I. Manuél (Komnénosz, , romanizálva: Manouḗl, magyarosan: Mánuel; Konstantinápoly, Bizánci Birodalom, 1118. november 28. – Konstantinápoly, Bizánci Birodalom, 1180. szeptember 24.), bizánci császár 1143 áprilisától 1180 szeptemberében bekövetkezett haláláig. II. Ióannész császár és Magyarországi Piroska legifjabb fia. Uralkodása a Komnénosz-ház utolsó virágzását jelentette: a Bizánci Birodalom katonai és gazdasági ereje újjáéledt, és kulturális fénykorát is élte.
Örökösödése
Manuél II. Ióannész és magyar feleségének negyedik fia volt. A trónt eredetileg Alexiosz nevű bátyja örökölte volna, aki társcsászári rangot is kapott, ám mind ő, mind Andronikosz nevű fivérük meghalt 1142-ben. Ióannész váratlanul fiatalon halt meg 1143-ban, amikor egy vadászaton megsebezte egy mérgezett nyíl. Halálos ágyán nem harmadik, Iszaakiosz nevű fia, hanem a legkisebb herceg, Manuél mellett döntött. Ióannész császár hű fővezére, Ióannész Akszukhosz támogatta döntését, így Iszaakiosz kénytelen volt elfogadni, hogy fivére lép a konstantinápolyi trónra, és megelégedett a szebasztokratóri ranggal. Nem így a hasonló nevet és rangot viselő nagybácsi: az idősebb Iszaakioszt a trónváltáskor jobbnak látták a távoli Hérakleia Pontikába meneszteni, de visszatérve még így is szervezkedett Manuél ellen 1145–46 táján.
Uralkodása thumb|300px|Manuél hüperpüronja, rajta Jézus Krisztus és a császár képmásával Manuél kiválóan képzett politikus, ügyes diplomata és bátor harcos volt, aki szeldzsukok elleni küzdelmeivel már II. Ióannész életében kitűnt. Azonban nélkülözte apja megfontoltságát, és gyakorta vállalkozott kockázatos külpolitikai lépésekre. Emellett a lovagi eszmény híveként sokat tett a nyugati kultúra elterjedéséért: feleségei mellett számos főembere is nyugati származású volt, és számos nyugati szokást honosított meg a császári udvarban.
A II. keresztes hadjárat
Manuél uralkodásának fő ellenfelei a normannok voltak: egyrészt II. Roger szicíliai és dél-itáliai királysága fenyegette a Balkánt, másrészt az Antiochiai Fejedelemség lázadozott folyton a bizánci hűbér ellen. Ióannész előbbit úgy igyekezett sakkban tartani, hogy szövetkezett a Német-római Császársággal, utóbbit pedig háborúval hódoltatta 1137-ben, de 1142-es elszakadását váratlan halála miatt már nem tudta megtorolni. Manuél megpróbálta megerősíteni a német szövetséget, ezért 1146-ban feleségül vette Sulzbachi Bertát, III. Konrád német király sógornőjét – a szövetség kamatoztatására azonban nem jutott idő. 1144-ben ugyanis Imád ad-Dín Zangi moszuli és aleppói emír meghódította a legkeletebbi keresztes államot, az Edesszai Grófságot. Manuél számára ennek megvolt az a pozitív hozadéka, hogy a rémült antiochiai fejedelem, Rajmund jobbnak látta személyesen a császárhoz látogatni és meghódolni neki.
Edessza elestének hírére III. Jenő pápa és a ciszterci prédikátor, Clairvaux-i Szent Bernát tüzes felhívásaira ismét keresztes hadjárat indult 1147-ben, amelyen VII. (Ifjú) Lajos francia király mellett III. Konrád is részt vett. A hadjárat nem volt eredményes, ráadásul a szövetségesi viszonyt is megtépázta: a keresztesek rendbontásai népszerűtlenné tette őket a görög lakosság szemében, ráadásul úgy tűnik, Manuél nem is találkozott elsőként érkező sógorával. A császár hűbéresküt tétetett a lovagsággal, akik átkeltek a Boszporuszon, ám az Ikóniumi Szultánság szétverte a német sereget. Ennek maradékai csatlakoztak a később érkező VII. Lajos erőihez, aki Roger király barátjaként már ekkor fontolgatta, hogy inkább Konstantinápoly ellen támad. Kihasználva Manuél keleti lekötöttségét, Roger 1147 őszén elfoglalta Korfu szigetét, illetve Thébait és Korinthoszt a görög szárazföldön. A keresztesek végleges kudarca után Konrád ismét a császárvároson keresztül tért haza, és ezúttal tisztelettel fogadták, sikeresen megerősítve a szövetséget. Konrád ígéretet tett, hogy hazatérése után rátámad a normannokra. A szövetséghez az adriai térségben érdekelt Velencei Köztársaság is csatlakozott, 1149-ben segítve Korfu visszavételében.
