jobbra|bélyegkép|265px|Ősi sumer sarló. 9000 évvel ezelőtt a kőkorszaki ember már kősarlóval aratta a vadon termő gabonaféléketÁtmeneti kőkorszak, lexikon.katolikus.hu Mezőgazdasági forradalom a Föld történetében többször is történt. Ugyanakkor a kifejezés igencsak bizonytalan, sok esetben a forradalmi átalakulást megállapító állításokat a történészek vitatják.
Mezőgazdasági forradalmak: A mezőgazdaság kialakulása – (körülbelül 10 000 évvel ezelőtt) – megalapozza az emberi civilizáció fejlődését. Brit mezőgazdasági forradalom (18. század) – elősegíti az ipari forradalom kialakulását Skót mezőgazdasági forradalom Zöld forradalom (1945-től) az ipari trágya bevezetése és az új termények nagyban növelik a világ mezőgazdasági termelését.
Mezőgazdasági forradalomnak azokat a változásokat szokás nevezni, melyek a 18. században az agrárgazdaság termésmennyiségeinek jelentős növekedését eredményezték. Azonban ez a forradalom inkább sok apró változtatás (technikai, technológiai újítás) együttes hatásának tudható be, mint a mezőgazdálkodási technikák gyökeres megváltozásának. Az elnevezés tehát inkább e változások népességszámra való kihatását tükrözi, a forradalmi változások ugyanis ezen a téren következtek inkább be. A preindusztriális korszak népességnövekedését ugyanis a legtöbb esetben az élelmiszer-termelés korlátozott lehetőségei határolták be, ez a korlát szűnt meg, vagy legalábbis emelkedett meg jelentősen a korábbiakhoz képest. Mivel a korszakban az élelmiszer-termelés drasztikusan megnövekedett, lehetővé vált az európai népességszám, és ezen keresztül a városodás mértékének növekedése is, amely végső soron megteremtette azt a népességfelesleget, amelyre aztán az ipari forradalom támaszkodhatott a nyugati társadalmakban.
A korszak népességszám-növekedése minden tekintetben forradalminak tekinthető: Európa szerte ugyanis a lakosság száma a 15. századihoz képest 2,5–3-szorosára nőtt, szinte mindegyik régióban. (A legnagyobb a növekedés érdekes módon pont a legfejlettebb – Anglia, Hollandia – és a legfejletlenebb – Oroszország – területeken volt.) Ez a tény persze kicsit csalóka képet ad. A mezőgazdaság teljesítményének növekedése ugyanis gyökeresen eltérő okokra vezethető vissza a kontinens két végén. Kelet, Délkelet- vagy Közép-Európában a termésmennyiségek növekedése extenzív okokra vezethető vissza, azaz a növekmény új földterületek művelésbe vonásából származott, itt tehát nem forradalmi változásokról van szó, csak a megművelt területek mennyisége nőtt, leginkább az addig lakatlan, vagy kihasználatlan területek betelepítésével. Intenzív növekedés, azaz a fent említett újítások bevezetése csak Európa legfejlettebb területein volt az oka a mezőgazdasági „forradalomnak”, mégpedig először Angliában és Hollandiában. Az ezen területeken kialakult és használt eljárások innen terjedtek tovább, de a terjedés sebessége egyáltalán nem volt gyors. Lényeges tehát az is, hogy a forradalom maga korántsem robbanásszerű folyamat volt, hanem Európa különböző régióiban igen eltérő időszakokban jelent meg. Ezért a változások kezdete országonként, régiónként más és más. Ráadásul a sok-sok újítás külön-külön terjedt.
A mezőgazdasági forradalom előzményei
A kora újkorban alkalmazott mezőgazdasági technológiákat széles körben a 11-12. századtól alkalmazták Európában. Ezek közé a technológiák közé tartozott a nyomásos gazdálkodás (Dél–Európában a két, Nyugat–Európában a háromnyomásos), ekkor tértek át a lovak alkalmazására a szántásban, illetve kezdtek el vaseszközöket használni faeszközök helyett stb. Az alkalmazott technikai eszközök lényegében a 18. század végén sem változtak, csak a gépek használata hozott változást a 19. század végén, a 20. században. Ezen a téren tehát a késő-középkor kezdete sokkal inkább forradalmi időszak, mint a kora-újkor vége. Valójában az első ezredforduló körüli változásokat is nyugodtan nevezhetnénk forradalminak, ugyanis nagyjából ekkor alakult ki az a mezőgazdasági technológia, mely a kontinentális Európa felemelkedését eredményezte.
