Az eurázsiai–boreális az északi flórabirodalom (Holarktisz) egyik flóraterülete. A sarkkör körül végighúzódik Eurázsián: Svédországon, Finnországon, Norvégián és Oroszországon; dél felé eléri Kazahsztán és Japán északi részét (Hokkaidó). Északról az arktikus flóraterület, délről Európában a kontinentális-pusztai flóraterület, Ázsiában a kelet-ázsiai flóraterület határolja.
Jellemző növénytársulása a tajga; egy nagyon kevés fajból álló tűlevelű erdő. A tajga hasonló helyzetben húzódik át Észak-Amerikán is. Hasonló jellegű növényzet fenyők hiányában a déli féltekéről teljesen hiányzik.
bélyegkép|350px|A tajga földrajzi elhelyezkedése a tundra és sztyepp között.
Éghajlata
A boreális tartományt két jól elkülöníthető éghajlati területre bontják:
az eurázsiai hideg-óceáni klímaváltozat Skandináviától Nyugat-Szibérián át a Jenyiszej folyóig húzódik, az eurázsiai hideg-kontinentális terület pedig a Jenyiszejtől a Csendes-óceánig. Ezen belül a növényzet jellegét már nemcsak a földrajzi helyzet, de a domborzat is erőteljesen befolyásolja.
A különböző tényezők együttes hatásainak eredményeként a tajga négy típusát különböztetik meg: sötét tajga, világos tajga, hegyi tajga, tőzeges-lápos tajga.
Sötét tajga
A sötét tajga (sötét lucos tajga) Európa északi részén terjedt el. Erdőalkotó fái: közönséges lucfenyő (Picea abies), szibériai luc (Picea obovata), szibériai jegenyefenyő (Abies sibirica), szibériai cirbolyafenyő (Pinus sibirica).
Három fontos altípusa van: A mohás lucerdők cserjeszintjében sok az európai faj. Hajlamos az elmocsarasodásra, és a nyershumusz felhalmozódása fokozatosan tőzegképződéshez vezet. A szőrmohás lucerdő sík térszíneken alakul ki és fokozatosan láposodik el. Az elláposodás eredménye a tőzegmohás lucerdő.
Világos tajga
A világos tajgának öt fontosabb altípusát különböztetjük meg: Tápanyagszegény, leginkább homokos talajokon nő a világos erdeifenyő tagja, amelynek gyakorlatilag egyetlen erdőalkotó fája az erdeifenyő. Speciális változata a zuzmós erdeifenyő erdő. A világos vörösfenyő tajga fő erdőalkotó faja a dauriai vörösfenyő. A vályogos és meszes talajokon vörösáfonyás vörösfenyő erdők terjedtek el. A nedves vörösfenyő erdők olyan, podzolosodott homoktalajokon nőnek, amelyek talaja elég nedves. A különböző vörösfenyő erdők elláposodása alakítja ki a mohos- és a tőzegmohás vörösfenyő tajgát.
Tőzeges-lápos tajga
A boreális tűlevelű erdők két fő láptípusa: a síkláp és a tőzegmoha-felláp.
A tajga állatvilága
A tajga madárvilága a rövid nyáron gazdag, a téli időszakban szegény. A tavak környékén: récefélék, kis bukó, kis búvármadár; a mocsaras területeken: nyírfajd, cankók, darvak; jellemzőek még a nappal aktív bagolyfélék.
A viszonylag hideg éghajlaton kevés hüllő és kétéltű él.
Ragadozó emlősök: hiúz, rozsomák, nyérc, hermelin, coboly, nyuszt.
Az emlősök sokféleképpen alkalmazkodtak a létfeltételek évszakos váltakozásához. Ennek fő típusai: hosszú téli nyugalmi állapot, vándorlás, nagy testméret, színalkalmazkodás.
Források Biogeográfiai alapfogalmak TALAJFÖLDRAJZ ÉS BIOGEOGRÁFIA Talajföldrajz és biogeográfia
Kategória:Flóraterületek Kategória:Eurázsiai–boreális flóraterület