A Bonni dokumentáció egy öt főkötetből és három mellékletként hozzácsatolt füzetből álló kommentált, történelmi forrásgyűjtemény-sorozat, amely a németek Kelet-Közép-Európából való elűzetésének a dokumentumait tartalmazza.Legújabb, változatlan kiadása: Bundesministerium für Vertriebene (kiadó): Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mitteleuropa. Gyűjteményes kiadás 8 kötetben. Deutscher Taschenbuchverlag. München, 1984. Az 1950-es években készült el az NSZK-ban. Hans Lukaschek, a hazájukból elűzött németek ügyeivel foglalkozó szövetségi miniszter Theodor SchiederTheodor Schieder 1945-ig Königsbergben volt professzor, 1947-től 1976-os nyugdíjba vonulásáig pedig a kölni egyetemen. 1967-től 1972-ig Németország Történész Egyesületének volt az elnöke, azonkívül sokáig állt a Bajor Tudományos Akadémia élén is. A Dán Tudományegyetem is felvette soraiba, s a New Cambridge Modern History munkatársai közé tartozott. A Német Szövetségi Köztársaságban az egyik legtekintélyesebb nacionalizmus-szakértőnek számított a második világháborút követő időben. Nemzetiszocialista múltjára csupán néhány évvel ezelőtt derült fény. történészt bízta meg a sorozatot megalapozó dokumentáció vezetésével. A Schieder vezette bonni bizottság tagjai voltak: Werner Conze, Adolf Diestelkamp, Rudolf Laun, Peter Rassow és Hans Rothfels. E megbízást elsősorban az motiválta, hogy az Adenauer-kormány olyan történelem-tudományos érveket keresett, amelyek alátámasztják a német álláspontot az eljövendő béketárgyalásokon.
A Bonni dokumentáció második kötete A Bonni dokumentáció második kötete, amely a magyarországi németek sorsát tárgyalja 1918-tól 1950-ig, Düsseldorfban jelent meg először 1956-ban.Legújabb, változatlan kiadása: Bundesministerium für Vertriebene, Flüchtlinge und Kriegsgeschädigte (kiadó): Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mitteleuropa. Bd. 2. Das Schicksal der Deutschen in Ungarn. Deutscher Taschenbuchverlag. München, 1984.
Szerkezet A Bevezetés hét fejezetből áll. A kiutasítás című része foglal állást abban, milyen bel- és külpolitikai okok és törekvések vezettek a magyarországi németek elűzéséhez, illetve az hogyan, milyen módon zajlott le. Tételei alátámasztásául szolgálnak azok a források, amelyeket a Mellékletek és a Dokumentumok című fejezetekben közöl. A Mellékletek jogszabályokat (törvényeket és rendeleteket) tartalmaz: a német nemzetiségre vonatkozó legfontosabb jogszabályok gyűjteménye. A Dokumentumok a bizottság felkérésére készített írásos beszámolókból, naplójegyzetekből, egy levélből, valamint életrajzi interjúrészletekből áll.
