A keresztes háborúk vagy keresztes hadjáratok a középkor és a kora újkor pápai felhatalmazással meghirdetett fegyveres vállalkozásai voltak, amelyek résztvevői vallási fogadalmat tettek, jelvényként keresztet viseltek, és meghatározott lelki kiváltságokban, mindenekelőtt búcsúban részesültek. A történetírás szűkebb értelemben főként a Szentföldre, Jeruzsálemre és a levantei keresztes államokra irányuló hadjáratokat nevezi keresztes háborúknak; tágabb értelemben ide sorolja az Ibériai-félszigeten, a Baltikumban, az eretnekségnek minősített mozgalmak ellen, valamint a késő középkorban és kora újkorban az Oszmán Birodalom ellen meghirdetett pápai hadjáratokat is.

A keresztes hadjáratok nem értelmezhetők kizárólag egyetlen okkal. A modern kutatás szerint egyszerre kapcsolódtak a középkori zarándoklathoz, a bűnbánati gyakorlatokhoz, az igazságos háború latin keresztény elméletéhez, a Bizánci Birodalom katonai segítségkéréséhez, a Szentföld szent helyeinek védelméhez, a keleti keresztények helyzetéhez, a lovagság vallási fegyelmezéséhez, valamint a pápaság 11–13. századi reformtörekvéseihez. A hadjáratokban ugyanakkor politikai, dinasztikus, gazdasági és katonai érdekek is szerepet kaptak, különösen a későbbi vállalkozásokban és a helyi keresztes háborúkban.

A régebbi, különösen felvilágosodás kori, 19. századi antiklerikális, protestáns vagy marxista ihletésű történetírás gyakran a keresztes hadjáratokat egyoldalúan pápai hatalompolitikai, gazdasági vagy „fanatikus” vállalkozásként mutatta be. A 20. század második felétől a keresztes hadjáratok kutatása jelentősen átalakult. A levéltári, okleveles és proszopográfiai vizsgálatok kimutatták, hogy a résztvevők nagy része komoly anyagi áldozatot vállalt, és a vallási, bűnbánati és zarándoki motivációk nem puszta ideológiai leplek voltak, hanem a korszak gondolkodásában valóságos és elsődleges mozgatóerők. Ugyanakkor a modern történetírás nem tagadja a hadjáratok brutalitását, a zsidó közösségeket, muszlimokat, keleti keresztényeket és más európai keresztényeket ért erőszakot, sem a negyedik keresztes hadjárat során Konstantinápoly 1204-es kifosztásának súlyos következményeit.

thumb|250px|A Szentföldre irányuló főbb keresztes hadjáratok útvonalai bélyegkép|jobbra|250px|Antiochia ostroma az első keresztes hadjárat idején

Etimológia és középkori szóhasználat

A „keresztes háború” kifejezés a mai formájában későbbi történetírói elnevezés. A 11–12. századi források a hadjáratok résztvevőit többnyire nem „kereszteseknek” nevezték, hanem olyan fogalmakkal írták le, amelyek a zarándoklathoz, a fogadalomhoz és a Krisztusért vállalt szolgálathoz kapcsolódtak. Gyakori volt a peregrinatio („zarándoklat”), az iter Hierosolymitanum („jeruzsálemi út”), az iter Dei („Isten útja”), az expeditio, a negotium Christi vagy negotium Jhesu Christi („Krisztus ügye”) megnevezés.

A résztvevőket a források peregrini („zarándokok”), milites Christi („Krisztus katonái”), milites Dei („Isten katonái”), Hierosolymitani („jeruzsálemi zarándokok”) néven is emlegették. A 12. század végétől terjedtek el a kereszt viselésére utaló kifejezések: crucesignati („kereszttel megjelöltek”), cruciferi („kereszthordozók”). A mai európai nyelvekben használt „crusade”, „croisade”, „Kreuzzug” és hasonló szavak csak fokozatosan, főként a 13. századtól váltak általánossá.

A fogalom fejlődése azért fontos, mert a keresztes hadjárat nem egyszerűen „vallásos háború” volt. A középkori latin kereszténységben olyan speciális intézményt jelentett, amelynek meghirdetéséhez pápai tekintély, meghatározott cél, fogadalom, bűnbánati jelleg, a keresztesek személyének és vagyonának védelme, valamint a hadjáratban való részvételhez kapcsolódó lelki kiváltság tartozott.

