Jeff Beck, eredeti nevén: Geoffrey Arnold Beck (Wallington, 1944. június 24. – 2023. január 10.) többszörös Grammy-díjas angol rockgitáros. Egy ideig ő volt a Yardbirds gitárosa. 2003-ban a Rolling Stone magazin a 11. helyre rangsorolta "Minden idők 100 legnagyobb gitárosa" c. összeállításában. A lista 2011-es újabb kiadásában már az 5. helyre került.
Beck sosem ért el olyan hosszan tartó üzleti sikert, mint gitárostársai a Yardbirdsből, bár az együttes 1992-ben bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be. Legtöbbet az instrumentális zene terén alkotott, kiadványai több műfajt is áthidalnak, mint például a blues-rock, a heavy metal és a fúziós jazz. Jelenleg a gitárrock és az elektronikus zene egy érdekes elegyét igyekszik sajátjává formálni. Ez a sokszínűség szinte lehetetlenné tette Beck számára, hogy kialakítson és fenntartson egy széles és biztos rajongói bázist.
Mindezek ellenére Becknek sikerült kivívnia a kritika megbecsülését. Négyszer kapott Grammy-díjat.
Színpadon kívül lelkes rajongója az amerikai-stílusú hot rodoknak. A hot rodok visszatérő elemei legutóbbi albumainak.
Életpályája Fiatalkora
Tízévesen Beck a templomi kórusban énekelt. Kamaszként egy kölcsöngitáron tanult játszani, és különféle kísérleteket tett arra, hogy megépítse a saját hangszerét. Elsőként összeragasztott és csavarozott (megfeledkezve a csavar-alátétről, így a csavar belesüllyedt a fába) néhány szivarosládát testnek és egy kerítéslécet nyaknak. A húrok repülőgépek irányításánál használatos huzalok voltak, az egyszeresen és a kétszeresen körbetekertet is használta, attól függően, milyen hatást akart elérni. A bundok egészen más kategóriába tartoztak. A fretless gitárok ismeretlen előfutáraként, a bundokat egyszerűen felfestette. Az otthoni barkácsolás egy másik példája, mikor egy tömör gitártestet vágott ki egy nagyon vastag fadarabból. A nyak készítése közben emlékezetből mérte ki az egységeket. Sajnos az egységek, amikre emlékezett, egy basszusgitáréi voltak. Az eredményt ekképp fogalmazta meg: "A beosztás nagyon rossz volt, csak úgy tudtam rajta játszani, ha egy capót raktam az ötödik bundhoz.", majd így folytatta: "Már akkor is érdekelt az elektromos gitár, mielőtt tudtam volna, mi a különbség az akusztikus és az elektromos hangszer között. Az elektromos gitár egy magával ragadó, lenyűgöző falemeznek látszott, egy csomó gombbal meg kapcsolóval. Nekem is kellett egy."
Beck úgy emlékszik, hogy az első gitáros, akit példaképként kiszemelt magának, Les Paul volt. Hasonlóképpen Cliff Gallup, a Gene Vincent and the Blue Caps szólógitárosa is egyike volt a korai zenei hatásoknak, akiket követett, valamint Chuck Berry és Steve Cropper.Interview with Vh1 History of Rock and Roll. Az iskola befejezése után a Wimbledon Art College-ra járt, közben rövid ideig dolgozott szobafestő-mázolóként, gondnokként egy golfpályán, autófestőként. Beck nővére szintén fontos szerepet játszhatott karrierjében, hisz ő ismertette össze egy ígéretes fiatal zenésszel, Jimmy Page-dzsel.
A Yardbirds együttes tagjaként
Mint annyi rockzenész a 60-as években, karrierjét session-zenészként kezdte. Mikor 1965-ben Eric Clapton elhagyta a Yardbirds-öt a John Mayall's Bluesbreakers kedvéért, Jimmy Page javaslatára Beck állt be helyette, holott a zenekar többi tagja elvileg a későbbi Led Zeppelin-alapítótag Jimmyt szerette volna leszerződtetni. A zenekar Beck jelenléte alatt szerepelt legtöbbször slágerlistán.
A Yardbirds-szel töltött rövid idő egyetlen lemezen való szereplést eredményezett: ez volt az 1966-os Yardbirds, ami végül Roger the Engineer néven lett ismert. Ez alatt kialakított egy sereg új gitározási technikát, mint például a feedback, az erőteljes torzítás, és a bonyolult szólózás. 1966 szeptemberétől novemberéig Jimi Page-dzsel kellett megosztania szerepét, aki eredetileg basszusgitárosnak érkezett a zenekarba az év júniusában. Yardbirds-beli munkásságáról Richie Unterberger kritikus azt írta: "Míg Jeff Beck közös munkája a Yardbirds-szel csupán 18 hónapig tartott, ez alatt az idő alatt olyan mértékben befolyásolta a 60-as évek gitárjátékát, mint Jimi Hendrixen kívül senki más."
