Kwame Nkrumah (1909. szeptember 21. – Bukarest, 1972. április 27.) (eredeti nevén Francis Nwia Kofi Ngonloma) ghánai politikus, függetlenségi harcos, a pánafrikanizmus egyik legjelentősebb és legbefolyásosabb képviselője a gyarmatosítás kora után Afrikában. 1951 és 1966 között előbb a brit gyarmat, Aranypart kormányának vezetője, majd a függetlenség kikiáltása után Ghána miniszterelnöke és köztársasági elnöke. 1966. február 24-én katonai hatalomátvétel történt Ghánában, miközben Nkrumah Pekingben tett látogatást. Ezután Guineában kapott politikai menedéket. 1971 augusztusában Bukarestbe utazott kórházi kezelés céljából, itt halt meg 1972. április 27-én.

Kwame Nkrumah különleges helyet foglal el az afrikai kontinens történelmében, egyike volt a legmegbecsültebb és legbefolyásosabb politikusoknak. Pályafutásának megítélése azonban bonyolult és nem egyértelmű: még életében szobrokat és emlékműveket emeltek neki hazájában, amelyeket 1966 után leromboltak, halála után azonban ismét helyreállították azokat. A Nemzet Atyja, ahogyan Nkrumah hívatta magát, száműzetésben halt meg, de halála után földi maradványait a legnagyobb tiszteletadás mellett temették el Ghánában. Politikai nézetei miatt hívták kommunistának, nacionalistának, szocialistának, zsarnoknak, romantikusnak, diktátornak, idealistának, pragmatistának, de ezek egyike sem fejezi ki híven Nkrumah összetett személyiségét.

Fiatalkora és tanulmányai right|thumb|A brit fennhatóság alá tartozó Aranyparton kiadott bélyeg, II. Erzsébet brit királynő arcképével 1909. szeptember 21-én született Francis Nwia Kofi Ngonloma az akkor a brit gyarmatbirodalomhoz tartozó Aranyparton, Nkroful településen. Szülei a ghánai akan törzs nzima csoportjához tartoztak. Apja helyi ékszerész volt, anyja a földeken és a háztartásban dolgozott. Hároméves korában a család (apja, feleségei, Nkrumah és féltestvérei) a közeli Half Assini városba költözött. Itt Nkrumah a helyi iskolába járt, amit európai misszionáriusok vezettek. Nyolc év után az osztály egyik legjobbjaként végzett és a város egyik általános iskolájában kapott állást mint segédtanár.

Innen az accrai tanárképző főiskolára került, ahol 1930-ban végzett. 1928-ban a főiskola a közeli Achimota városába költözött és a Prince of Wales' College része lett. Nkrumah és társai a brit felsőoktatási intézmények életét élték: a tananyag, a fegyelmezés, a sportélet az angol magániskolákat másolta és arra készítette fel a diákokat, hogy a brit uralom elkötelezett, de jól képzett hívei legyenek. Ebben az időszakban nagy befolyást gyakorolt rá Kwegyir Aggrey, az accrai főiskola tanára, aki elsőként követelte, hogy afrikai történelmet, kultúrát és nyelveket tanítsanak a gyerekeknek (akik teljes mértékben a brit tanrendet követték).Smertin, 6. o.

A diploma megszerzése után a katolikus szemináriumban folytatta tanulmányait és Aksima város katolikus iskolájában tanított. Ebben az időben komolyan foglalkoztatta a gondolat, hogy belép a jezsuiták közé. Ekkor találkozott Samuel R. Wooddal, aki a Brit-Nyugat-Afrika Nemzeti Kongresszus főtitkára volt, amely négy brit gyarmat – Aranypart, Nigéria, Gambia és Sierra Leone – köztisztviselőit tömörítette. A szervezet célja ekkor óvatos reformok révén a részleges önkormányzat kivívása volt. Rajtuk keresztül ismerkedett meg Edward W. Blyden nézeteivel, aki az elsők között fogalmazta meg a pánafrikanizmus alapelvét: „Egyek vagyunk a veszélyben és egyek a biztonságban. Egyesülten győzedelmeskedünk, megosztva elbukunk.”Smertin, 8. o. Az idézet az "Ideologies of Liberation in Black Africa, 1856-1970" c. könyvből származik, szerk. J. Ayo Langley, Rex Collings, London, 1979, 208. o.

