarkkör alatt fekszik. 1925-ben Alaszka északi felének legnagyobb városa volt, 455 inuit és 975 európai származású telepes lakta (az aranyláz idején, a századfordulón húszezren éltek itt). Novembertől júliusig a Seward-félsziget déli partján lévő kikötő be volt fagyva, az egyetlen kapocs a külvilággal az Iditarodnak nevezett útvonal volt, mely az 1510 km-re délre fekvő Sewardból indult. Az 1930-as években már rendszeres repülőjáratok létesültek, de ekkoriban még a kutyaszán volt az egyetlen közlekedési és szállítási eszköz a téli hónapokban. Az Alaszkán kívülről érkező küldeményeket Seward jégmentes kikötőjéből vonaton Nenanába szállították (676 km), innentől kutyaszánok vitték tovább Nome-ig (1085 km) – átlag 25 nap alatt. Nome és a környező települések egyetlen orvosa Curtis Welch volt, akinek 24 ágyas kórházában (Maynard Columbus Hospital) négy nővér segédkezett. 1924 nyarán a rendelkezésére álló nyolcezer egységnyi diftéria elleni oltás szavatossága lejárt, ezért újakat rendelt Juneau-ból, de azok nem érkeztek meg a kikötő használhatatlanná válása előtt.

Nem sokkal azután, hogy az utolsó hajó (az Alameda) elhagyta a várost, egy a közeli Holy Cross faluban lakó kétéves inuit gyereken a diftéria tünetei mutatkoztak, Welch azonban – mivel sem a családban, sem a közösség más tagjain nem észlelte őket – mandulagyulladásnak diagnosztizálta az esetet. A kisgyerek másnap reggelre meghalt. Az orvos december folyamán szokatlanul sok mandulagyulladásos beteggel találkozott, majd a hónap 28. napján egy újabb haláleset is történt. Welch boncolást akart végezni, de a gyermek anyja elutasította. Még két inuit gyerek halt meg, míg január 20-án a hároméves Bill Barnetten már egyértelműen a torokgyík tüneteit lehetett észlelni, torka és orrnyálkahártyája lepedékes volt. Welch nem akarta használni a lejárt oltóanyagot, mert attól tartott, hogy legyengíti a beteget. A kisfiú másnap meghalt.

Január 21-én a betegség előrehaladott stádiumában lévő hétéves Bessie Stanley már kapott a szérumból, de az hatástalan volt, a következő nap már ő sem élt. Welch aznap este a városi tanács sürgős összehívását kérte George Maynard polgármestertől. A gyűlésen bejelentette, hogy legalább egymillió egységnyi oltóanyagra lenne szüksége a járvány terjedésének megakadályozásához. A tanács karantént rendelt el, melynek felügyeletét Emily Morgan nővérre bízta.

Január 22-én a hadsereg segítségével rádiótáviratban értesítették az összes nagyobb alaszkai várost és a juneau-i kormányzót a közegészségügyi vészhelyzetről, majd a washingtoni közegészségügyi szolgálatot is. A táviratban Welch jelzi, hogy a diftériajárvány kitörése valószínűleg elkerülhetetlen, sürgős szüksége van egymillió egység diftéria elleni oltóanyagra, de ennek odaszállítása csak a posta útvonalán, vagyis a kutyaszánok váltójával lehetséges. Utal rá, hogy a territórium egészségügyi biztosától korábban már kért ellenanyagot, és hogy a terület fehér lakossága háromezer fő. (A távirat eredeti szövegét lásd itt.)

Január 24-ére még két halálos áldozat volt, Welch és Morgan további húsz esetet diagnosztizált, és ötven betegnél állt fenn a fertőzés gyanúja. A veszélyeztetettek száma a legrosszabb esetben tízezer fő volt (egész Északnyugat-Alaszka népessége), a halálozási arány a szérum nélkül a 100%-hoz közelített volna. Az 1918–19-es influenzajárvány Északnyugat-Alaszkában 1000, a terület többi részén 2000 áldozatot szedett, főként a betegség ellen természetes védettséggel nem rendelkező inuitok közül. Nome bennszülött lakosságának felét, egész Alaszka bennszülött lakosságának 8%-át elpusztította.

