Az LTM–35 (T–11) vagy LT vz. 35 (Lehký Tank vzor 35, „35-ös könnyűharckocsi modell”) 1935-ös csehszlovák tervezésű könnyű harckocsi, melyet legnagyobb számban Németország használt a második világháború alatt. Német alkalmazásban hivatalos neve a Panzerkampfwagen 35(t) (Pz.Kpfw. 35(t)) volt, de általában Panzer 35(t) néven azonosították.
A (t) betű a „tschechisch” szó rövidítése (németül: cseh). 434 darab készült belőle; ebből 244-et a németek használtak, miután elfoglalták Cseh-Morvaországot 1939 márciusában. A szlovákok 52 darabot szereztek, miután ugyanebben az időben kikiáltották függetlenségüket Csehszlovákiától. Export révén hozzájutott még Bulgária és Románia is.
Német használatban a második világháború első éveiben lehetett harcban látni, főleg a Lengyelország elleni hadjárat, a franciaországi hadjárat és a Szovjetunió megtámadása során. A német hadsereg 1942-től kivonta a frontszolgálatból. A háború további részében más országok alkalmazásában megmaradt, illetve kiképző harckocsiként használták Bulgáriában egészen az 1950-es évekig.
A Magyar Királyi Honvédség 1939 márciusi magyar–szlovák kis háború során hadizsákmányként megszerzett két darabot, melyeket kijavításuk után kiképzési célra használtak fel. A Škoda gyártól 1940-ben Magyarország megvásárolta az LT vz. 35 továbbfejlesztett változata, a T–21 jelű harckocsi licencét és átalakított, átfegyverzett változataként 40M Turán I megjelöléssel gyártották a típust.
A szolgálatból kivont harcjárművek napjainkban is megtekinthetők, hiszen hadtörténeti múzeumok tulajdonában vannak Belgrádban, Bukarestben, Szófiában, Szlovákiában és az egyesült államokbeli Aberdeenben.
Történet A két világháború között az újonnan alakult csehszlovák állam fejlett hadiipart tartott fenn, amely könnyű és közepes harckocsik gyártására is berendezkedett. 1935–36-ban lépett szolgálatba a Škoda-gyár által készített LT vz. 35, amely 1937-re a csehszlovák hadsereg fő harckocsijává vált. Az LT vz. 35 megállta a helyét a kor más hasonló kivitelű harckocsijaival, mint például a lengyel 7TP, a 6 tonnás brit Vickers, a szovjet T–26, az olasz Fiat M11/39 és Fiat M13/40, vagy a német Panzerkampfwagen III harckocsival szemben. A Wehrmacht alkalmazásában álló LT vz. 35 páncélosokat 1938-ban négy gyorshadtestbe szervezték. Szolgálata során rossz hírnevet szerzett magának megbízhatatlanságával, és hadrendben tartását csupán köztes megoldásnak tekintették, amíg az LT vz. 38 harckocsi fejlesztése be nem fejeződik, és gyártása el nem kezdődik. Problémái a fejlett, de kiforratlan technikai megoldásaiból eredtek. 1938-ra azonban a hibáit kijavították, és az LT vz. 35 összességében jó harckocsivá vált. Sok változata készült, különböző típusjelzésekkel, ilyenek például az R–2 és a T–11.
1938 után a német megszállás következtében a harckocsik nagy része (244 a 298-ból) a német hadsereg állományába, a maradék 54 páncélos pedig a Szlovák Hadsereg 3. gyorshadtestébe került, mely a németek oldalán harcolt a keleti fronton. Ebből az 54-ből vált kettő a magyar hadsereg kiképzőjárművévé. Az LT vz. 35 a Panzerkampfwagen III harckocsihoz hasonló harcértékkel rendelkezett, és a német páncélos fegyvernem fontos részévé vált a háború elején. Bár a csehek már 1938-ban beszüntették volna a gyártását, német parancsra mégis kibővítették, és egészen 1939-ig tovább készítették őket a prágai ČKD (Českomoravská Kolben Daněk) és a pilseni Škoda-gyárban. 1935 és 1939 között összesen 434 darab készült el az említett üzemekben. Az LT vz. 35 alkotta az 1. könnyű hadosztály (1. Leichte Division) gerincét, amely részt vett a Lengyelország elleni hadjáratban, és amelyet aztán a 6. páncélos hadosztályban (6. Panzer Division) újjászervezve a Franciaország elleni hadjáratban és a Szovjetunió elleni támadás során is bevetettek.
A Barbarossa hadművelet folyamán az LT vz. 35 már elavultnak számított, és a harcok során bebizonyosodott, hogy harcértéke immár jelentéktelen. Téli időjárási viszonyok között működési problémák jelentkeztek a sűrített levegővel üzemeltetett mechanikai elemeknél – ezek közé tartozott a kormánymű és a fékek is. Az LT vz. 35 további hibája volt, hogy páncéllemezeit szegecseléssel illesztették össze, és a szegecsfejek találatkor leszakadhattak, megsebesítve vagy megölve a kezelőszemélyzetet.