Hódítási kísérlet Itáliában
Manuél és Konrád közös háborújának terve azonban kudarcot vallott: Roger szövetkezett Oroszlán Henrik Welf-házi szász herceggel, aki francia és pápai támogatást is élvezett. Konrád Henrik ellen volt kénytelen harcolni, és mire Itáliára törhetett volna, meghalt 1152-ben. Utóda, az egyetemes császárságeszményt magáévá tevő Barbarossa Frigyes sosem ápolt jó viszonyt Konstantinápollyal, és az 1150-es évek végére végleg szembefordult Manuéllel. A bizánci uralkodó így csak II. Roger 1154-es halála után indított támadást annak magyarokkal szövetkező utódja, I. Vilmos ellen. Az 1155-ös expedíció Ancona városából indult ki, és helyi támogatással váratlanul nagy sikert ért el: Bari, Trani, Giovinazzo, Andria, Taranto és Brindisi sorra bizánci kézre kerültek.
Manuél itáliai térnyerése a térségben érdekelt legtöbb hatalmat ellene fordította, így a normannok mellett immár Frigyes császár és a Velencei Köztársaság is Bizánc ellen foglalt állást. Az itáliai sereget támogató normann hűbéresek egy része is elpártolt a bizánci hadakat vezető Mikhaél Palaiologosztól és Ióannész Dukasztól. Vilmos végül 1156-ban Brindisinél győzelmet aratott Manuél csapatai felett, és a hódítások zömét visszaszerezte, ráadásul flottájával Euboia és Almürosz ellen indított pusztító támadást. A hatalmas összegeket felemésztő vállalkozás végül kudarccal végződött: Ancona kivételével az összes hódítás elveszett, a zsoldosokat pedig kivonták az Appennini-félszigetről. Manuél 1158-ban békét kötött Vilmossal, amely uralkodása végéig kitartott. A bizánci császár ekkor már nem a normannokat, hanem az őt csupán görög királynak tituláló Frigyes császárt tartotta legfőbb ellenségének.
Háború II. Géza ellen
1150 kora őszén Manuél támadást indított II. Uros szerbiai zsupán ellen, akinek a Kijevben hadakozó II. Géza magyarjai siettek a segítségére. A döntő ütközetre a Tara pataknál került sor, és bizánci diadallal végződött, melynek során a császár személyes hősiességével is kitűnt: párbajban győzte le az egyik magyar vezért, Bágyon ispánt. A bizánci győzelem meghódolásra késztette Urost, Manuél pedig az év végén vagy 1151 elején, amikor Géza még csak útban volt hazafelé, büntetőhadjáratot indított Dél-Magyarország ellen. A császár a Szerémséget fosztogatta, ahol elfoglalta Zimonyt, Könyves Kálmán házasságtörő feleségének gyermekét, Boriszt pedig a Temesköz felprédálására küldte. A hazatérő magyar király a trónkövetelő ellen indult, de az visszamenekült előle a császári táborba. A háború ezután csak kisebb csetepatékra korlátozódott – Borisz is ezek egyikében veszett oda. Bár Géza személyesen vonult a dunai határra 1153-ban, az összecsapás elmaradt. A több fronton is fenyegetett magyar uralkodó végül békét kért, amelyben sarcot fizetett az 1151-ben ejtett foglyokért, illetve Bizánc szövetségesének nyilvánította magát.
Az elégedetlen magyar király támogatta Manuél unokatestvére, Andronikosz Komnénosz összeesküvését, ami kudarccal végződött; siker esetén Andronikosz Belgrádot, Barancsot és Ništ adta volna neki. Géza 1154-ben szövetkezett a trónra lépő I. Vilmossal, és év végén sikeresen lerohanta a Balkánt. Manuél 1155 tavaszán nagy sereget gyűjtött az ellencsapáshoz, de az ellenfél ismét békét kért. A császár hajlandó volt békülni, de már 1156-ban javasolta szövetségesének, Barbarossa Frigyes német-római császárnak, hogy közösen rontsanak Magyarországra. Frigyes elutasította a tervet, és 1158-ra Géza iránt is megenyhült. Ekkor Frigyes udvarából Konstantinápolyba költözött a magyar király elégedetlenkedő fivére, István herceg, akihez rövidesen a harmadik testvér, László is csatlakozott.