A művelet megszervezése Alaszka belső területein a hőmérséklet a húsz évvel korábbi fagyok közelében járt a sarkvidék felől érkező magas nyomású légtömegek miatt; Fairbanksben -45 °C-ot mértek. Ilyen körülmények között Belső-Alaszkában a közlekedés minden formája szünetelt. Egy másik front a Brit Columbia (Kanada) melletti Panhandle-t söpörte végig 40 km/h-s széllel, három méteres hóakadályokat hozva létre. A szél és a jelentősen megrövidült nappalok a tengeri és a légi közlekedést is kockázatossá tették. Január 24-én az egészségügyi bizottság ülésén Mark Summers az aranylelőhelyeket felügyelő Hammon Társaságtól azt javasolta, hogy két kutyaszánnal oldják meg a szállítást: az egyik Nenanából induljon, a másik Nome-ból, és Nulatónál találkozzanak. A második, oda-vissza 1014 km-es szakaszt egyik alkalmazottja, a norvég Leonhard Seppala teljesítette volna, aki korábban a Nome-Nulato útvonalon négy nap alatt ment végig, és már ekkor félig-meddig legendás alak volt, Togo nevű vezérkutyája nem kevésbé.

Maynard polgármester a szérum légi úton való szállítását szorgalmazta. 1924 februárjában Carl Ben Eilson az USA postahivatala által felszerelt, megbízhatónak számító De Havilland gépével először repült téli körülmények között Fairbanksből McGrathba. Eilson összesen nyolc utat tett, a leghosszabb közülük mindössze 418 km-es volt, és a -23 °C-os hidegben annyi ruhát kellett magára vennie, hogy az már a vezetésben is akadályozta, leszálláskor többször is összetörte a gépet.

1925-ben Alaszkában mindössze három működő repülő volt: a Fairbanks Airplane Corporation első világháborús kétfedelű Standard J-1-ei, amelyeket télre üzemen kívül helyeztek (szétszerelték őket), mivel nyitott pilótafülkéik és vízhűtéses motorjaik voltak. A velük repülő két pilóta az USA más területein tartózkodott, így Dan Sutherland képviselő megpróbált engedélyt szerezni egy gyakorlatlan pilóta, Roy Darling számára.

A gyorsabb, de annál bizonytalanabb megoldást az egészségügyi bizottság végül egyhangúlag elvetette. Seppalát még aznap este értesítették, s ő azonnal nekilátott a felkészülésnek.

William Fendtriss „Wrong Font” Thompson, a Daily Fairbanks News-Miner újságírója, aki a légi megoldás mellett érvelt. A döntésen felháborodva sértő hangvételű cikkeket jelentetett meg. Az USA közegészségügyi hivatala a nyugati part kórházaiból 1,1 millió egység diftéria elleni szérumot tudott összegyűjteni, amelyeket előbb Seattle-be, majd onnan Alaszkába lehetett volna szállítani. A következő északra tartó hajó az Alameda volt, de nem érkezett volna meg Seattle-be január 31. előtt, onnan pedig még hat-hét napig tart az út Sewardig. Január 26-án az Anchorage Railroad Hospital sebészfőorvosa, John Beeson jelentette, hogy kórházukban 300 ezer egység ellenanyag található. Scott Bone kormányzó utasítására a szérumot becsomagolták és Frank Knight jóvoltából másnapra már Nenanában volt. Ez a mennyiség ugyan nem volt elég a járvány legyőzésére, de arra igen, hogy terjedését az öböl menti területre korlátozzák, amíg a nagyobb szállítmány is megérkezik.

Mialatt a szérum Nenana felé tartott Bone utasította Edward Wetzlert, a posta felügyelőjét, hogy a Nulatóig tartó szakaszra szervezzen meg egy több egységből álló futárláncot, amelynek résztvevői éjjel-nappal úton lennének, hogy a szérumcsomag minél előbb eljusson Seppalához.