Leírás Páncéltest bélyegkép|jobbra|250px|Egy LT vz. 35 a Belgrádi Hadtörténeti Múzeumban. Az LT vz. 35 páncéltestének vázát acél szögvasból alakították ki, erre a keretre szegecselték a páncéllemezeket. Egy 4 milliméteres tűzfal választotta el a motorházat a személyzettől. A falon volt néhány hálóval takart nyílás, ami hozzáférést engedett a motorhoz, és elősegítette a levegő áramlását a parancsnoki nyíláson keresztül. Ennek további előnye az volt, hogy gyorsan eloszlatta a löveg tüzelésekor keletkezett gázokat, de volt néhány hátránya is. Az állandó légbeszívás, amit a motor keltett, hideg időjárási körülmények között nagymértékben rontotta a kezelő személyzet komfortérzetét. A motor kigyulladása esetén fokozta a tűz elterjedését a küzdőtérben, illetve a motor keltette zaj és hő tartós igénybevétel esetén próbára tette a személyzet tűrőképességét.
A vezető a harckocsi jobb oldalán ült. Egy 390×90 milliméteres kémlelőnyíláson át látott ki a járműből, amit egy 50 milliméteres golyóálló üveg védett, és egy 28 milliméter vastag páncélozott fedéllel lehetett lezárni. A jobbján az oldalfalon volt egy 120×3 milliméteres rés egy hasonló vastagságú golyóálló üveggel. A németek eltávolították az eredeti háromszínű lámpákat, amiket a csehek használtak a személyzet egymás közti kommunikálására, a harckocsiparancsnok utasításainak továbbítására. A rádiókezelő a bal oldalon ült, neki egy 150×75 milliméteres kémlelőnyílást biztosítottak, hasonló védelemmel, mint a vezetőnek. A rádiója a járműtest bal oldalára volt felszerelve. A homlokpáncélba szerelt géppuska a vezető és a rádiókezelő között helyezkedett el, egy gömbfoglalatban. A géppuskával 30°-os oldalirányzásra és 25°-os magassági irányzásra volt lehetőség. A géppuska csöve túlnyúlt a foglalattól, és egy páncélozott teknő védte. A foglalatban helyet kapott egy megfigyelő távcső, de nyílt irányzékot is lehetett használni, ha a gömbfoglalat tetején lévő nyílásból eltávolították a dugót. Ha szükséges volt, a vezető a foglalatot pozícióba rögzíthette, és tüzelhetett vele egy bowden segítségével. A vezető búvónyílása ki volt téve közvetlen tűznek, elölről pedig meg is rongálódhatott.
A torony A toronygyűrű átmérője 1,267 méter. A torony foglalta magában a 37,2 milliméteres főfegyverzetet. A jobb oldalon volt egy másik, gömbfoglalatban mozgó 7,92 milliméteres géppuska. A parancsnoki kupolán volt négy episzkóp és egy monokuláris távcső, 1,3×30°-os periszkóp, amit ki lehetett nyújtani, ha a páncélozott fedezéket eltávolították a kémlelőnyílásról. Mint a torony egyetlen utasa, a parancsnok volt a felelős a főlöveg és a géppuska töltéséért, a célzásért és a tüzelésért, mialatt folyamatosan parancsokkal látta el a személyzetet. A németek további egy fővel bővítették a személyzetet, aki a torony jobb oldalán kapott helyet, feladata a főlöveg töltése és a toronygéppuska kezelése volt. A járműben tárolt lőszer egy részét el kellett távolítani annak érdekében, hogy ez a kezelő is beférjen a harcjárműbe.
Hajtó- és futómű bélyegkép|300px|Az LT vz. 35 futóműve és felfüggesztése
A 8,62 literes Škoda T–11/0 négyhengeres, vízhűtéses motor 120 lóerőt (89 kW) fejtett ki 1800-as fordulatszámon. Két üzemanyagtartályt szereltek be, a 124 literes fő tartály a motor bal oldalán helyezkedett el, a 29 literes tartalék tartály pedig a motor másik oldalán kapott helyet. A motor üzemelt benzinnel, alkohol-benzin keverékkel, illetve egyfajta etanol – aromás szénszármazék – keverékkel, az úgynevezett dynalkohollal is. A motor a jármű hátuljánál helyezkedett el a hatsebességes váltóval, amely a hátsó láncmeghajtó kerekeket hajtotta meg. A felfüggesztés a Vickers 6-Ton harckocsitól származott; nyolc pár kicsi futógörgővel négy forgózsámolyon oldalanként. Minden forgóvázpárt egyszerű laprugókkal támasztottak alá. Ezeken felül egy első visszafordító-láncfeszítő kerék és négy visszafutó-lánctámasztó görgő alkotta a futóművet. Egy rugó nélküli futógörgő közvetlenül a visszafordító-láncfeszítő kerék alatt helyezkedett el, fokozva a gázlóképességet. A sebességváltót, a fékeket és a kormányzást mechanikusan segítették sűrített levegővel, csökkentve a vezető kifáradását.
