A 8½ (kiejtve: Nyolc és fél, eredeti címe olaszul/franciául kiolvasva: Otto e mezzo / Huit et demi) 1963-ban bemutatott fekete-fehér, olasz–francia filmdráma, Federico Fellini alkotása. A filmtörténet első rendezői önvallomása, benne a művész alteregóját Marcello Mastroianni formálta meg. A tíz évvel korábbi A bikaborjakhoz (1953) és a tíz évvel későbbi Amarcordhoz (1973) hasonlóan a 8½ is számos önéletrajzi motívumot tartalmaz ugyan, de szintén nem tükrözi teljes egészében a valóságot, Fellini magánéletét.
A forgatás 1962. május 9-étől október 14-éig tartott, s ez volt a Mester búcsúja a fekete-fehér filmtől. A 8½-t világszerte nagy lelkesedéssel fogadták: a Kelet a Moszkvai Filmfesztivál nagydíjával ismerte el, a Nyugat Oscar-díjat adott neki. Persze volt néhány elmarasztaló kritika, sőt a bemutató óta eltelt évtizedek alatt megszaporodtak a filmmel kapcsolatos negatív vélemények is, az viszont nem képezi vita tárgyát, hogy a 8½ talán az egyetlen Fellini-mű, amelynek széles körű hatása a filmművészetre egyértelműen kimutatható Arthur Penntől kezdve Paul Mazurskyn, Rainer Werner Fassbinderen, François Truffaut-n és Bob Fossen keresztül egészen Woody Allenig.
A cselekmény
Fülledt, tavaszi csúcsforgalomban összetorlódott autók utasai unalomból, közönyösen szemlélgetik egymást. Egy férfi törölgetni kezdi a bepárásodott szélvédőt. Az autó füstölni kezd. A férfi megpróbál kiszabadulni, de hiába próbálja letekerni az ajtóüveget. Dörömbölve próbál segítséget kérni. A többi autó utasai nem reagálnak. A férfi végül kiszabadul a tetőn keresztül, és lebegni kezd a kocsik fölött egyre magasabbra emelkedve. Elsuhan egy vasvázas torony mellett. Hamarosan kiderül, hogy a férfi lábán egy kötélhurok van. A kötél másik végét egy tengerparton vágtató lovas tartja a kezében. „Megvan” – kiált oda egy másik embernek, azzal lerántja a férfit a magasból. Hősünk egy szanatórium szobájában ébred fel. Bejön egy orvos, aki megvizsgálja. A páciens egy 42 éves filmrendező, keresztneve Guido. A májával vannak problémái. Rövidesen megjelenik egy Carini nevű fontoskodó kritikus, hogy véleményt mondjon Guido új filmjének szinopszisáról. Carininek nem tetszik a filmterv. Guido kezelésre megy az élet vizének nevezett forráshoz, ahol rajta kívül öregek, szerzetesek, apácák, minden rendű és rangú férfiak és nők várják a gyógyulást. Carini ide is követi őt, és tovább magyarázza a véleményét: Guido új filmterve szerinte csak azt bizonyítja, hogy a filmművészet fél évszázaddal le van maradva a többi művészet mögött. Nincs semmi filozófiai elképzelés, ami összefogná az epizódokra széteső filmvázlatot. Carinitől a menekvést a régi barát, Mezzabotta felbukkanása jelenti. A korosodó gazdag gyáros fiatal szeretőjével érkezett. Az ifjú teremtés ugyan pimasz közvetlenséggel jelenti ki, hogy nem szereti Guido filmjeit, kacér pillantásai azonban elárulják, hogy a művész mint férfi nem közömbös számára. Az élet forrásához vezető kapuból a tüneményesen fiatal és bájos Claudia libben elő, és Guido azt képzeli, ő nyújtja át neki a gyógyvizes poharat, amit valójában egy fáradt és elgyötört nőtől kapott. Guido csupán ábrándozott.