A keresztes eszme kialakulása

Zarándoklat, bűnbánat és fegyveres védelem

A keresztes hadjáratok szellemi előzménye a keresztény zarándoklat volt. A Szentföld, különösen Jeruzsálem, a Szent Sír-templom, Betlehem és Názáret már a késő ókortól fontos zarándokhelynek számított. A zarándoklat a középkori keresztény felfogásban vezeklő és megtisztító gyakorlat volt: az utazás nehézségei, veszélyei és költségei a bűnbánat részét képezhették.

A 11. században a zarándoklat és a fegyveres védelem fogalma összekapcsolódott. A keresztes hadjárat résztvevője egyszerre volt zarándok és fegyveres harcos. Ez a kettősség a modern olvasó számára szokatlan, de a középkori ember számára a bűnbánat, a közösség védelme és a szent helyekért vállalt veszély nem feltétlenül zárták ki egymást.

Igazságos háború és szent háború

A latin keresztény gondolkodásban az erőszak erkölcsi megítélésének alapját az igazságos háború elmélete adta. Ennek gyökerei részben a római jogi és filozófiai hagyományra, részben Hippói Szent Ágoston teológiájára vezethetők vissza. Ágoston szerint a háború önmagában rossz következménye a bűnös emberi állapotnak, de bizonyos esetekben a közjó, az ártatlanok védelme és az igazságtalanság orvoslása érdekében törvényes hatalom által viselt háború erkölcsileg megengedhető lehet.

A keresztes hadjárat ennél sajátosabb középkori forma volt. A háború a pápai felhívás, a fogadalom, a bűnbánat, a zarándoklat és a búcsú révén vallási cselekménnyé vált. A résztvevők nem egyszerűen katonai szolgálatot vállaltak, hanem olyan vállalkozást, amelyet a kor nyelvén Krisztus ügyének és a keresztény közösség védelmének tekintettek.

Ez nem jelenti azt, hogy minden keresztes hadjárat ténylegesen megfelelt volna saját meghirdetett céljainak vagy erkölcsi feltételeinek. A kortársak is bíráltak visszaéléseket, fegyelmezetlenséget és céltévesztést. A negyedik keresztes hadjárat Zára és Konstantinápoly elleni fordulata például már a kortárs pápai értékelés szerint is súlyos elhajlás volt az eredeti céltól.

Búcsú és keresztes fogadalom

II. Orbán pápa clermont-i felhívása a hadjáratot bűnbánati cselekményként értelmezte. A keresztes fogadalmat tevők a zarándokokhoz hasonló jogi és lelki védelmet kaptak: személyük, családjuk és javaik meghatározott egyházi védelem alá kerültek, és a hadjárat teljesítése a bűnbánati fegyelem részeként teljes búcsúval kapcsolódott össze.

A búcsú középkori értelmezése nem azonos a bűnök következmények nélküli „eltörlésével”. A teológiai felfogás szerint a bűnbocsánat a bűnbánathoz és gyónáshoz kapcsolódott, a búcsú pedig az ideiglenes büntetések elengedését jelentette. A keresztes vállalkozás azért válhatott vonzóvá, mert a korszak vallásos embere számára a vezeklés és az üdvösség kérdése központi jelentőségű volt.

Történeti előzmények

A korai iszlám hódítások és a keresztény Kelet

A keresztes hadjáratok hátterében a 7–11. század közötti keresztény–muszlim határvidéki konfliktusok álltak. Mohamed halála után az arab muszlim hadseregek rövid idő alatt elfoglalták Szíria, Palesztina, Egyiptom, Észak-Afrika, majd az Ibériai-félsziget nagy részét. Ezek a területek korábban jelentős részben keresztény többségűek vagy erős keresztény jelenlétűek voltak, és több fontos patriarchátus — Alexandria, Antiochia, Jeruzsálem — muszlim uralom alá került.

350px|thumb|right|A korai muszlim hódítások térképe.

A muszlim uralom alatti keresztények és zsidók helyzete korszakonként és területenként változott. A dhimmi státusz védelmet és korlátozott vallásgyakorlatot biztosíthatott, de alárendelt jogi helyzetet, különadót és különböző társadalmi megkülönböztetéseket is jelentett. A keresztények egyes időszakokban viszonylag békésen élhettek, máskor üldözések, adóterhek, templomrombolások vagy kényszerítő intézkedések érték őket.

A keresztény világ nyugati részén a muszlim támadások közvetlen tapasztalatai sem voltak ismeretlenek. A 8. században az arab hadseregek átkeltek a Pireneusokon, és 732-ben Martell Károly frank hadereje Poitiers mellett győzelmet aratott. A 9–10. században Szicília, Dél-Itália, Szardínia, Korzika és a Földközi-tenger nyugati medencéje is rendszeres muszlim támadások és kalóztevékenység színtere volt.