A kiutasítás című fejezet A kiutasítás című fejezet előbb a teljes körű vagy részleges kitelepítés dilemmájáról (1945) szól, majd arról az ellentmondásról, hogy bár az 1945. december 29-i alaprendelet totális elűzést vett célba, a kitelepítést végül mégis csupán részlegesen hajtották végre (1946-1948). Tételei a következőképpen foglalhatók össze:
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány formailag elutasította a kollektív bűnösség elvének az alkalmazását. Ám a gyakorlatban nem tartotta magát ehhez a elutasításhoz – szögezi le a Bonni dokumentáció az emigráns Kertész Istvánra hivatkozva: "Arról számol be, hogy Erdei Ferenc belügyminiszter 1945 májusában a kiutasítandó volksbundisták számát körülbelül 300 ezerre tette, míg a magyar kormány hivatalos jegyzékben 200-250 ezer németről szólt, akiket mint a hitlerizmus kiszolgálóit Magyarországból ki kellene toloncolni. A magyar kormány ezzel csak azt bizonyította, hogy maga sem ragaszkodik a bűnösség személyre szóló megállapításához és, hogy a kiutasítással még más céljai is vannak, mint azok megbüntetése, akik a nemzeti-szocialista politika szolgálatába szegődtek.“
Theodor Schieder bizottsága rámutat, nem pusztán a jogszabályok teszik világossá, hogy a kiutasítás elsődleges célja nem a nácitlanítás volt, hanem a háborús felelősség áthárítása a német nemzetiségre. Ugyancsak erre utal ugyanis a magyar kormányok taktikus magatartása a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal szemben. A magyar kormányok 1945-ben egyrészt a kollektív bűnösség elvének az alkalmazását kívánták látszat-differenciálással elleplezni, másrészt szerettek volna nemzetközi felszólítást kapni a németek elűzésére. A potsdami megegyezés elűzésről szóló XIII. cikkelyét és az 1945. november 20-i elosztási tervezetet parancsként akarták értelmezni. Schieder kutatócsoportja mégsem vállalja, hogy eldöntse, Tildy Zoltán kormánya tudatában volt-e annak, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke által novemberben közvetített számadat az 500 ezer főnyi kiutasítottról az USA megszállási övezetének a maximális felvételi kapacitását jelölte meg, s nem jelentett kötelezően teljesítendő nagyságrendet. Így nyitva hagyja a kérdést, hogy létezett-e a magyar emigráció által emlegetett Vorosilov-parancs, és inkább egy „meghatározott számról” ír.
A Bonni dokumentáció Kertész Istvánt idézve ábrázolja, hogyan alakult ki vita a kormányon belül a kollektív bűnösség elvének a fogalmáról: Gyöngyösi János (FKgP) külügyminiszter elutasította a teljes körű elűzést, Nagy Imre (MKP) belügyminiszter viszont előkészítette és javasolta azt. A tömeges kitelepítést tehát még a mérsékeltebb álláspont képviselője, a külügyminiszter sem tartotta kollektív felelősségre vonásnak. Leírja, hogyan dőlt el a teljes körű vagy részleges kitelepítés dilemmája végül, az 1945. december 22-i minisztertanácsi ülésen a belügyminiszter álláspontja javára.
A Bonni dokumentáció értékelése szerint a kitelepítésről szóló 12330/1945 ME sz. alaprendelet a németkérdés radikális megoldását jelentette, mert benne az első helyen azok szerepeltek, akik magukat az utolsó népszámláláskor (1941) német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallották. A nemzetiségi hovatartozáson alapult és végrehajtása feltételezte a titkos népszámlálási adatok törvénybe ütköző módon való felhasználását. A magyar kormány önkényesen felszólításnak értelmezte a berlini Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. november 20-i határozatát, mintha a németeket annak értelmében mind egy szálig ki kellett volna utasítania az országból. Az alaprendelet bevezetésében nyomatékkal hivatkozott is erre a határozatra. Mind az Amerikai Egyesült Államok, mind a Szovjetunió tiltakozott az ellen, hogy a kormány megpróbálta áthárítani a teljes körű kitelepítés elrendeléséért a felelősséget a Berlinben székelő Szövetséges Ellenőrző Tanácsra.
A Bonni dokumentáció a kitelepítés lezajlásának a módját, vagyis azt a kérdést vizsgálva, elűzés esetében egyáltalán lehetséges volt-e megfelelni a potsdami megegyezésben szereplő elvárásnak, a „humánus és rendezett” lebonyolításnak, négy különböző fázist különít el: Az első vonatok ellátása (1946 januárjában) semmiképpen sem felelt meg e követelménynek. A körülmények azonban jelentősen javultak, s két hónap elteltével őket rendezettnek lehetett nevezni. 1946 augusztusától már nem lehetett a lebonyolítás tervszerűségéről beszélni. 1947 augusztusától, ahogy kommunisták hatalma egyre nőtt, úgy vált ezen akció jellemzőjévé is egyre inkább a fokozódó önkényesség.
Theodor Schieder kutatócsoportja állítja, az újabb kitelepítési rendeletek egyre kevésbé szolgáltak úgynevezett „hűtlenségi törekvések” meghatározásának és megbüntetésének az eszközéül. Egyre inkább és egyre nyíltabban arra használták őket, hogy a jobb módú, befolyásos, nem kommunista németeket eltávolítsák az országból. A kommunisták növekvő befolyása kettős értelemben vezetett az elűzés önkényességének a fokozódásához: 1. a kaotikus lebonyolítás miatt, 2. azért, mert a jogi palástolásra egyre kevésbé ügyeltek.
