Ursinus, más néven Ursicinus (? – 384/385 után), római diakónus és a későbbi egyháztörténeti hagyományban ellenpápaként számon tartott római püspöki igénylő volt, aki Libériusz pápa halála után, 366-ban I. Damázzal szemben lépett fel Róma püspöki székéért. Fellépése az ún. Ursinus-féle szakadás kiindulópontja lett, amelyet súlyos római zavargások, frakcióharcok és véres összecsapások kísértek.

A konfliktus nem önmagában, hanem a Libériusz és Félix körüli korábbi római egyházi megosztottság folytatásaként érthető meg. Ursinus támogatói magukat Libériusz híveinek tekintették, Damáz ellenfelei pedig őt Félix korábbi köréhez kötötték. A modern kutatás ugyanakkor nem tartja igazolhatónak azt az egyszerű képet, amely Ursinust a „nép” és az „alsó papság”, Damázt pedig kizárólag a császári hatalom és az arisztokrácia jelöltjeként ábrázolja. A források pártos jellegűek, a választási legitimitás kérdése pedig a 4. századi római püspökválasztás sajátos rendjében értelmezendő.

Ursinus igényét végül sem a római közösség egészében, sem a birodalmi hatóságok, sem a későbbi egyházi hagyomány nem ismerték el legitim pápaságként. A városi és császári hatóságok Damáz pozícióját erősítették meg; Ursinust többször száműzték, hívei azonban még évekkel később is tevékenyek maradtak. Damáz halála után, 384-ben Ursinus még jelezte elérhetőségét a római püspöki szék iránt, de a római közösség Sziriciuszt választotta meg. Ezután Ursinus eltűnik a forrásokból.

Neve és forrásokban való előfordulása

A forrásokban neve több alakban szerepel: Ursinus, Ursicinus, illetve a modern nyelvekben Ursin, Ursino vagy Ursicino formában. A magyar szakirodalomban általában az Ursinus alak honosodott meg, de az Ursicinus névváltozat is gyakori. A névazonosság kérdésében nincs lényegi történeti vita: a különböző alakok ugyanarra a 366-ban Damázzal szemben fellépő római diakónusra utalnak.

Ursinus életéről és származásáról kevés biztos adat maradt fenn. A források elsősorban a 366-os római választási konfliktus kapcsán említik. A legtöbb összefoglaló római diakónusként tartja számon, aki Libériusz pártjához vagy legalábbis Libériusz korábbi híveinek köréhez kapcsolódott.Magyar Katolikus Lexikon, „Ursinus, Ursicinus”.

Történeti háttér: Libériusz és Félix válsága

Ursinus fellépésének hátterében a 4. századi római egyház egyik korábbi válsága állt. 355-ben II. Constantius császár száműzte Libériusz pápát, mert az nem volt hajlandó elítélni Atanázt, az ariánus viták egyik legfontosabb niceai ellenfelét. A császári politika nyomására Félix diakónust emelték a római püspöki székbe, akit a későbbi katolikus hagyomány ellenpápaként tart számon.

Libériusz később visszatérhetett Rómába, Félix pedig háttérbe szorult. A konfliktus azonban nem tűnt el teljesen. A római keresztény közösségben tovább éltek azok a törésvonalak, amelyek Libériusz száműzése, Félix szerepvállalása és a niceai hit körüli birodalmi nyomás idején alakultak ki. Félix 365-ös halála után a nyílt kettősség megszűnt, de a mögötte álló csoportok, emlékezetek és sérelmek tovább hatottak.

A niceai hitvallás elfogadása vagy elutasítása ebben a korban nem csupán elvont teológiai kérdés volt. A császári udvar, a püspöki hálózatok és a római keresztény közösség közötti viszonyt is befolyásolta. Libériusz száműzése és Félix felemelése ezért nemcsak egyházi, hanem birodalmi politikai konfliktus is volt.

Ez a háttér magyarázza, hogy Libériusz 366. szeptember 24-ei halála után a római püspöki szék betöltése nem egyszerűen szabályos utódlási eseményként, hanem régi frakciók újabb összecsapásaként bontakozott ki. Ursinus támogatói a libériuszi folytonosságra hivatkoztak, Damáz pedig a római klérus és nép más, jelentős csoportjainak támogatását szerezte meg.

A 366-os kettős választás

A 4. századi római püspökválasztás nem a későbbi konklávék rendje szerint zajlott. A klérus támogatása, a nép nyilvános akklamációja, a felszentelés szabályszerűsége és a többi püspök elismerése egyaránt szerepet játszott a legitimitás kialakulásában. Ezért a 366-os események értelmezése nem pusztán azon múlik, hogy melyik jelöltet nevezték meg vagy szentelték fel előbb, hanem azon is, hogy a választási folyamat mennyiben nyerte el a római közösség és az egyházi rend szélesebb elismerését.

