Ortutay Gyula (Szabadka, 1910. március 24. – Budapest, 1978. március 22.)Halálesete bejegyezve a Bp. XII. ker. állami halotti akv. 1144/1978. folyószáma alatt. magyar néprajzkutató, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.
Az 1930-as évektől a szövegfolklorisztikai egyéniségkutatással foglalkozó ún. budapesti iskola vezéregyénisége, 1945 után a magyarországi néprajztudomány, és azon belül is a folklorisztika legmeghatározóbb alakja volt. 1946–1956, illetve 1958–1978 között ő töltötte be a Magyar Néprajzi Társaság elnöki tisztét, 1967–1978 között az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának vezetője volt. Nagyrészt tudományszervezői tevékenységének köszönhető az etnográfusképzés és a néprajzi kutatás intézményes kereteinek megteremtése, egy sor néprajzi folyóirat születése (Acta Ethnographica, Népi Kultúra – Népi Társadalom) és az ötkötetes Magyar néprajzi lexikon kiadása. 1945-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1958-tól rendes tagja volt. Politikusként 1942-től a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártban tevékenykedett, 1945 után pedig a Baloldali Blokkhoz húzó kisgazdaként tölthetett be több vezető művelődéspolitikai funkciót. 1945–1947 között a Magyar Központi Híradó elnöke, 1947–1950 között vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1958-tól haláláig az Elnöki Tanács tagja volt, s hosszú éveken át részt vett a Hazafias Népfront, valamint a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat vezetésében.
Élete
Szabadkai római katolikus polgári családban született Ortutay István újságíró, a Szegedi Napló szerkesztője és Borsodi Ilona gyermekeként. A gimnáziumot 1920 és 1929 között a szegedi piarista gimnáziumban végezte. Gyenge tanuló volt, így 1923/1924-ben egy évet ki is hagyott. „Apám halála után egyre nehezebb, megalázó lett a helyzetünk, s bizony az első években fokról fokra rosszabb tanuló lettem. Pedig a szegedi piaristák Dugonics András gimnáziuma jó iskola volt, s a tanárok igazságosak voltak hozzám is, osztálytársaimhoz is. Jól tanítottak, jól neveltek. De én mintha sűrű ködben tapogatóztam volna, egyre gyöngébben tanultam” – írta később.Ortutay Gyula, Írók, népek, századok, Budapest, 1960, 125. Viszont tagja, sőt főjegyzője volt az önképzőkörnek, és végül jó eredménnyel érettségizett.Csiffáry Gabriella, Magyar politikusok az iskolapadban, Budapest, 2021, 420.
Felsőfokú tanulmányait a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen kezdte meg 1928-ban magyar–latin–görög szakon, emellett filológiai és pszichológiai kurzusokat is felvett. Pszichológiai kurzusokra Várkonyi Hildebrand Dezsőhöz járt a Pedagógiai-Lélektani Intézetbe, doktori szigorlatának egyik tárgya a pszichológia volt. Solymossy Sándor néprajzi előadásait is látogatta. Hamarosan barátságot kötött az egyetemen tanuló baloldali fiatalok egy csoportjával, többek között Radnóti Miklóssal, Tolnai Gáborral, Baróti Dezsővel, Erdei Ferenccel, Buday Györggyel és Tomori Violával. 1930 őszén e kör tagjaként vett részt a falukutatással foglalkozó és annak eredményeit tudományos és képzőművészeti szempontból is feldolgozó Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának alapításában, majd munkájában.
Egyetemi tanulmányait 1934-ben fejezte be, két diplomamunkáját néplélektani (A magyar lélek alapvonásai népi kultúránkban) és irodalomtörténeti témában írta (Tömörkény István). Közvetlenül végzése után jelent meg A magyar parasztság szerelmi élete c. néprajzi irányú, de lélektani ihletésű tanulmánya, melynek létrejöttében nagy szerepet játszhatott Várkonyi Hildebrand az Ifjú kor lélektana c. egyetemi előadás-sorozata.Baróti Dezső: Várkonyi, a professzor. In Várkonyi Hildebrand Dezső emlékkötet.
