Lotte Weimarban (Lotte in Weimar) Thomas Mann 1936–1939 között írt regénye, melynek hősnője a wetzlari Charlotte Kestner, született Buff, akiről Goethe Az ifjú Werther szenvedései című regény Lottéját mintázta.
Goethe joggyakornok korában szerelmes lett Lottéba, de mivel a lány már másnak a jegyese volt, lemondott róla, és érzelmeit a világsikert aratott levélregényben szublimálta. A cselekmény idején immár özvegy asszony 1816-ban Weimarba utazik, bevallottan nővére látogatására, de azzal a titkos reménnyel is, hogy Goethével még egyszer beszéljen. A mű „sűrű szőttesébe lassan belefonódik az ironikus-fölényesen feltámasztott mult mellett a tépelődőn, gondokban megélt jelen is, az adomába a világtörténelem, a nagy ember és környezetének torzképébe a kivételes egyéniség küzdelme a tömeggel, korszellemmel, előítéletekkel, Weimar mögött feltűnnek a németség nagy belső hasadásai, Lotte látogatásában a humánum válsága, Goethe monológjában a manni kételyek”. Stefan Zweig méltatása szerint „Egy harmatcsepp nagyságú mese, amely azonban a harmatcsepphez hasonlóan a szín és tűz csodája, ha magasabb fény ragyog rá.” Magyarul először Rózsavölgyi és Társa kiadásában jelent meg a regény, Vajda Endre fordításában, 1940-ben, majd Lányi Viktor fordításában a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadónál, 1957-ben.
A regény történelmi alapja Történelmi tény, hogy Charlotte Kestner 44 évvel a Werther megjelenése után Weimarban tartózkodott. „Goethe nagyon röviden és szárazon megemlíti naplójának szeptember 25-i bejegyzésében: Délben Ridelék és Madame Kestner Hannoverből. Az ebédre valójában csak Charlotte rokonait hívták meg, akikhez szeptember 22-én megérkezett. Náluk lakott és nem – mint a regényben – az Elefánt fogadóban. „Az ebéd is csak ebben a legszűkebb körben folyt le, és nem volt tizenhat személyes dinner, ahogy azt én ábrázoltam. Charlotte Kestnert nem idősebbik lánya, Charlotte lánya kísérte, hanem a fiatalabbak egyike, a Clara nevű […] A levélkét, amelyet megérkezése után Az Elefántból intézett Charlotte Goethéhez, én költöttem szabadon; viszont a levélrészlet, amely fia, Kestner követségi tanácsos egyik írásából való, hiteles” – írta 1951-ben Thomas Mann Charlotte Kestnernek, a regényben ábrázolt Charlotte ük-ükunokájának.Pók Lajos: Thomas Mann világa, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975, 137. oldal
A lipcsei Egyetemi Könyvtár birtokában található egy Goethe kezétől származó, Charlotte Kestnernek szóló üzenet, 1816. október 9-i keltezéssel: „Amennyiben, tisztelt barátnőm, szeretné ma este igénybe venni a páholyomat, a kocsim felveszi Önt. Nincs szükség jegyre. Inasom megmutatja az utat a földszinten keresztül. Kérem, bocsássa meg, ha magam nem leszek ott, és nem is mutatkoztam eddig, noha gondolatban gyakran időztem Önnél. Szívélyes jókívánságokkal – Goethe.”A „450 Jahre Universitätsbibliothek Leipzig 1543 - 1993” kiállítás katalógusa, 2. kiadás, 78. oldal Thomas Mann majdnem szó szerint felhasználta ezt a levelet a regény kilencedik fejezetében.
A mű cselekménye thumb|250px|A mai Elefánt-szálló A rendes postakocsi-járattal 1816 szeptemberének vége felé megérkezik Weimarba az „Elefánt” fogadóba Charlotte Kestner lányával és komornájával. Az asszony arról híres, hogy róla mintázták a kor legsikeresebb regényének, „Az ifjú Werther szenvedései”-nek Lotte nevű hősnőjét.
Röviddel megérkezése után ostrom alá kerül: először az idézetekben beszélő Mager pincér rabolja az idejét fecsegésével, majd egy fiatal ír nő tolakodik be, hogy vázlatképet rajzoljon róla. A további látogatók már Goethe környezetéből érkeznek: Riemer doktor, Goethe fiának, Augustnak a hajdani házitanítója, majd Adele Schopenhauer, legvégül Goethe fia. Mindegyik látogatónak az életére mély hatással volt a költőfejedelem, de ez a hatás nem mindig (Lotte esetében sem) bizonyult szerencsésnek.
thumb|left|250px|Goethe háza a Frauenplanon A 67 éves Goethe képe sokáig csak a többiek elbeszéléséből rajzolódik ki. Először csak a hetedik fejezetben jelenik meg személyesen is, amikor ébredés után szabadon csaponganak gondolatai. Goethe hosszú belső monológját a ház népével folytatott beszélgetései szakítják meg.