Habár manapság a klasszikus görög és római civilizációt szokás tekinteni az európai kultúra és fejlődés első lépcsőjének, valójában a Római Birodalom gazdasági értelemben elsősorban mediterrán birodalom volt, az európai kontinentális területei inkább csak egy korai mediterrán expanziós kísérletként foghatóak fel, ahol a mediterráneum a saját társadalmi-gazdasági rendjét próbálta az éghajlati és földrajzi szempontból idegen Európában, kvázi saját perifériáján is elterjeszteni. Ez azonban csak félig volt sikeres, a mezőgazdasági technológiát tekintve például nem. A mediterrán mezőgazdaság eléggé más jellegű, és más adottságokhoz volt kénytelen alkalmazkodni, nem is tudott igazán teret nyerni a kontinentális területeken, mert nem volt hatékony az itteni körülmények között. Mások ugyanis az adottságok: a mediterrán térségek talajai kevésbé kötöttek, az éghajlat melegebb, kissé szárazabb is, amely behatárolja a termeszthető növényeket és a tenyészthető állatokat. Ezek az ismeretek azonban Európában nem váltak be, itt mást kellett kitalálni. Nem véletlen tehát az, hogy ezen újítások megjelenésével egyidőben szerveződött meg temérdek európai állam, nőtt meg jelentősen a lakosság, és végül, de nem utolsósorban változott meg a kontinens természetföldrajzi képe. A korábban lakatlan vadont felváltotta a kultúrtáj. Európa is képessé vált nagy népességszámú civilizációk, gazdaságilag és katonailag erős államok, és tíz milliós nagyságrendű letelepedett népesség eltartására. Erre korábban nem volt lehetőség.
Ágazati változások
Az állattenyésztés a középkor és a kora újkor folyamán alapvetően alárendelt szerepet játszott, kivéve bizonyos speciális adottságú régiókat (mediterrán legelőterületek, Kelet-Európa). Ennek fő oka, hogy sokkal nagyobb a területigénye, mint a növénytermesztésnek: az állatoknak sok legelő kell, és erre nem volt értelme megművelhető földet pazarolni, mert akkor fajlagosan sokkal kevesebb élelmiszer lett volna előállítható adott méretű területen. Ezért csak ott vált elsődlegessé, ahol a viszonyok nem kedveztek a növénytermesztésnek (túl száraz volt az éghajlat), vagy nagyon alacsony volt a népsűrűség, és volt fölös földterület. A mezőgazdaság két fő ága közötti viszony a forradalom hatására megváltozott. Ahol az éghajlat kedvező volt, ott akár vezető ágazattá is válhatott az állattenyésztés (óceáni éghajlatú területek), de a jelentősége mindenhol nőtt.
A növénytermesztésben a vezető szerep a kenyérgabonáké volt. Elsősorban a búza, másodsorban, ahol éghajlati és talajminőségi okok miatt nem volt érdemes búzát termeszteni, a rozs volt a fő termény. (Maga a kenyérgabonák monokultúrás termesztése is késő középkori újítás, hiszen azt megelőzően nagy szerepe volt a kölesnek is, a mediterrán területeken pedig a fás kultúráknak.) A 18. századig az élelmiszer-termelés volt a mezőgazdaság fő feladata, ezen belül is az alapvető élelmiszernövények termesztése. (Kétségtelen, hogy ha mikrorégióra bontjuk Európát, akkor találunk olyan területeket, ahol nem a kenyérgabona termesztése volt a legfontosabb, de Európa egészét nézve már ez a kép tárul a szemünk elé.) Ez a szerep is megváltozott a 18. század végére.
A hagyományos mezőgazdaság számára nem volt lehetséges a megművelt területek bővítése egy bizonyos határon túl, még akkor sem, ha rendelkezésre állt volna még megművelhető földterület. Ennek az az oka, hogy a talajerő-utánpótlás nem volt megoldott, ezért mindenképpen szükség volt arra, hogy a megművelt földterületeket egy időre kivonják a művelésből (ugaron hagyják). Azaz a megművelt földterület mellett mindig léteztek kiterjedt legelőterületek. (Ez a nyomásos rendszer lényege: a földeket pár év használat után pihentetni kell, hogy a tápanyag-mennyiség regenerálódjon.) Ez a fajta állattenyésztés azonban csak kiegészítő jellegű volt, és elég rossz hatékonyságú árutermelési és talajerő-utánpótlási szempontból is. Emellett a mezőgazdasági népesség szükségletei miatt fontos volt, hogy egy adott területen viszonylag kiterjedt erdőterületek is megmaradjanak. Ez a hármas rendszer is bomlásnak indult az új technológiák elterjedésével.