Az Állástalan Diplomások Országos Bizottságának gyakornokaként 1935-ben rövid időre a Magyar Nemzeti Múzeumban helyezkedett el. Még ugyanabban az évben állást kapott a Magyar Rádiónál, ahol 1944-ig az irodalmi osztály helyettes vezetője volt. Doktori értekezését 1940-ben védte meg a szegedi egyetemen Kálmány Lajos és a modern néprajzi gyűjtés címen,Voigt 1998. szerint ez 1941-ben történt. s ezt követően három féléven át magántanárként oktatott a tanintézményben (1941/1942, 1943). Mindeközben az 1930-as évek második felében Kozma Miklós belügyminiszter gyermekeinek házitanítója volt, 1935–1937 és 1942–1943 között pedig szerkesztette a Magyarságtudomány című folyóiratot, s publikált a Délvidéki Szemle című folyóiratban.
1938-ban Budapesten feleségül vette Kemény Zsuzsa (ekkortól Ortutay Zsuzsa) tánc- és mozdulatművészt, aki 1948-tól a Magyar Táncszövetség elnöke, később a Táncművészet című folyóirat szerkesztője volt. Házasságukból született Ortutay Mária pszichológus, Tamás keramikus-szobrász és Zsuzsanna védőnő.
Politikusi pályafutása Az 1930-as és 1940-es évek fordulóján került kapcsolatba baloldali, főleg kommunista érzelmű értelmiségiekkel (Hont Ferenc, Kállai Gyula, Orbán László), de a legnagyobb hatást a kisgazda Bajcsy-Zsilinszky Endre eszmeisége gyakorolta rá. 1942 februárjától aktívan részt vett az antifasiszta, alig pár hónap elteltével betiltott Magyar Történelmi Emlékbizottság munkájában. 1943-ban belépett a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártba (FKgP), s még ugyanebben az évben részt vett a párt polgári tagozatának megalakításában, emellett rábízták a közművelődési bizottság vezetését is. 1944-ben Bajcsy-Zsilinszky kérésére készítette el az FKgP művelődés- és oktatásügyi programját. Magyarország 1944. márciusi német megszállása után a Magyar Rádiónál betöltött állásáról lemondott, és egy könyvesboltban helyezkedett el. A Szálasi Ferenc vezette nyilaskeresztes puccsot követően csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, tevékenyen közreműködött a Görgei-zászlóalj megalakításában, miközben a Magyar Nemzeti Múzeum pincéjében húzta meg magát.
1945. január 18. és 1947 márciusa között a Magyar Rádiót és a Magyar Távirati Irodát integráló Magyar Központi Híradó elnöki tisztét töltötte be. Ebben az időszakban pártján belül a Magyar Kommunista Párttal való szoros, feltétel nélküli együttműködés híve volt, s nevével fémjelezték a hasonlóan gondolkodó, baloldali társutasokból álló O csoportot (tkp. Ortutay–Oltványi-csoport). Az MKP-val való együttműködés szorgalmazása nem meglepő, hiszen 1945 márciusától a Rákosi Mátyás vezette kommunista párt titkos tagja volt.Révész Béla: (Ortutay) A kriptokommunista. In: Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 39. szám, 2009. szeptember 25. 1945 áprilisától a főváros életét irányító Budapesti Nemzeti Bizottság, október 7-étől a budapesti törvényhatósági bizottság, pártpolitikusként az FKgP budapesti tagszervezete, augusztustól pedig az országos intézőbizottság tagja lett. 1945. április 2-án az FKgP színeiben az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja lett, s az 1953–1958 közötti időszak kivételével haláláig a parlament padsoraiban ült, 1947-ig mint nemzetgyűlési, azt követően mint országgyűlési képviselő. 1946. március 7-én a szintén baloldali kisgazda Dobi Istvánnal együtt nyilatkozatot adtak ki, amelyben a kommunista párt által egységfrontként létrehozott, hivatalosan párton felüli Baloldali Blokk támogatása mellett tettek hitet. 1946 májusában Ortutayt még beválasztották az FKgP politikai bizottságába, de az O csoport élén végzett tevékenysége miatt még ugyanazon év augusztusában kizárták.