Fia hírt hoz Charlotte megérkezéséről. Goethe bosszúsan reagál: „Hát nem tudta magába fojtani az érzéseit az öreg nő és nem kímélhetett volna meg engem?”403. oldal Mivel Charlotte érkezése nagy port vert fel a városban, Goethe úgy dönt, hogy „kissé kitágított intimitás lesz ajánlatos ezúttal”404. oldal és lányával ebédre hívja meg. Az ebédnél nyilvánvalóvá lesz, hogy a zseni mennyire terhes környezetére nézve. A házigazda kötelességének érzi, hogy anekdotákkal és csevegéssel szórakoztassa vendégeit. Itt hangzik el egy kínai közmondás: „A nagy ember csapás a társadalomra”,451. oldal amelyet nevetéssel fogadnak és amely Hitlerre utal.A szintén 1938-ban keletkezett Bruder Hitler (Hitler fivér) című esszéjében Thomas Mann többek között a „nagy ember” fogalmának Hitler általi tönkretételéről beszél.
Noha Charlotte vágya egy négyszemközti beszélgetés lett volna, erre nem kerül sor és elmarad a további találkozás is.
thumb|250px|A weimari udvari színház 1800 körül Két héttel később Goethe színházba invitálja Charlottét és az előadás után kocsijában hazaviteti. Útközben Charlotte félálomban egy beszélgetést képzel el Goethevel. Lotte összehasonlítja kettőjük sorsát: „Borzalmas az elsatnyulás, én mondom neked, és nekünk kicsinyeknek kerülnünk kell azt és teljes erőnkből ellene kell szegülnünk, meg ha a fejünk remeg is az erőfeszítéstől […] Nálad volt valami más is. […] A te valóságod tartalma egészen más – nem lemondás és hűtlenség, hanem csupa beteljesülés, magasrendű hűség.”484. oldal Amikor a kocsi megáll, Charlotte felébred; a regény ugyanott végződik, ahol kezdődött: az „Elefánt” fogadó előtt.
Thomas Mann átfogó előtanulmányainak köszönhetően a regény összefoglalja az irodalomtörténetből ismert weimari kört, Goethe életét és Schillerhez való viszonyát, illetve a napóleoni háborúk németországi szakaszát.
Főszereplők thumb|150px|Charlotte Kestner (1753-1828) Charlotte Kestner Az enyhén gömbölyded termetű, hamuszürke hajú asszony immár negyvennégy éve hordoz egy „kínzó rejtélyt”, egy „régi, kiegyenlítetlen, kínzó számla” van függőben közte és a költőfejedelem között: miért érte be a hajdani udvarló, „az árnyékokkal, költészettel, a csókkal, amiből […] nem lesznek gyermekek”109–110. oldal Házassága és özvegysége évein át az okozott neki fejtörést, „hogy valaki beleszeret a más menyasszonyába”, „a megépített fészekbe rakja érzéseinek kakukktojását”, amire csak az „élősdiség” szó illik.120–121. oldal
Az asszony, aki huszonkilenc éves lányával utazgat, fiatalosnak érzi az észszerűtlenséget, „mint annak a bizonyítékát, hogy belső természete idős korában is változatlan, elpusztíthatatlan maradt”28. oldal és huncut csínyre készül: a ruha, amit magával hozott, annak a másolata, amelyet tizenkilenc évesen viselt, és amelynek egy szalagcsokrát a költőnek ajándékozta. Elevenen élnek emlékezetében lánykorának történései, jegyessége és Goethe szerepe életében, és beszélgetéseiben ezeket sokkal gyakrabban és részletesebben emlegeti, mint házasságát és gyermekeit. Ezzel az érzéssel ellentétben, az a véleménye, hogy „az ember ragaszkodjék derekasan a valóságoshoz, a lehetségest pedig ne feszegesse.”271. oldal
Mager pincér A művelt pincér Mager az „Elefánt” fogadó tulajdonosának jobbkeze, a fogadó faktótuma, egyben az irodalomrajongó polgár rokonszenves gúnyrajza. Állandó szavajárása a „méltó a megörökítésre”, ennyiben rokon A varázshegy című regényben szereplő Frau Stöhrrel. Rendelkezik a hivatásához szükséges erényekkel: „üdvözlő hajlongásra készen állt”, „ízig-vérig diplomata … előzékeny mosolyával eléjük ment”. Műveltsége és rajongása körülményesen ünnepélyes körmondatokra ragadtatja: „Udvari tanácsosné asszonyom, méltóságod úgyszólván hozzászokott a körülményeihez és mindnyájunk előtt szent azonosságához, alkalmasint könnyedén és köznapian fogja fel a dolgot és nem mérlegeli egészen, miképpen kell hogy hasson egy érző, ifjúkora óta irodalmi érdeklődésű lélekre, amely erre a legkevésbé sem számított, a megismerkedés – ha szabad így mondanom, kegyes elnézését kérve – a találkozás egy, a költészet fényétől körülsugárzott, s mintegy tüzes karokon az örök hírnév egébe ragadott személyiséggel…”13. oldal