Fegyverzet A fő fegyverzet egy Škoda ÚV vz. 34 löveg volt csőszájfékkel, és egy kitűnő, páncélozott hátrasikló hengerrel a lövegcső felett. A–3 néven rendszeresítették, később a németek KwK 35(t) típusjellel vették át. 0,815 kilogrammos páncéltörő lövedéket tüzelt 690 m/s sebességgel. 100 méteren 37 milliméter vastag, 30°-os dőlésszögű páncéllemezt volt képes átütni. 500 méteren 31 milliméter, 1000 méteren 26 milliméter, 1500 méteren 22 milliméter vastag páncéllemez átütésére volt képes. A géppuska gömbfoglalatát rögzíteni lehetett a főlöveghez, vagy külön is lehetett használni. Mindkét fegyvert -10–+25°-os függőleges szögtartományban lehetett mozgatni. Mindkettőhöz 2,6-szoros nagyítású távcsövet használtak, amely 25°-os látótartománnyal rendelkezett. Eredetileg a harckocsi Zbrojovka Brno ZB vz. 35 géppuskákat használt, de ezeket ZB vz. 37 géppuskákra cserélték az 1938-as év folyamán. A németek MG 37(t) megjelöléssel használták.
Német használatban 72 darab 37 milliméteres gránátot málházhattak a harckocsiba. Ezeket 6 darabos rekeszekben tárolták; három a páncéltest oldalfalain, nyolc rekesz a torony túlnyúló részében, és egy rekesz a löveg felett a torony tetején kapott helyet. A géppuskákhoz 1800 darab 7,92 milliméteres töltény volt egy javadalmazás. A géppuska lőszere 100 töltényes hevederen volt, három hevedert tároltak egy dobozban. Cseh szolgálatban az LT vz. 35 78 darab gránátot (24 darab páncéltörő és 54 darab repesz-romboló) és 2700 darab géppuska lőszert szállított. A német és a cseh változatok lőszerjavadalmazásában abból adódott a különbség, hogy a német használatban lévő harckocsik személyzetének negyedik tagja számára helyet kellett biztosítani. A német parancsnoki harckocsi változat (Panzerbefehlswagen 35(t)) még kevesebb lőszerrel rendelkezett azért, hogy még egy rádiót és egy pörgettyűs iránytűt is beszerelhessenek. Az így átalakított típusok példányszáma ismeretlen. A járművön megfigyelhető a feltűnő „ruhaszárító-kötél” rádióantenna.
Páncélzat A lövegpajzs 25 mm vastag volt. A páncélzat többi részének vastagsága a következőképpen alakult:
Vastagság/Dőlésszög Első Oldal Hátsó Tető/Alj Torony 25 mm/10° 15 mm/14° 15 mm/15° 8 mm/81–90° Felépítmény 25 mm/17° 16 mm/0° 15 mm/60° 8 mm/85–90° Test 25 mm/30° 16 mm/0° 19 mm/0° 8 mm/90°
Fejlesztés A csehszlovák hadsereg 1934 végén fogalmazta meg a II–a kategóriájú, könnyű, „lovassági harckocsi” – azaz a gyalogságot támogató jármű – kifejlesztéséről szóló követelményt. A Českomoravská–Kolben–Daněk gépgyár a P-II könnyűharckocsi-prototípus továbbfejlesztett változatát tervezte meg. A P-II típust 1934-től sorozatban gyártották, és LT vz. 34 megjelöléssel állt szolgálatban. A Škoda is ajánlott egy új tervezetet, amely a pneumatikus rendszert használta, valamint egy motorváltozatot, amelyet már korábban kipróbáltak a sikertelen SU vagy S–II könnyű harckocsik prototípusában.
Mindkét cégtől egy prototípust rendeltek, a szállítási határidő 1935 nyara volt. Mindkét harckocsit ugyanazzal a fegyverzettel látták el, és három főnyi legénységük volt. A ČKD P–II–a modellje sokkal kisebb lett (8,5 tonna), páncélzata maximálisan 16 milliméter vastag volt. A Škoda S–II–a típus 10,5 tonna súlyú és 25 milliméteres páncélzatú volt. A hadsereg úgy gondolta, hogy a P–II–a elérte fejlesztési lehetőségeinek végét, míg az S–II–a tökéletesítésre szorul.