1947 februárjában rövid időre a népi kollégiumokat integráló Magyar Kollégiumi Egyesület élére nevezték ki. Március 14-én a kisgazdapárti Nagy Ferenc vezette kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett, s hivatalát a Dinnyés- és a Dobi-kormányban is megtartotta egészen 1950. február 25-éig. 1947 júniusa és szeptembere között ismét beválasztották az FKgP politikai bizottságába, ugyanakkor a polgári tagozat, 1948. április 17-én pedig a párt társelnöke lett. Minisztersége alatt államosították az egyházi iskolákat, átszervezték a Magyar Tudományos Akadémiát (Ortutay társelnöke volt az átalakítást végrehajtó, Gerő Ernő irányította Magyar Tudományos Tanácsnak, bár szerepe formális volt), bevezették az átfogó tankönyvreformot és a Kossuth-díjat, valamint feloszlatták a Néptudományi Intézetet (ez utóbbi intézkedés miatt később néprajzos kollégái részéről is több vád, szemrehányás érte).
1949-től a Magyar Függetlenségi Népfront (1954-től Hazafias Népfront) országos tanácsának tagja, 1957–1964 között főtitkára, 1964–1978 között alelnöke volt. Emellett 1958. november 26-ától haláláig az Elnöki Tanács tagjaként, 1970–1978 között az országgyűlési kulturális bizottságának elnökeként is tevékenykedett. Tényleges politikai szerepvállalása azonban 1950 után kizárólag a művelődéspolitika kérdéseire szorítkozott. 1950–1952 között a Múzeumok Országos Központjának élén a múzeumszervezés és a műemlékvédelem ügyeit irányította. 1957–1963 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora, 1964-től pedig egészen haláláig a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) elnöke volt.
Tudósi pályafutása Az 1950-es évektől Ortutay elsősorban tudományos pályájára és tudományszervezői tevékenységére koncentrált. Már 1946-ban kinevezték a néprajz professzorává a budapesti tudományegyetemen, s ettől fogva haláláig tanított az egyetemi Néprajzi Intézetben, a későbbi szervezeti átalakulás után a Tárgyi Néprajzi és a Folklore Tanszéken. 1949–1956 között a magyarországi néprajztudomány központi folyóirata, az Ethnographia főszerkesztője volt, 1950-től pedig részt vett az akadémiai kiadású Acta Ethnographica szerkesztésében is. 1950–1954 között ugyancsak ő szerkesztette a szovjet folklorisztika eredményeiről beszámoló, fordításokat tartalmazó Szovjet Néprajztudomány című folyóiratot. 1946-ban a Magyar Néprajzi Társaság elnöke lett, irányításával készültek el az 1848 centenáriumának szentelt néprajzi kiállítások és tanulmányok. 1950-ben vezetésével alakult meg az Akadémia Néprajzi Bizottsága. 1956 júniusában – egy érezhetően enyhülő és a változás ígéretét hordozó politikai környezetben – a Magyar Néprajzi Társaság választmánya, majd a közgyűlés is lemondatta elnöki tisztéről a szakmán belül a közelmúlt bűneit képviselő Ortutayt. 1958-ban azonban ismét őt választották meg elnökké, mint a honi néprajztudományt és intézményrendszerét egyedül felemelni, a néprajzi közéletet felfrissíteni képes vezetőt. Ortutay ezt követően már haláláig vezette a társaságot, a legkülönfélébb konferenciák és ülésszakok szervezésével bekapcsolta a magyar etnográfiát a nemzetközi tudományos élet vérkeringésébe, és több nagyívű kezdeményezést indított útjára. 1967-ben szervezőmunkája eredményeképpen önállósult a néprajztudomány akadémiai kutatóbázisa, az MTA Néprajzi Kutatócsoportja (ma Kutatóintézete), amelyet még 1963-ban egyetemi kutatóhelyként hozott létre, és ezt követően is igazgatta egészen haláláig. E minőségében is irányította az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény című sorozat és az ötkötetes Magyar néprajzi lexikon szervezési és szerkesztési, illetve a halálát követően megjelent Magyar Néprajz Nyolc Kötetben című sorozat előkészítő munkálatait. Egy ideig alelnöke volt a szövegfolklorisztikával foglalkozó szakemberek nemzetközi szervezetének, az International Society for Folk Narrative Researchnek.
Két nappal 68. születésnapja előtt, Budapesten hunyt el.
Néprajztudósi életműve Etnográfusként Ortutay fő kutatási területe a folklór volt, ezen belül elsősorban szövegfolklorisztikával, azaz a szöveges folklórműfajok (esetében: népmese, népballada, népdal) filológiai igényű vizsgálatával foglalkozott.