bal|bélyegkép|250px|Guido kifesti Carlát (Sandra Milo és Marcello Mastroianni) A következő jelenet az állomáson játszódik, Guido a szeretőjét várja, miközben Carini jegyzeteit olvassa. Megtudhatjuk, hogy a kritikus szerint Claudia szerepeltetése erőltetett, felesleges. Megérkezik Carla, Guido szeretője: érzéki, de láthatóan nem túlzottan eszes nő. A párocska egy kicsiny szállodába megy. Carla szüntelenül locsog, azt kéri például Guidótól, hogy szerezzen állást a férjének, aki tulajdonképpen remek ember. Guidót egy butuska játék jobban érdekli: új szemöldököt fest Carlára, akinek el kell játszania, hogy idegenként nyit be a filmrendező szobájába. Guido újra álmodik: magát és anyját látja, amint együtt felkeresik apja sírját. Az apa szavai által – „Pedig te olyan jó rajzoló voltál!” – Guido tulajdonképpen azt vallja be magának, hogy nem sikerült elérnie az életben semmi igazán fontosat. Az anya csókkal búcsúzik a fiától: a csók hirtelen szenvedélyessé válik, az anya helyett immár a feleség, Luisa csókolja Guidót. A rendezőt a gyógyszállóban a teljes forgatócsoport várja. Mindenki a forgatás mielőbbi elkezdésében reménykedik. A felvételvezető felvonultatja az apa szerepére kiválasztott jelölteket, Guidónak azonban egyik sem felel meg. Valóban, az előző álom alapján már a néző is tudja, hogy ezek a figurák valóban semmiben sem hasonlítanak az apára. Az egyik sarokban órák óta várakozik a főszerepre kiszemelt francia színésznő. Csapongó teremtés, beszédében értelmes és intelligens kérdések váltakoznak fontoskodó és üres megjegyzésekkel. Annyi azonban kiderül a szavaiból, hogy fogalma sincs a szerepéről, forgatókönyvet sem kapott. Ugyanez a helyzet a korosodó amerikai filmszínésszel is. Megjelenik Pace úr, a producer és ifjú szeretője. Guido tréfából térdre borul Pace előtt, aki értékes svájci órát ajándékoz a rendezőnek. A kedélyeskedés után a producer kíváncsiskodó kérdései következnek. Guido azonban neki sem válaszol. Hallgatása sok mindent kifejezhet: talán azt, hogy a készülő filmről valójában ő sem tud még túl sokat, talán azt, hogy tisztában van azzal, mennyire tőle függ itt mindenki, és ezt megvető hallgatásával érezteti.
Este a vendéglőben Guido mintha jókedvű lenne, még műorrot is ragaszt magának. Szívesen tetézné a vidámságot egy alkalmi kalanddal is, de nem lehet, hiszen jelen van a szeretője is. A társaság eközben intellektuális színezetű, valójában üres fecsegést folytat a művészetről. Jelen van egy újabb színésznő is: titokzatos és elegáns, senkihez nem szól, és őt se szólítja meg senki. Hamarosan sor kerül az est szenzációjára, a gondolatolvasó fellépésére. A bekötött szemű idős hölgy egy szerény, szinte jelentéktelen külsejű emberke közreműködésével Guido gondolatait is kifürkészi, noha a filmrendező azt hiszi, egy gyerekes trükkel sikerül túljárnia a gondolatolvasó eszén. Guido felidézi magában a gyermekkort, a tovatűnt Éden világát. A gondolatolvasás után a rendező visszatér a szanatóriumként funkcionáló hotelbe. Madeleine, a francia színésznő most már ideges és türelmetlen, hiszen régóta várakozik Guidóra, és szeretné megkapni a szerepet. A férfi fejfájásra hivatkozva kerüli el a válaszadást, mire Madeleine megmasszírozza a fejét. Ezután végiglátogatja a hotelben elhelyezett stáb szorgos tagjait: egy varrónő még e kései órán is az egyik jelmezen dolgozik, a könyvelő számadatokat diktál, a felvételvezető pajkos lányokat rejteget. Valamennyien alig várják már a forgatás megkezdését, és Guido először érzi úgy, hogy ezekért az emberekért érdemes cselekedni, noha még mindig sejtelme sincs arról, miről is szóljon a tervezett film. Visszatér a szobájába, ahol Claudia álomalakja várja. A bájos teremtés kacagva lapozgatja a forgatókönyvet. Guido elképzeli, hogy Claudia mellé fekszik, és így alszik el. Másnap telefoncsörgésre ébred: Carla beteg. Egészséges volt, de unalomból ő is elvégezte a gyógyvízkúrát, ami megbetegítette. Guido hozzárohan, ám Carla állapota helyett saját maga és az esetleges következmények foglalkoztatják: mi lesz, ha kitudódik titkos viszonya? Végül a beteg, butuska, de mégiscsak érző szívű Carla vigasztalja önsajnálatba mélyedt szeretőjét.