Változások a birtokviszonyokban
A mezőgazdaság fejlődésének lényegében egyik alapfeltétele volt, hogy a feudális eredetű birtokviszonyok megváltozzanak, a föld magántulajdonná váljon. Ez a változás ama két területen zajlott le a kora újkor végéig, ahonnan a mezőgazdasági forradalom kiindult: Angliában és a Németalföldön. A változás azért volt szükségszerű, mert sem a nagybirtokos, sem a rajta élő jobbágyok nem rendelkeztek kizárólagosan a földdel, ami a hatékony gazdálkodás akadálya volt. A (nemes) nagybirtokosok egyrészt nem voltak modern értelemben vett gazdálkodónak tekinthetőek, mivel a mezőgazdasági munkákkal érdemben nem foglalkoztak, a földjeiken élők szerepe az ő szemszögükből csak annyi volt, hogy eltartották őket. Másrészt, ha törekedtek is volna az új technológiák bevezetésére, ennek az is akadálya volt, hogy a tulajdonukban levő legelőket és erdőket a saját jobbágyaik használták (erre joguk volt), ezeknek a művelésbe vonása a jobbágyság tiltakozásával járt volna együtt. A jobbágyok részéről az újító kedvet pedig az akadályozta, hogy az általuk (nem robotban) művelt földdel (a jobbágytelkek) sok esetben a faluközösség rendelkezett, nem volt a föld a sajátjuk. E viszonyok eredményezték például azt, hogy Franciaországban csak sokkal később indultak be a technológiai változások, a francia forradalomnak szét kellett vernie a korábbi birtokviszonyokat.
A vetésforgó
A vetésforgó alapvetően új rendszert jelent a nyomásos gazdálkodáshoz képest. Tulajdonképpen ez sem számított új tudásnak, de elterjedése akkor volt lehetséges, amikorra a föld ténylegesen magántulajdonná vált, ugyanis a rendszer maga elsősorban hatékonyabb talajerő-utánpótlást eredményez. Ehhez viszont az kell, hogy a föld művelője biztos lehessen abban: az általa elvégzett talajerő-utánpótlás neki fog hasznot hajtani. A vetésforgó lényege, hogy nem ugaroltatják a földet, hanem a különböző növények éves rotációjával állítják helyre a talaj termőképességét. Mégpedig egyrészt úgy, hogy takarmánynövényeket is termesztenek, amely nagyobb állatállományt tesz lehetővé, így több lesz a felhasználható trágya. Másrészt úgy, hogy olyan növényeket is termesztenek, amelyek szintén képesek a talaj termőképességének a regenerálására (hüvelyesek, pillangósvirágúak).
A vetésforgó fontos következménye, hogy alkalmazásával nincsen szükség legelőkre. Így a megművelt földterületet drasztikusan növelni lehetett: a kétnyomásos gazdálkodás ugyanis a rendelkezésre álló földterületnek csak a felét, a háromnyomásos a kétharmadát használja, a vetésforgó a teljes területet.
A termesztett növények szerepének változása
Ahol a vetésforgót elkezdték alkalmazni, ott a rendszer jellegéből adódóan megszűnt a kenyérgabonafélék monokultúrás termesztése. Azonban ezen túl a búza és a rozs aránya még tovább esett vissza, mivel bizonyos új élelmiszernövényeket is elkezdtek termeszteni.
Ezek közül a legfontosabb a kukorica és a burgonya. Mindkettő az Újvilágból származik. A két növényfaj legfontosabb előnye az volt, hogy mindkettő jóval magasabb terméshozamot biztosított a búzánál és pláne a rozsnál. Bizonyos területeken, pl. Írországban a burgonya oldotta meg az élelmezési problémákat. A kukorica mint élelmiszernövény inkább a trópusi területeken tett szert jelentőségre, de Európán belül is voltak ilyen területek, pl. a román fejedelemségek.
A búza és a rozs is alacsony terméshozamú növénynek számít. Hozzájuk képest a burgonya majdnem egy nagyságrenddel nagyobb hozamot biztosít.
A kukorica csapadék- és melegigényesebb a búzánál, de kevésbé talajigényes, így Nyugat-Európa számára optimális növény. Azonban a kukorica nem annyira mint élelmiszernövény volt fontos (és fontos ma is), hanem mint takarmánygabona. A takarmánygabonafélék közül ugyanis a legmagasabb hozamot biztosítja, mind a termését, mind a szénáját tekintve.