A bonni bizottság nem érinti a csángók, székelyek, felvidéki és vajdasági magyarok háborút követő kényszermobilitása és a hazai németek kitelepítése közötti összefüggéseket. A korszakra jellemző belső telepítéseket és úgynevezett "fellazítási akciókat" nem ábrázolja.
A kitelepítés végül tömeges, de nem teljes körű lett: A részleges elűzést két fázisban hajtották végre – írja a Schieder vezette kutatócsoport: 1946 és 1947 között mintegy 150 ezer magyarországi német került az Amerikai Egyesült Államok megszálló-övezetébe; 1947 és 1948 között körülbelül 50 ezer a Szovjetunió által megszállt övezetbe. Mivel a Bonni dokumentáció a Magyarországról kitelepített és a második világháború idején meghalt magyarországi németek számát összesen 250 ezerre teszi, úgy véli, 1956-ban még körülbelül 240 ezer német élt hazánkban. Zárásul és mérleget vonva megállapítja, hogy a tömeges elűzés a magyarországi németségen mint önálló népcsoporton és a lakosság szerves részén a fennmaradását veszélyeztető sebet ejtett. A Magyarországról kitelepített németek további sorsát az NSZK-ban és az NDK-ban a kötet nem tárgyalja.
A Bonni dokumentáció második kötete a mai kutatás tükrében A bonni tudományos bizottság nem tudja megnyugtatóan tisztázni, hogyan került Magyarország a potsdami megállapodás kitelepítésről rendelkező XIII. cikkelyébe. A korabeli magyar sajtót ugyanis teljesen figyelmen kívül hagyja, s inkább elfogadja azt a mítoszt, hogy a Szovjetunió ráerőltette a Dálnoki Miklós Béla-kormányra a kitelepítés nemzetközi jóváhagyásának a kérelmét. Ezt a magyar emigráció által terjesztett mítoszt Bellér Béla történész nevezte el "Potsdam-legendának". A (nyugat-)német kutatók egyöntetűen és évtizedek óta úgy látják, Magyarország a saját kezdeményezésének köszönhette, hogy szerepelt a potsdami megállapodás XIII. cikkelyében. A magyar történészek közül elsőként Bellér Béla foglalt így állást e kérdésben.
Schieder kutatócsoportja (ugyancsak a magyar emigrációra támaszkodva) azt állítja, a Dálnoki- és a Tildy-kormány küzdelmet vívott a szovjetekkel a németek tömeges megmentéséért és a kiutasítandók félmilliós nagyságrendjét kizárólag „szovjet követelésnek” tartja. Az újabb kutatási eredmények alapján viszont Schiederéket itt is félrevezeti a "Potsdam-legenda". Közismert tény, hogy 1945-ben a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt egyértelműen a teljes körű kitelepítés híve volt. Ezzel szemben a Független Kisgazdapárton és különösen a Magyarországi Szociáldemokrata Párton belül sokan inkább a részleges, ám tömeges kitelepítésre hajlottak. Ez a véleménykülönbség azért okozott éles vitákat a kormánypártok között és a kormánypártokon belül, mert a magyar kormánynak mozgástere nyílt a németkérdésben. Végül is a magyar kormány dönthetett volna úgy is, hogy nem kezdeményezi a második világháború győztes nagyhatalmainál a kitelepítést. Később pedig, bár a magyar kormány nyilatkozataiban tagadta, volt választási lehetősége a németek teljes körű vagy csupán részleges kitelepítésének az elrendelésében is – vélekedik a német kutatókon kívül a fiatal magyar történészek többsége.
A Bonni dokumentáció maradandó tudománytörténeti érdeme, hogy jogtörténeti eszközökkel részletesen bemutatta és meggyőzően bizonyította a magyar kormányok kitelepítési eljárásában a legalitás látszatára és az önkény palástolására való törekvést – írja Kaltenecker Krisztina.
Johann Weidlein ellendokumentációja