A szérumfutás A Nenana és Nome közötti postaútvonal a Yukon mellékfolyója, a Tenana mellett halad egész a torkolatánál lévő hasonló nevű faluig (220 km), innen a Yukont követi Kaltagig (370 km). Utána nyugat felé fordul és átvág a Kuskokwim-hegységen a Norton-öböl (Norton Sound) partján lévő Unalakleetig (145 km), majd északnyugati irányt vesz, és a Seward-félsziget déli partján halad Nome-ig (335 km). Az utolsó szakasz igen veszélyes, mivel a tenger felől fújó erős széltől, illetve az onnan érkező viharoktól semmi nem védi a közvetlenül a parton húzódó csapást, melynek egy 68 km-es szakasza a befagyott, de azért állandó mozgásban lévő tengeren vág keresztül. Az útvonal teljes hossza 1085 km. Wetzler megkereste Tom Parsont, a Fairbanks és Unalakleet közötti postaforgalmat bonyolító Northern Commercial Company ügynökét. Ő telefon és távirat útján visszarendelte embereit állomáshelyeikre (roadhouse). A posta alkalmazottai – akik nehéz munkájuk miatt megbecsült emberek voltak – között voltak a legjobb kutyaszánhajtók, többségük atapaszka származású.

A váltó első egysége „Wild Bill” Shannon volt, aki január 27-én este 9 órakor vette fel a kilenc kilogrammos csomagot a nenanai vasútállomáson, és azonnal nekivágott az útnak, kilenc még tapasztalatlan kutyájával (vezérkutyáját Blackie-nek hívták). Az indulásakor a -45 °C-os hőmérséklet később tovább süllyedt, Shannon a szán mellett futott, hogy ki ne hűljön, de így is hipotermiás állapotba került. Egy szakaszon le kellett térniük a lovak által tönkretett ösvényről a folyó jegére. Hajnali háromra ért Mintóba, arca egyes részein fagyási sérülések voltak, a hőmérséklet ekkor már -52 °C volt. Tüzet rakott és felmelegítette a szérumot, majd négy órányi pihenés után három kutyáját hátrahagyva tovább indult. (Nem sokkal azután, hogy visszatért értük, a kutyák elpusztultak, és egy negyedik szánhúzóját is elvesztette.)

A félig atapaszka származású Edgar Kallands előző éjszaka ért Mintóba, de innen visszaküldték Tolovanába, így a váltás előtti napon 113 km-t utazott. A kutyáival együtt rossz állapotban lévő Shannon délelőtt 11-kor adta át neki a szérumot, melyet ismét felmelegítettek, mielőtt Kallands elindult volna. A hőmérséklet -49 °C volt; a Manley Hot Springsben lévő menedékház tulajdonosának – egy beszámoló szerint – forró vizet kellett fröcskölnie Kalland kezeire, hogy az el tudja engedni a szánt.

Január 28-án nem, de a következő nap két újabb diftériás esetet fedeztek fel. A karantént ugyan nem szegték meg, de hatástalan volt, mivel gyorsan terjedő fertőzéssel álltak szemben, és a diagnosztikai eszközök is elégtelenek voltak. Közben Juneau-ban is találtak valamennyi szérumot (csak súlya ismert, annak alapján kb. 125 ezer egység lehetett, ez 4-6 beteg kezelésére elég). A krízis az újságok címlapjára került, többek között San Franciscóban, Clevelandben, Washingtonban és New Yorkban, és az akkor még terjedőfélben lévő rádió is beszámolt róla.

Január 30-án bekövetkezett az ötödik haláleset. Maynard és Sutherland ismét az oltóanyag légi úton való szállítása mellett kezdtek érvelni. Az eredeti terv, a Fairbanksből indított repülőgép mellett felvetettek két újat is: az első szerint egy nagyobb gép Seattle-ből indulva repülne Nome-ba (ez 3200 km), a második szerint a haditengerészet egy hajója a jégpáncél széléig szállíthatna egy repülőt, amely aztán a befagyott tengerről szállna fel. A terveket egyes újságok, kormányzati intézmények, sőt még maga Roald Amundsen is támogatta, ugyanakkor tapasztalt pilóták, a haditengerészet és Bone kormányzó is egyértelműen elvetette őket. Thompson újságja ismét támadó hangvételűvé vált.

Bone a tiltakozásra válaszul úgy döntött, hogy még gyorsabbá teszi a váltót és a Seppalára eső hosszú utat is több csapat közt osztja fel. A norvégnak kellett teljesítenie a befagyott Norton-öblön átvezető legveszélyesebb szakaszt, de mivel a kis falukban, amiken áthaladt a korábban megbeszélt találkozási pont felé, nem volt kiépítve se telefon-, se távíróvonal, nem lehetett értesíteni arról, hogy Shaktooliknál várakozzon. A terv sikere így attól függött, hogy az egyik északról érkező hajtó keresztezi-e Seppala útját.