Vári Éva (Nagykanizsa, 1940. augusztus 25.) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő, érdemes és kiváló művész, a Pécsi Nemzeti Színház és Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.

Korai évek

A Zala megyei Nagykanizsán polgári szülők (Vári Ferenc és Imre Anna) legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot 1940. augusztus 25-én. Apját a II. világháborúban besorozták és a háborút követően hadifogságba került. Közben anyja a bizonytalan helyzetben a család addigi megélhetését biztosító cipész üzletet felszámolva a teljes készletet pénzzé tette, de a pengő elértéktelenedése miatt a családi vagyon elveszett. Apja 1946-ban tért vissza a hadifogságból, egy évre rá megszületett testvére, László. A háborút követően apjuk egy cipőipari szövetkezet vezetője lett, édesanyjuk a háztartás vezetésével és a gyermekek nevelésével foglalkozott. A könyvek jelenléte otthonukban már korán meghatározta szenvedélyes vonzalmát az irodalom és a kultúra iránt.

Tizenévesen jelentkezett a helyi amatőr színjátszó csoportba, amelynek Balázsovits Lajos is tagja volt. Emellett tanult zongorázni, énekórákra járt. A középiskolát, a család politikai besorolása miatt, olajbányászati technikumban végezte, kitűnőre érettségizett. Bár szülei kultúra- és művészettisztelő emberek voltak, mégis a kisvárosi miliőbe jobban illő, tisztességes polgári foglalkozást szántak neki, így felmerült, hogy gyógyszerész lesz. Mindeközben a fiatal lányra egy éjszakába nyúló zenehallgatás és az azt követő magasztosan átzokogott éjszaka volt nagy hatással, amikor is emlékei szerint Saint-Saëns A hattyú című műve csendült fel a rádióban, Pablo Casals kiváló gordonkajátékával. Ennek az élménynek köszönhetően fogalmazódott meg benne a művészi pálya, mint lehetőség gondolatainak és érzéseinek kifejezésére.

Színházi pályafutása

A kezdeti kaposvári évek Szülei, mikor közölte velük, hogy színésznő lesz, nem fogadták kitörő örömmel, de apja elkísérte a kaposvári színházba, ahol a felvételi vizsga első fordulója zajlott. Ott figyelt fel rá Rutkai Ottó, a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója és szerződést kínált neki az épp elszerződött Lehoczky Zsuzsa helyére, amire ő azonnal igent mondott. Amikor ezt apjával közölte, óriási botrány lett belőle, de miután az igazgató megígérte a szülőknek, hogy vigyáznak és odafigyelnek lányukra, megenyhültek.

1958. október 10-én lépett először színpadra Birike szerepében Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabjában. A kaposvári évek repertoárját operettek és zenés vígjátékok szubrett szerepei határozták meg. Saját elmondása szerint első szerepeit még önfeledten, egy hályogkovács bátorságával, minden gátlás és görcsösség nélkül formálta meg. Az előadóművészekre jellemző lámpaláz csak később kezdett kialakulni benne. Ugyanakkor Ruttkai Ottó lehetőséget is biztosított, hogy a fellépések között szakmailag is képezhesse magát, énekórákra, táncpróbákra járt. Volt Ach Wong (Ábrahám Pál: Viktória), Sylvia (Hervé: Nebáncsvirág) és Mabel (Ábrahám Pál: Cirkuszhercegnő). A megannyi zenés-táncos szerep segítséget és önbizalmat jelentett számára, mivel ezeket a darabokat a közönség gyakran tapssal jutalmaz. Ennek köszönhetően a néhány kisebb prózai szerep ellenére is a kaposvári közönség a jópofa szubrett szerepkörével azonosította. Erről ő maga, már elismert művészként több évtizeddel később, a Halhatatlanok társulatába kerülése kapcsán mesélt: Kisebb, szöveg nélküli szerepet osztottak rá Gogol Revizorjában, még a színlapon sem tüntették fel nevét és csupán annyi volt a feladata, hogy párnákat vigyen át a színpad egyik oldaláról a másikra. Amikor belépett a színpadra, a közönség a szubretteknek járó ütemes tapsban tört ki és még javában tartott a taps, mikor szerepének vége volt és elhagyta a színpadot.