1935-ben az Egyesült Államokba utazott, hogy felsőfokú tanulmányait elvégezze. 1939-ben főiskolai diplomát kapott a pennsylvaniai Lincoln Universityn, 1942-ben teológiai tanulmányai révén szerezte második diplomáját. A University of Pennsylvania tanulójaként 1942-ben tanári, majd a következő évben filozófia szakon szerzett egyetemi diplomát. A Lincoln Universityn politikatudományt oktatott és megválasztották az Afrikai Diákok Amerikai és Kanadai Szervezetének (African Students Organization of America and Canada) elnökévé. Az egyetemi évei alatt részt vett a diákok színjátszó körének előadásaiban és publikált egy írást az afrikai gyarmatok kormányzásáról a The Lincolnian című diákfolyóiratban.Special Collections and Archives, Lincoln University .

Az Egyesült Államokban töltött évei során számos alkalommal ellátogatott és prédikált Philadelphia és New York fekete presbiteriánus templomaiban. Politikai és teológiai könyveket olvasott és megismerkedett Marcus Garvey eszméivel, a pánafrikanizmus gondolatával. 1943-ban ismerkedett meg a trinidadi származású marxista politikussal, C. L. R. Jamesszel, akitől megtanulta, „hogyan működik egy földalatti mozgalom”.

1945 májusában Londonba költözött és eredetileg a London School of Economicson akarta folytatni tanulmányait. Azonban George Padmore-ral való találkozását követően segített megszervezni az 5. Pánafrikai Kongresszust Manchesterben. A kongresszus után félretette tanulmányait és megalapította a Nyugat-Afrikai Nemzeti Titkárság (West African National Secretariat, WANS) szervezetet, amely Afrika dekolonizációját tűzte ki célul. Ezzel egy időben a Nyugat-Afrikai Diákok Egyesülete (West African Students' Union, WASU) alelnöke lett.

Élete során számos díszdoktori címet kapott, többek között a Lincoln University, a Moszkvai Állami Egyetem, a Kairói Egyetem, a krakkói Jagelló Egyetem, illetve a kelet-berlini Humboldt Egyetemtől.

Visszatérés az Aranypartra (1947) 1947-ben az aranyparti értelmiség a gyarmat önállóságának előkészítése felé tett első lépésként létrehozta az Egyesült Aranyparti Gyűlést (United Gold Coast Convention, UGCC), egy helyi ügyvéd, Dr. Joseph Danquah vezetése alatt. Danquah ötlete volt, hogy a mozgalom támogatottságának kiterjesztése érdekében egy főállású szervezőt vegyenek fel, és választásuk végül Nkrumahra esett. A szervezet célja a brit gyarmat részleges önkormányzatának, majd végül függetlenségének megszerzése békés eszközökkel, a britek által diktált feltételek tiszteletben tartásával. Nkrumah elfogadta az UGCC főtitkári pozícióját és Aranypart felé indult, Sierra Leone, Libéria és Elefántcsontpart érintésével végül 1947. december 10-én tért vissza hazájába.

Politikai szervezkedés és börtön (1947–1951) 1948 februárjában a gyarmati rendőrség tüzet nyitott a második világháborús afrikai veteránok tüntetésére, majd ezt követően Accra, Kumasi és más nagyvárosokban is felkelések törtek ki. A brit gyarmati kormányzat azt gyanította, hogy a felkelések mögött az UGCC áll, ezért letartóztatták Nkumaht és a párt más vezetőit. Hamarosan azonban kiderült ártatlanságuk és szabadon engedték őket.

Kiszabadulása után körutat tett az országban és az útjába eső közösségekben beszédeket mondott, amelyben azonnali önkormányzatot követelt.A CPP jelszava ekkor Self-Government – Now!, vagyis Önkormányzat – Most! volt. Meredith, 19. o. Szervezőmunkájának köszönhetően hamarosan rengeteg követője akadt, köztük a gyarmat egyik legfőbb exportcikkét, a kakaóbabot előállító termelők. Nkrumah követelte a nők bevonását a választási folyamatokba, pedig ebben az időben a női választójog még a fejlett európai országokban sem volt általános. Mellé álltak a szakszervezetek is és Nkrumah, akit már nem elégítettek ki az UGCC mozgalom céljai és akit baloldali nézetei szembeállítottak az UGCC többi vezetőjével, hamarosan önállósodott. 1949 júniusában megalapította saját pártját, a Convention People’s Partyt (CPP).Más források szerint Nkrumaht kizárták az UGCC-ből és erre válaszul hozta létre a CPP-t. Ld. Nkrumah amerikai és londoni tapasztalatai alapján kezdte megszervezni a CPP-t.