Libériusz halála után Ursinus hívei a források szerint a Basilica Iulii trans Tiberim néven említett templomban gyűltek össze. Ezt gyakran a Santa Maria in Trastevere előzményével azonosítják, bár a topográfiai azonosítás részletei vitatottak. Az Ursinus-párti hagyomány szerint Ursinust itt választották püspökké, majd Pál, Tivoli — az ókori Tibur — püspöke szentelte fel.Collectio Avellana, 1 (Gesta inter Liberium et Felicem), in: Otto Günther (szerk.): Epistulae imperatorum pontificum aliorum inde ab a. CCCLXVII usque ad a. DLIII datae. Avellana quae dicitur collectio, CSEL 35, Wien, 1895.

Damáz hívei egy másik gyűlésen Damázt választották meg, akit 366. október 1-jén szenteltek fel Róma püspökévé. A források a választási helyszínekre, a pontos sorrendre és a legitimációra nézve eltérő hagyományokat őriztek meg. A Collectio Avellana elején fennmaradt, Ursinusnak kedvező elbeszélés szerint Ursinust választották és szentelték fel előbb, Damáz pedig később, erőszakos eszközökkel szerzett fölényt. Rufinus és Jeromos viszont Damáz legitimitását erősebben hangsúlyozó hagyományt képviselnek.Rufinus: Historia ecclesiastica, II, 10; Szent Jeromos: Chronicon, ad annum 366.

Venken és Dupont modern elemzése szerint mindkét jelölt végigment bizonyos választási és felszentelési mozzanatokon, de Damáz esetében jobban kimutatható a nyilvános akklamáció és a szélesebb támogatottság, míg Ursinus igényének éppen ez volt a gyengébb pontja. A konfliktust ezért nem lehet egyszerű társadalmi osztályharcként leírni. Ursinust a Libériuszhoz kötődő körök egy része támogatta; Damáz mögött más római klerikusi és laikus csoportok álltak. A támogatottság pontos társadalmi összetétele, a választás sorrendje és a felelősségi kérdések a források elfogultsága miatt vitatottak.

Zavargások és száműzetések

A kettős választást hamarosan erőszakos összecsapások követték. A legfontosabb nem keresztény kortárs tanú Ammianus Marcellinus, aki pogány római történetíróként kívülről szemlélte a keresztény egyházi konfliktust. Ammianus szerint Damáz és Ursinus hívei a püspöki székért folytatott versengésben fegyveres összecsapásokba keveredtek. A Sicininus-bazilikában egyetlen napon 137 holttestet találtak.Ammianus Marcellinus: Res gestae, XXVII, 3.

A Sicininus-bazilikát a későbbi hagyomány a Liberius-bazilikával, illetve a mai Santa Maria Maggiore előzményével is kapcsolatba hozta, bár ennek részletei nem teljesen biztosak. Ammianus beszámolója nem Damáz személyes gyilkossági parancsaként írja le az eseményeket, hanem a két rivális frakció súlyos és tartós erőszakos küzdelmeként.

A Damázt közvetlenül felelőssé tevő részletesebb vádak főként a Gesta inter Liberium et Felicem hagyományból ismertek. Ez a szöveg Ursinus-párti, anti-damáziánus szellemű, ezért állításai forráskritikai ellenőrzést igényelnek. A Gesta fontos tanúja annak, hogyan látták Damáz ellenfelei a 366-os eseményeket, de nem kezelhető semleges jegyzőkönyvként.

A városi hatóságok végül beavatkoztak. Ursinust és főbb híveit száműzték, először Galliába. A száműzetés nem jelentette a konfliktus végét. 367 szeptemberében I. Valentinianus császár engedélyezte Ursinus visszatérését Rómába, de a feszültségek ismét kiújultak. A visszatérés után újabb intézkedések történtek az ursiniánus csoportok ellen, és Ursinust ismét eltávolították a fővárosból.

A római hatóságok fellépésében fontos szerepet játszott Vettius Agorius Praetextatus, a pogány arisztokrata városprefektus. Praetextatus célja elsősorban a közrend helyreállítása volt. A források szerint az Ursinus-párti csoportokat eltávolították bizonyos templomokból és temetői gyülekezési helyekről, a konfliktus azonban Rómán kívül is tovább élt.

Az ellenpápai igényt a pápalisták általában 366–367 közé teszik, de az Ursinus körüli mozgalom 367/368 után is fennmaradt. Hívei Damáz pontifikátusának későbbi éveiben is megpróbálták fenntartani vagy újraéleszteni ügyüket.