Az 1960-as évek 1962-ben Berényi Gábor igazgató meghívására a szolnoki Szigligeti Színház-ban, Molière Tartuffe-jében Marianne-ként vendégszerepelt, Mensáros László partnereként, majd hívta a társulatba. Közben Nógrádi Róbert, a pécsi Nemzeti Színház direktora is látta valamelyik szerepében és Pécsre hívta. Úgy döntött, hogy ahonnan előbb jön a szerződés, oda megy. Így került a pécsi Nemzeti Színházba 1963-ban. Pécs ekkoriban a Dunántúl egyik legrohamosabban fejlődő települése volt, több évszázados szellemi múltra visszatekintő város, pezsgő kulturális és művészeti élettel. Pezsgő művészeti élet jellemezte a 60-as években a pécsi színházat, a próza mellett jelen volt már a Pécsi Opera tagozata és a nemzetközi hírnévvel rendelkező Pécsi Balett is. Ez a kulturális sokszínűség vonzó volt számára.

Pécsi bemutatkozása 1963. szeptember 20-án Raka szerepében volt Ábrahám Pál Hawaii rózsája című operettjében. Kezdetben főként operettek szubrettjeként ért el sikereket a város korabeli ünnepelt sztárjainak, mint Faludy László, Mester István, Péter Gizi és ifj. Latabár Kàlmán oldalán. Vári játékstílusa eltért a kor operettes hagyományaitól és meggyőződése volt, hogy ő nem klasszikus szubrett alkat, amelyet a szakmában leginkább a tűzről pattant, harsány, önfeledten vidám jelzőkkel illettek. Gyakori partnere volt a magyar filmekből is ismert Mendelényi Vilmos, akivel egy idő után elválaszthatatlan és népszerű színpadi párost alkottak. A színház mellett szinte nem volt olyan társadalmi esemény, ahol nem együtt léptek volna fel. A baranyai közönség egy idő után ragaszkodott két kedvencük párosához.

Az operettek és a zenés vígjátékok mellett a magyar zenés színházban egyre nagyobb teret nyert a musical. Első musical-főszerepe My fair Lady Eliza Doolitleja volt Bánffy György (Higgins professzor) partnereként, 1967-ben. Ezt követően kapta meg színészi működési engedélyét. Nádor Tamás korabeli kritikája szerint „a Pécsi Nemzeti Színház együttese nagy kedvvel készült a My Fair Lady előadására és e vonzó, igényes komédiát magas színvonalon, forró közönségsikert aratva mutatta be pénteken este. Az előadás tükrözte azt is, hogy a My Fair Lady színrevitele nem könnyű feladat. Próbaköve annak, vajon sikerül-e a régi, megcsontosodott operetthagyományokon nevelődött együttesnek megtalálni az új, korszerű zenés színjátszás hangnemét. […] A bemutatón Eliza Doolittle szerepében Vári Évát láttuk. Eddig is sikerekben gazdag művészi pályafutásának jelentős állomása ez az alakítás. Első megjelenésekor szinte rá sem ismerünk: mozgása és beszédhangja annyira azonosul a koldusstandon ibolyát áruló lány nyers ösztönöktől fűtött alakjával. A Csudijó-szám jelenti e részben a csúcsot, valamint a mindig óriási tetszést kiváltó nyelvleckejelenet. A második rész fokozottabb feladat elé állítja Vári Évát, de énekhangja és kibontakozó színészi készsége e nehézségeket is legyőzi.” ’67 júliusában a Pécsi Szabadtéri Játékok bemutatóján Higginst alakító Bessenyei Ferenc volt partnere. 1970-ben Anita szerepe következett Bernstein West Side Story-jában. A magyarországi ősbemutatót egyszerre három színház is magáénak mondhatta, mivel a pécsin kívül a kaposvári és a Budapesti Operettszínház is műsorára tűzte néhány hetes eltéréssel. A Népszava kritikusa szerint „a pécsi előadás – mindenekelőtt az énekesi teljesítményt illetően túlszárnyalta a fővárosi színvonalát. […] Vári Éva ahányszor megjelenik a színpadon, bombaként robban a játéka. A musical műfaját neki találták föl. Pontosabban a musicalben van leginkább otthon.”