A britek ekkor kezdték megreformálni Aranypart alkotmányát, amely Afrikában először általános választásokat, fekete többségű nemzetgyűlést és egy fekete többségű kormányt ígért a gyarmatnak (a javaslatokat először megfogalmazó Coussey-jelentés 1949 novemberében készült el). Az új alkotmány értelmében, amelyet a helyi középosztály és értelmiség képviselői (az UGCC fő támogatói) szerkesztettek, a választójogot vagyoni és jövedelmi követelményekhez kötötték. Nkrumah ekkor összehívta a szakszervezetek, a CPP, a farmerek, a világháborús veteránok és az ifjúsági szervezetek képviselőit. A Ghánai Népgyűlés (Ghana Representative Council, GRC) tagjai általános választójogot, a törzsi vezetők felsőházát és nagyobb önállóságot követeltek, az 1949 októberében megfogalmazott alkotmánymódosító javaslatokat azonban a brit kormányzat elvetette.

Nkrumah, aki követőinek azt ígérte, hogy a politikai önállóság megszerzése minden gondjukra megoldást kínál,Egyik tipikusan populista szlogenje így hangzott: „Seek ye first the political kingdom, and all else will follow”. Meredith, 19. o. hamarosan kijelentette, hogy az alkotmánymódosítás brit terve „szemfényvesztés és csalás”, és 1950. január 1-jétől aktív ellenállásra szólította fel a lakosságot. Az aktív ellenállás alatt polgári engedetlenséget, a hatóságokkal való együttműködés megtagadását, sztrájkot és bojkottot értett, de hamarosan felkelések és véres összecsapások törtek ki. A brit főkormányzó, Sir Charles Arden-Clarke ekkor szükségállapotot hirdetett ki a gyarmaton, kijárási tilalmat rendelt el és letartóztatta Nkrumaht és a CPP más vezetőit. Nkrumaht bíróság elé állították és háromrendbeli felbujtás és lázítás vádjával 3 évi börtönbüntetésre ítélték. A britek ekkor azt hitték, hogy sikerült a mozgalmat megtörni.Az UGCC vezetője, Danquah így vélekedett: „sikerült a farkast elkergetni”.

„Sajnálom, hogy mostanában nem volt időm írni, de meglehetősen elfoglalt voltam a mi kis Hitlerünkkel és a puccskísérletével”. Részlet Sir Charles Arden-Clarke ghánai brit főkormányzó egyik magánleveléből, amelyben Nkrumahra és az aktív ellenállási mozgalomra utal.Meredith, 19. o.

Parlamenti választások és győzelem (1951) jobbra|bélyegkép|A Christiansborg vár az 1930-as években. Előbb különböző európai kereskedők, majd a brit gyarmati közigazgatás székhelye volt. Ghána függetlenségének kikiáltása után Nkrumah költözött az épületbe. A vezetők bebörtönzése ellenére a CPP továbbra is a legnépszerűbb párt volt, és minden jel arra mutatott, hogy az 1951 februárjára megszervezett választásokon győzelmet arat majd. Nkrumah elérte, hogy börtönbüntetése ellenére felkerüljön a választói jegyzékre, és a február 5–10. között megtartott választások során a CPP a 38 parlamenti helyből 34-et megszerzett (további hét parlamenti tagot a britek neveztek ki). Február 12-én Arden-Clarke elrendelte, hogy szabadon engedjék, majd 13-án magához rendelte a kormányzói székhelyére, a Christiansborg várba, és megbízta Aranypart, illetve új nevén Ghána első kormányának megalakításával. Február 20-án tartotta alakuló ülését az új törvényhozás, ahol Nkrumaht a kormány vezetőjének, Emmanuel C. Quistet pedig a törvényhozás elnökének választották. 1952. március 10-én kezdeményezésére módosították az alkotmányt, és létrehozták a miniszterelnöki pozíciót, amelyre március 21-én 31 igen szavazattal 8 tartózkodás mellett Nkrumaht választották meg.

Az új alkotmány értelmében, amire Nkrumah és a kormány felesküdött, a rendőrség, az igazságszolgáltatás, a hadsereg, a pénzügyek és a külügyek irányítása a britek kezében maradt. Nkrumah ezzel nem volt elégedett, ezért 1953. július 10-én beterjesztett a törvényhozásnak egy javaslatot (Motion of Destiny), amelynek értelmében Ghána elnyerte volna függetlenségét a brit Nemzetközösség teljes jogú tagjaként „olyan gyorsan, ahogyan azt a szükséges alkotmánymódosítások lehetővé teszik”. Bár a brit kormánynak súlyos kétségei voltak afelől, hogy Nkrumah kormánya és Ghána felkészült-e a függetlenségre, a következő évben mégis új alkotmányt hagytak jóvá Ghánának, amelyben a külügyek és a hadügyek kivételével teljes önállóságot biztosítottak a kormánynak.

Második választások és problémák (1954)