1967-ben egy egyszeri felvételre összegyűlt köré Jimmy Page, John Paul Jones, Nicky Hopkins és Keith Moon, hogy rögzítsék a Beck's Bolero című dalt, illetve volt két egyéni énekes sikere is az Egyesült Királyságban, A Hi Ho Silver Lining és a Tallyman. Ezután alapította meg a Jeff Beck Group-ot.
Az 1970-es években
Beck tehát megalapította saját zenekarát, a Jeff Beck Groupot, amelynek ő volt a szólógitárosa, Rod Stewart az énekese, Ronnie Wood a basszusgitárosa, valamint egy sor másik zenész a dobosa, legtovább Micky Waller. 1967 körül a Pink Floyd tagjai, Syd Barrett eltávolítása után Becket szerették volna szólógitárosuknak, de ez sehogy se sikerült nekik. Nick Mason, a zenekar dobosa később önéletrajzában ezt írta: "Egyikünknek sem volt elég bátorsága, hogy rákérdezzen..."
A csapat két albumot készített a Columbia Recordsnak: Truth (1968 augusztusa) és Beck-Ola (1969 júliusa). Mindkét album igen elismert. A Truth, mely öt hónappal az első Led Zeppelin album előtt jelent meg, tartalmazza a You shook me című dalt, melyet először Willie Dixon játszott lemezre, és amely megjelent a debütáló Zeppelin albumon is. A lemez jól fogyott (elérve a 15-ik helyet a Billboard eladási listáján), valamint a kritikusok között is kedvelt volt. A Beck-Olát noha jól fogadták, jóval kevésbé lett sikeres mind kereskedelmileg, mind kritikailag. A zenekar 1969 júliusára megbántódottság, keserűség és különböző turné-gondok miatt végül szétszéledt.
A szétesés után részt vett a Music From Free Creek "super-session" projektben, A.N. Other néven említve. Négy számban játszik, mint szólógitáros, egy dalt pedig társszerzőként jegyez. Eldöntötte, hogy nem dolgozik tovább Stewarttal és összeállt Tim Bogert basszusgitárossal és Carmine Appice dobossal, a Vanilla Fudge korábbi zenészével. 1969 szeptemberében Bogert és Appice Angliába utazott, hogy elintézzék a szerződésüket, mikor Beck egy autóbaleset következtében koponyatörést szenvedett. Ez két és fél évvel hátráltatta a munka megkezdését, ezalatt pedig Bogert és Appice közösen megalapította a Cactust, Stewart pedig betársult Ronnie Wood mellé a Small Faces együttesébe.
1970-ben, immáron teljesen felgyógyulva elkezdett szervezni egy teljesen új zenekart. Elsőként Cozy Powell dobos csatlakozott. Beck, Powell és a producer Mickie Most átrepültek az Amerikai Egyesült Államokba, hogy felvegyenek néhány számot a Motown Studiosnál, helyi session-zenészekkel. A dalok végül nem kerültek kiadásra. 1971 áprilisában végül felállt az új zenekar: Beck, Powell, a gitáros-énekes Bobby Tench, a billentyűs Max Middleton és a basszusgitáros Clive Chaman. Az új zenekar ismét Jeff Beck Group néven, ám elődjéhez képest lényegesen más hangzással mutatkozott be.
Az 1971 októberében megjelent Rough and Ready volt ezen felállás első lemeze, és Beck hat számot maga írt vagy legalább társszerzőként részt vett megszületésükben (az egy kivétel a billentyűs Middleton szerzeménye). A Rough and Ready jazzes, bluesos és soulos elemeivel megkezdte azt az utat, amelyet Beck végigjárt az elkövetkező évtizedben.