Siker a keleti határon
Miután a magyarok elleni és az itáliai háború is elcsitult, Manuél kelet felé fordította a figyelmét. Châtilloni Rajnald antiochiai fejedelem és szövetségese, II. Thorosz kilikiai örmény herceg a császár lekötöttségét kihasználva a bizánci hódításokat veszélyeztette: Rajnald Ciprust fosztotta ki 1156-ban, Thorosz pedig a II. Ióannész által apjától elhódított Kis-Örményországot próbálta visszaszerezni. Manuél gyors és fényes sikert aratott: az 1158 végén megindított bizánci haderő elől a hegyekbe menekülő Thorosz hűségesküt tett neki III. Balduin jeruzsálemi király közvetítésével, 1159-ben pedig Rajnald is kénytelen volt színpadiasan megalázkodva elfogadni a főségét. Manuél ebben az évben színpompás bevonulást tartott Antiochia városában, ahol III. Balduin is részt vett, a császár védnöksége alá helyezve magát. A keresztesek elleni sikert megkoronázva a hazatérő bizánciakat meglepő szeldzsukokat is sikerült legyőznie, 1160-ban pedig Iszauria területét hódította el a muszlimoktól. A siker olyan nagy volt, hogy II. Kilidzs Arszlán 1162-ben három hónapot Konstantinápolyban töltött, ahol hűbéri esküt tett Manuélnek, ezzel biztosítva hosszú időre a keleti határ zavartalanságát. Manuél pozícióját dinasztikus kapcsolattal is megerősítette: az Eiréné néven ismert Berta halálát követően Konstancia antiókhiai fejedelemasszony és első férje, Poitiers-i Rajmund lányát, Máriát vette feleségül 1161-ben.
Háború III. István ellen
1162-ben meghalt II. Géza, a trónt pedig fia, III. István örökölte. A keleti háborúskodáson túlesett Bizánc elérkezettnek látta az időt, hogy támadjon: Manuél követséget küldött Magyarországra, hogy elfogadtassa III. István nagybátyja, István herceg megkoronázását, és haddal vonult a határ felé. A magyar urak a császár unokahúgát feleségül vevő István helyett a függetlenebb Lászlót fogadták el királyuknak, akit meg is koronáztak 1162 júniusában, de 1163 januárjában megmérgezték. A népszerűtlen István herceg csak ekkor kapott koronát. Ő mindenben Manuél érdekeit szolgálta: megszakította a kapcsolatait a pápasággal, és még pénzverését is Bizánchoz igazította. Lázadástól tartva, tavasszal segítséget kért a császártól, ám a helyzetét stabilnak ítélve végül nem vette igénybe a bizánci csapatokat. A császári segéderő elvonulását követően aztán kirobbant a lázadás, és a nyugati országszélre szorult III. István 1163. június 19-én leverte nagybátyját, akit Bánfi Lukács esztergomi érsek közbenjárására visszaengedtek Bizáncba.
Manuél azonnal megindult Szófiából, felkarolva a neki hűségesküt tett IV. István ügyét, ám a bitorló népszerűtlenségét látva inkább a király öccsét, Béla herceget próbálta megkörnyékezni: felajánlotta számára lánya, Mária kezét, és hogy trónörökössé teszi. Cserébe békét és Béla herceg 1161 óta uralt területeit, Horvátországot és Dalmáciát kérte. Az egyezség létrejött, Béla pedig 1163 végén Konstantinápolyba ment, ahol áttért az ortodoxiára, és Alexiosz néven deszposztészi rangot kapott. A béke azonban nem volt tartós: a magyarok nem adták át Dalmáciát és Horvátországot, Manuél pedig 1164-ben ismét hadba vonult IV. Istvánt támogatandó. A császár ezúttal Magyarország belsejéig, Bácsig hatolt, mivel a cseh, osztrák és halicsi segítséget kapó magyar király nem volt hajlandó átadni neki a birtokokat. A bizánciak nem is vállaltak csatát, helyette I. Ulászló cseh királyt (II. Ulászló fejedelmet) kérték fel közvetítőnek. A békében III. István lemondott Dalmáciáról és Horvátországról, sőt a gazdag Szerémségről is, Manuél pedig ismét lemondott IV. István támogatásáról. Mindhiába: 1165 tavaszán a magyarok lerohanták a trónkövetelő birtokában maradt Szerémséget, és még meg is mérgeztették a Zimonyban ostromzár alatt tartott IV. Istvánt. Manuél júniusban indított ellencsapást, és több kudarcot vallott kísérlet után visszavette a várat. István ismét lemondott minden érintett területről, Dalmáciát és Boszniát pedig császári csapatok szállták meg velencei segítséggel. 1165-től kezdve Manuél szemmel láthatóan letett Magyarország hűbéressé tételének tervéről: bár a háborúk továbbra sem csitultak, IV. István után már nem léptetett fel új trónkövetelőt, pedig az ugyanekkor trónörökösévé nyilvánított Béla herceg alkalmas lett volna a feladatra.