Jeruzsálem és a zarándoklatok helyzete

Jeruzsálemet 638-ban foglalták el a muszlimok. A keresztény zarándoklatok hosszú ideig fennmaradtak, és a muszlim hatóságok sok korszakban engedélyezték a szent helyek látogatását. A helyzet azonban nem volt változatlan. A 10–11. században több válság is érintette a jeruzsálemi keresztényeket és zarándokokat.

Különösen nagy visszhangot váltott ki al-Hakim bi-Amr Allah fátimida kalifa uralma, aki 1009-ben leromboltatta a Szent Sír-templomot. A templom később bizánci és fátimida megállapodás alapján részben újjáépült, de a rombolás emléke jelentős szerepet játszott a nyugati keresztény képzeletben.

A 11. század közepétől a zarándokutak bizonytalanabbá váltak. A források nagyobb, fegyveres kíséretű zarándoklatokról is beszámolnak. A zarándokokat ért támadások és a szent helyekkel kapcsolatos aggodalmak hozzájárultak ahhoz, hogy Nyugaton a Szentföld kérdése egyre inkább fegyveres védelemként jelenjen meg.

A szeldzsuk törökök és Bizánc segélykérése

A 11. század második felében a szeldzsuk törökök gyors előretörése súlyos válságba sodorta a Bizánci Birodalmat. 1071-ben a manzikerti csatában a bizánci hadsereg súlyos vereséget szenvedett, IV. Rómanosz Diogenész császár fogságba esett, és a birodalom elveszítette Kis-Ázsia jelentős részének ellenőrzését. Mivel Kis-Ázsia a bizánci hadsereg ember- és adóforrásainak egyik alapja volt, a vereség hosszú távú következményekkel járt.

I. Alexiosz Komnénosz császár a nyugati keresztényektől kért katonai segítséget. Az 1095-ös piacenzai zsinaton bizánci követek jelentek meg, és a törökök elleni támogatást kérték. II. Orbán pápa clermont-i felhívása részben erre a bizánci kérésre reagált, de a nyugati vállalkozás a császár által remélt korlátozott zsoldossegítségnél sokkal nagyobb és önállóbb mozgalommá vált.

A clermont-i felhívás

II. Orbán pápa 1095 novemberében a clermont-i zsinaton hirdette meg azt a vállalkozást, amelyet a történetírás később első keresztes hadjáratnak nevezett. A beszéd eredeti szövege nem maradt fenn, de több kortárs vagy közel kortárs beszámoló ismert róla, köztük Fulcher de Chartres, Baldric de Dol, Robertus Monachus és Nogent-i Guibert változata.

A fennmaradt beszámolók szerint a pápa a keleti keresztények megsegítésére, a zarándokutak biztosítására és Jeruzsálem felszabadítására szólított fel. A hadjárat résztvevőinek bűnbánati jellegű vállalkozást, a fogadalom teljesítése esetére lelki kiváltságot és egyházi védelmet ígért. A beszéd hatása a kortársak számára is rendkívüli volt: a résztvevők keresztet varrtak ruhájukra, és tömegesen tettek fogadalmat.

A clermont-i felhívás nem általános muszlimellenes térítőháborút hirdetett, hanem meghatározott célú fegyveres zarándoklatot. A későbbi keresztes eszme azonban idővel kiszélesedett: a Szentföld mellett más földrajzi és vallási célokra is alkalmazták, így az Ibériai-félszigeten, a Baltikumban, eretnekmozgalmak ellen és az oszmán terjeszkedéssel szemben.

A Szentföldre irányuló főbb hadjáratok

Első keresztes hadjárat (1096–1099)

Az első keresztes hadjárat 1096-ban indult, és 1099-ben Jeruzsálem elfoglalásával ért véget. A hadjáratnak két fő szakasza volt: a kevéssé szervezett népi keresztes mozgalmak és a fejedelmi, lovagi seregek vállalkozása.

Népi keresztes mozgalmak

thumb|250px|right|Remete Péter középkori ábrázoláson

A hivatalos keresztes seregek előtt több fegyelmezetlen, részben parasztokból, városi szegényekből, kisnemesekből és kalandorokból álló csoport indult kelet felé. Ezeket a történetírás gyakran „népi keresztes hadjáratnak” nevezi. Vezetőik között volt Remete Péter és Nincstelen Walter. A csoportok egy része a Rajna-vidéken zsidó közösségeket támadott meg. A mainzi, wormsi, speyeri és kölni zsidó közösségek elleni erőszak a keresztes mozgalom történetének legsúlyosabb korai bűnei közé tartozik.