A második album, a Jeff Beck Group (1972. július) a TMI stúdióban került felvételre, ugyanazzal a felállással, Steve Cropper producerrel. Az albumon erős soulos hatás érezhető, ez nem is meglepő, hiszen a kilenc számból öt amerikai előadók dalainak feldolgozása. Például felcsendül Stevie Wonder szerzeménye, az I Got To Have A Song, mely az első a négy Beck által feldolgozott Wonder-számok közül. Nem sokkal a lemez megjelenése után a zenekar hivatalosan feloszlott, erről Beck menedzsmentje eképp értekezett:
Beck újra elkezdett ügyködni azon, hogy régi vágyát beteljesítse, és együtt dolgozzon Tim Bogerttel és Carmine Appice-szel, akik újra szabadok voltak a Cactus feloszlását követően. Azonnal folytatták a turnét az új felállással (Beck, Bogert, Appice, Middleton és az énekes Kim Milford), továbbra is Jeff Beck Group néven, hiszen a koncert-körútra kötött szerződésük még élt. Hat előadás után Middleton helyére Bobby Tench tért vissza, aki az Egyesült Királyságból repült az Arie Crown Theatreben tartott chicagói fellépésre, és a zenekarral maradt a turné hátralevő részében is, mely Washingtonban, a Paramount North West Theatreben ért véget.
A turné után Tench és Middleton elhagyta a zenekart, Beck, Appice és Bogert pedig power trióként folytatták. Appice magára vállalta az énekesi szerepet, míg a többiek háttérénekesként segítették. Ismét Jeff Beck Group néven találkozhatott velük a közönség, amikor részt vettek az 1972-es Rock at the Oval turnén, mely az Egyesült Királyságban kezdődött, majd folytatódott Hollandiában és Németországban. Ugyanezen évben egyesült államokbeli turné, melynek kezdő állomása a floridai Hollywood Sportatorium, zárása a new orleansi The Warehouse volt.
1973-ban az Epic Records gondozásában megjelent Beck, Bogert & Appice végre azt a felállást mutatta be, melyet Beck oly régóta várt már. Míg a kritikusok nem győzték méltatni a zenészek zenei bátorságát, a lemez nem kapott nagy vásárlási bizalmat, kivéve egy újabb Stevie Wonder feldolgozást, a bombasztikus sikerű Superstitiont. Július 3-án Beck vendég-zenészként szerepelt David Bowie "Ziggy Stardust Tour" körútján, ahol Bowieval közösen előadták a The Jenie Genie/Love me Do, illetve az Around and Around című dalokat (ez utóbbi Chuck Berry szerzeménye, de Bowie tette népszerűvé). Bár a műsor kép-, és hanganyagát egyaránt rögzítették, egy kiadáson sem szerepel Beck fellépése.
1973 októberében felvett néhány számot Michael Fennelly Lane Changer albumához és besegített párszor a Hummingbird (egy, a Jeff Beck Group korábbi zenészeiből született formáció) fellépésein, de nem vett részt első, saját nevüket viselő albumuk felvételében.
1974 januárjában a JBG a Rainbow Theatreben játszott egy európai turné keretein belül. A koncertet még az évben teljes egészében leadta az Amerikai Egyesült Államokban a Rock Around The World című műsor. Ez volt az utolsó rögzített anyag a zenekartól. A Blues Deluxe és a BBA Boogie című számok felkerültek az 1991-es Jeff Beck válogatás albumra, a Beckologyra is.
A Beck, Bogert & Appice végül 1974-ben feloszlott, pont mielőtt második stúdióalbumukat befejezték volna. Ezért volt, hogy 1973-as élő hanganyaguk, a Beck, Bogert & Appice Live in Japan csak 1975-ben kerülhetett a polcokra az Epic/Sony kiadó gondozásában. Beck produceri munkát végzett és zenélt az Upp saját nevét viselő albumán, illetve az ezt követő, 1976-ban megjelent másodikon is, melyen a Dance Your Troubles Away és a Don't Want Nothing To Change című számokban gitározott.
Az Upp tagjait az Underhill Studios berkein belül ismerte meg, és 1974-ben a BBC TV Guitar Workshop műsorában már ők kísérték. Októberben az AIR stúdióban dolgozott, instrumentális számokat vettek fel. A felvételek során Max Middletonnal, a basszusgitáros Phil Chennel és a dobos Richard Baileyvel dolgozott együtt, a lemez producere és arranzsőre George Martin volt. A Blow by Blow 1975 márciusában óriásit robbantott, megmutatta Beck ragyogó gitártudását és merész előretörését a jazz-rock világában, egyben, miután átlagban negyedik lett a listákon, ez lett a legsikeresebb anyaga.
Beck válogatósnak tűnt, ha az effektekről volt szó, sokszor elégedetlen volt a saját szólóival, ezért hát visszatért az AIR stúdióba, hogy addig rögzítse a saját anyagait, amíg nem lesz velük elégedett, míg nem érzi, hogy a legjobbat nyújtotta. Néhány hónappal később George Martin kapott egy telefonhívást Becktől, aki újra fel akart venni egy szólót. Martin erre csak annyit válaszolt: "Bocs, Jeff, de az anyag már a boltokban van!"