jobbra|bélyegkép|250px|Látogatóban a bíborosnál (Marcello Mastroianni és Tito Masini) Pace úr, a producer tanácsára Guido felkeresi a bíborost, aki szintén itt gyógykezelteti magát. A látogatás célja, hogy megelőzzék az esetleges botrányt, amit a rendező előző alkotásai esetében nem sikerült elkerülni. Az aggastyán azonban nem tud vagy nem akar Guidóval valódi kommunikációt folytatni, beszélgetésük közhelyes és semmitmondó. Ez egy újabb gyermekkori élményt idéz fel a rendezőben, amikor még diák volt egy papi internátusban. Öt társával együtt egyszer egy tengerparti épület előtt várakozott a terebélyes prostituáltra, Saraghinára, aki pénzért táncot lejtett előttük. Csupán Guido viselte az intézeti egyenruhát, ezért a váratlanul feltűnt papok őt kapták el a menekülő gyermekek közül. Természetesen megbüntették, fegyelmi tárgyalásán a gyermekében mélységesen csalódott anya is jelen volt. Hiába mondták azonban a fiúnak, hogy Saraghina maga az ördög, a gyermek az első adandó alkalommal visszaszökött hozzá, és immár egyedül bámulta őt. Guido ábrándozásait a kritikus korholó szavai kísérik. Később az iszapfürdőben újabb találkozásra kerül sor a bíborossal, ám hiába, az egyházi méltóság most sem folytat valódi párbeszédet a rendezővel, csupán kinyilatkoztatást tesz a földi élet céljáról. Guido a feleségétől remél segítséget, mert Luisa jelenléte már önmagában üdítően hat a sok öreg között. Az asszony nem egyedül érkezik: magával hozza a testvérét, egyik barátnőjét és egy építészhallgató ismerősét, aki alighanem a szeretője. A társaság ellátogat a forgatás helyszínére, megtekinti az elkészült díszletet, a film elején, az álomjelenetben már látott tornyot. Hamar kiderül, hogy a házaspár nem tud szót érteni egymással. Luisa tudja, hogy jelen van Carla, Guido szeretője is. A férfi azonban feleségénél is a szokott trükköt alkalmazza: nyűgös, álmosságra panaszkodik, nem akar a feleségével beszélgetni, talán éppúgy nem is tudna Luisával valódi kontaktust teremteni, ahogyan vele sem tudott a bíboros. Másnap Guido, Luisa és a barátnője egy szinte üres kerti vendéglő teraszán üldögélnek, amikor megjelenik Carla, aki leül egy közeli asztalhoz. Luisa fel van háborodva ekkora arcátlanság láttán, és méltatlankodását fokozza Guido, aki tagadja, hogy ismerné a nőt. Közben a férfi elképzeli, hogy milyen szép is lehetne az élet, ha háreme lehetne, ahol kénye-kedve szerint élvezhetné, idomíthatná a nőket. Ebben a fantáziavilágban persze Carla és Luisa is remekül megértenék egymást, és valamennyi nő – beleértve Saraghinát, Madeleine-t, egy dán stewardesst, a titokzatos hölgyet és még sok mindenki mást – azon szorgoskodna, hogy Guido minél jobban érezze magát.