Ugyanakkor a hírnév kérdéses oldalát is megjeleníti, azoknak a sekélyességét, akik a hírnevet gyártják. Mielőtt az első fejezetben végre magára hagyná szobájában a pihenésre vágyó udvari tanácsosnét, vissza kell fordulnia a küszöbről, hogy feltegyen még egy utolsó kérdést. A naiv kérdés Werther búcsúszavainak életrajzi hitelességére vonatkozik: „ugyebár ennek a jelenetnek a valóság az alapja…”20. oldal
Riemer doktor thumb|150px|F.W. Riemer (1774-1845) A cselekmény idején negyven évesnél valamivel idősebb Riemer doktor Goethe August nevű fiának házitanítója volt. Ezt követően gimnáziumi tanár lett Weimarban, de Goethe maga mellett tartotta, hogy a tudós nyelvészeti jártassága bármikor a rendelkezésére álljon. Úgy tűnik, hogy Riemer doktorból hiányzik az önállóság és energikus tetterő; amikor Rostockba hívták egyetemi tanárnak, visszautasította e felkérést.
Eleinte csodálattal beszél Goethéről, majd fokozatosan panaszkodni kezd a hidegség ellen, amely a költőből árad. Életét teljesen alárendeli Goethének: „paradox módon élete és boldogsága az önmegtagadásban rejlik, olyan ügy szolgálatában, amely nem az övé”62. oldal Még amikor látszólag függetlenedett Goethétől, akkor még szorosabban kötődött oda: megnősült és önálló háztartást alapított, de feleséget a titkos tanácsos ki nem mondott kívánsága szerint választott.
Magáról aránylag keveset és akkor is csak a költőhöz való kapcsolatában beszél; érdeklődésének tárgya majdnem kizárólag Goethe, az ő megnyilvánulása és nézetei. Ezek taglalásába annyira szenvedélyesen merül bele, hogy teljesen kimerül: „már meg nem engedett és aggasztó mértékben reszketett”, „sápadt volt, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, ökörszemei vak tekintettel dülledtek ki, máskor csak duzzogó, de most valami tragikus maszkra emlékeztető, nyitott száján át nehezen, gyorsan és hallhatóan lélegzett.”99. oldal
Goethe thumb|150px|Goethe egy 1808-1809-ben készült festményen A fiatal Goethét Lotte visszaemlékezéseiből ismerjük meg: „bolond fiú”, aki egy csókot rabolt tőle, „félig forgószél-erejű, félig mélabús lelkületű ifjú”,31. oldal akinek „néha ugyan furcsa a lénye, nem is mindenben kellemes, de teli zsenialitással és sajátságosan megkapó különcséggel”34. oldal Akkoriban udvarolt Lotténak, de a lány az ő derék Hans Christianját választotta, akivel már korábban eljegyezték egymást, „nemcsak mert a szeretet és hűség erősebb volt a kísértésnél, hanem azért is, mert lelke mélyén rettegett a másik lényének titkától…amire később megtalálta a váddal és önváddal terhes szót: a céltalan, nyughatatlan szörnyeteg”34-35. oldal
Riemer doktor leírása már az elismert költő Goethére vonatkozik. Szerinte Goethe türelmességének „semmi köze a szelídséghez, sőt inkább sajátságos hidegségbe, megsemmisítő közönybe torkollik”94. oldal A költő hajlama a magányra, különcködésre és zsarnokoskodásra nem csupán az öregkor következménye, hanem a hitetlenség, irónia és szkepticizmus következménye. Miközben azonban Riemer az ember kellemetlen tulajdonságairól, és környezetére gyakorolt nyomasztó hatásáról beszél, ugyanakkor korlátlan lelkesedéssel beszél az alkotó zseniről: „ez az isten-ózon, amelyet a mester közelében belehelünk, ez jelzi nekünk az istent és az istenit”97. oldal