Későbbi tevékenysége és hívei

Ursinus száműzetése után hívei továbbra is aktívak maradtak. A források az ún. ursiniánusokat Rómában, majd Észak-Itáliában is említik. A konfliktus nemcsak személyes hatalmi igény volt, hanem egyházi frakciók, korábbi lojalitások és teológiai-politikai feszültségek összefonódása.

A Libellus precum Faustinus és Marcellinus luciferiánus presbiterek császári beadványa volt. A luciferiánusok a niceai hithez ragaszkodó, de a korábbi ariánusokkal vagy kompromittált püspökökkel való kiengesztelődést elutasító rigorista körökhöz tartoztak. Damázzal szemben álltak, és az Ursinus-párti hagyomány megőrzésében fontos szerepet játszottak. Ez a háttér magyarázza, hogy az Ursinus-ügy forrásai között miért különösen fontosak a polemikus iratok.

A 370-es években egy Izsák nevű személy — akit a források megtért zsidóként, illetve Damáz ellenfeleinek köréhez kötődő vádlóként említenek — vádat emelt Damáz ellen. A vádat a szakirodalom általában házasságtörési vagy erkölcsi jellegű vádként értelmezi. Damázt előbb császári, majd egy 378-as római zsinati eljárásban felmentették, a vádlókat pedig kiközösítették. Ezt az eseményt nem érdemes úgy bemutatni, mintha Damáz személyes bosszúakciója lett volna; a források szerint zsinati és császári eljárás keretében történt.

381-ben az aquileiai zsinaton Szent Ambrus és a nyugati püspökök Ursinust usurpátorként, vagyis jogtalan igénylőként említették. A zsinat levelet intézett a császárhoz, amelyben az Ursinus körüli mozgalmat a római egyházi béke veszélyeztetőjeként mutatta be. Ez jól jelzi, hogy az ügy még Damáz pontifikátusának későbbi éveiben sem tűnt el teljesen.Szent Ambrus: Epistulae 4 és 11 (a számozás kiadásfüggő; PL 16).

Egyes források szerint Ursinus Milánóban vagy Észak-Itáliában ariánus körökhöz is közeledett, amelyek támogatását remélhette Damázzal szemben. Ezt az állítást különösen Ambrus levelei őrizték meg, ezért forráskritikai óvatossággal kell kezelni: nem feltétlenül Ursinus korábbi teológiai álláspontját tükrözi, hanem a későbbi egyházpolitikai szövetségkeresésről és Ambrus ellenséges értékeléséről tanúskodik.

A hagyomány szerint Ursinust végül Kölnbe száműzték vagy internálták. Későbbi sorsa bizonytalan. Damáz 384. december 11.-i halála után Ursinus még jelezte, hogy kész volna a római püspöki szék elfoglalására, de a római közösség Sziriciuszt választotta meg. Ezután Ursinus nem szerepel biztosan a forrásokban. Halálának ideje és helye ismeretlen; mivel Damáz 384-es halála után még említik, a „384/385 után” megjelölés óvatosabb, mint a korábbi „381 körül” típusú datálás.

Forráskritikai megítélése

Ursinus történetének rekonstruálását megnehezíti, hogy a fennmaradt források erősen eltérő nézőpontból születtek. A konfliktusról nincs részletes, elfogulatlan, kortárs keresztény beszámoló. Ammianus Marcellinus fontos külső tanú, mert nem keresztény szerzőként írta le a római zavargásokat, de ő is saját pogány-római elitnézőpontjából szemlélte a keresztény püspöki székért folytatott küzdelmet.

A Gesta inter Liberium et Felicem és a Libellus precum az Ursinus-párti és anti-damáziánus hagyomány legfontosabb tanúi. Ezek különösen értékesek, mert megőrizték Damáz ellenfeleinek önértelmezését, de nem kezelhetők semleges jegyzőkönyvként. A modern kutatás, köztük Venken–Dupont és Torres, hangsúlyozza e források polemikus jellegét és luciferiánus, illetve ursinusi kötődését.

A Damáz-párti vagy Damáz legitimitását adottnak vevő források — például Jeromos, Rufinus, Ambrus, valamint későbbi egyháztörténeti hagyományok — szintén nem tekinthetők minden kérdésben semlegesnek. Ezek rendszerint Damázt ismerik el Róma püspökének, Ursinust pedig rendzavaró vagy jogtalan igénylő szerepében mutatják be. A történeti értékelés ezért nem építhet kizárólag egyik forráscsoportra sem.