Vári, a közönség rajongó szeretete ellenére, az idő előrehaladtával ambivalens érzésekkel tekintett az operett műfajára. Mendelényi is iróniával nyilatkozott róla: „Csak a ruhaváltásokról veszem észre, hogy ez egy másik színdarab, mert gyakorlatilag a helyzetek ugyanazok.” A népszerű páros tíz év alatt az operettirodalom majd teljes palettáját eljátszotta. Utolsó közös színpadi találkozásuk Huszka Jenő Gül baba című operettjében volt, amiről Vári évtizedekkel később egy portréfilmjében is megemlékezett: „Megrendítő volt számomra, amikor a Gül babát játszottuk, amikor már beteg volt. Úgy énekelte a Darumadár fenn az égen-t. Már hangja nem volt, mozdulni nem tudott, de pont úgy énekelte el, ahogy azt el kellett énekelni. Néztem azt a hatalmas zöld szemét és sírni tudtam volna a portálban. Ember volt, sorsa volt, esendő volt. Maga volt a való élet. Csodálatos volt.”TV2 1987.03.05. Pannon Krónika Az akkor már nagybeteg Mendelényi 1974-ben Budapestre, a Vidám színpadhoz szerződött, de két bemutatóját leszámítva már ritkán állhatott színpadra. Néhány évvel később, hosszan tartó betegséget követően hunyt el 45 éves korában.

Az 1970-es évek A ’70-es években úgy érezte, lassan kezd kiöregedni azokból a mondatokból, amelyekre a kissé sematikus operettek librettója épül, váltani szeretne. Igazgatóját arra kérte, adjon neki bizonyítási lehetőséget prózai szerepekben is. Nógrádi kikötését, hogy a színészi ranglétra aljáról kell indulnia, akár néhány mondatos szerepekben, Vári elfogadta. Olyan pályatársnők között kellett érvényesülnie, mint Pásztor Erzsi, Tímár Éva vagy Tordai Teri, akik ezekben az években a pécsi társulat tagjai voltak. A közönsége számára furcsa volt, hogy az addig a színlapok tetején szereplő kedvencük neve alulra került.

A zenés szerepek viszonylag gyorsan jött sikere ellenére Várinak a főiskola hiányával is meg kellett küzdenie. Többször nyilatkozta, hogy miután nem végzett színművészeti főiskolát, folyamatosan egyfajta bizonyítási kényszert érzett, monomániásan mindent a színháznak rendelt alá, mert a színészet elsajátítható részét neki a főiskola helyett a színházban kellett megtanulnia. „Nyilvánvaló az én önzésem is, az, hogy fontosabb volt a színház sok mindennél, magamnál is fontosabb volt. Bizonyára azért, hogy miután nem jártam főiskolára, bennem volt az a fajta kényszer, hogy bebizonyítsam, nekem helyem van a pályán. Nyilván nekem többet kellett produkálnom ahhoz, hogy elfogadjanak. Valaki kijön a főiskoláról, azt ismerik, vannak osztálytársai, osztályfőnöke – én meg csak úgy a semmiből. Egyszer csak ott lett egy színésznő, akiről megkérdezik, ez kicsoda, ez hogy került ide? Tehát nagyon-nagyon szívósan kellett dolgozni, s ez rengeteg sok energiámat elvette.”Nem bánok semmit sem, portréfilm, Duna TV 2009.08.23 – nyilatkozta.

Szerepeinek megformálásához nagy segítséget nyújtottak a politika által 1965-ben büntetésből Pécsre helyezett Sík Ferenc rendezői instrukciói is. Karizmatikus egyénisége és szakmai tanácsai Várit szerepeinek egyre szélesebb és sokrétűbb megformálására ösztönözték, a színésznő azóta is egyik meghatározó mestereként tekint rá. Szegvári Menyhért, aki a ’70-es évektől kezdve dolgozott a pécsi teátrumban, először mint fiatal színész, majd rendező és főrendező, így nyilatkozott Vári Éva és Sík Ferenc munkakapcsolatáról: „Ő volt az életemben az egyetlen rendező, aki magas színvonalon a színészeiből dolgozott. Ha valakiben észrevette, hogy mást csinálna az adott jelenetben, mint amit ő kért, azonnal leállt és kérte, követelte, hogy mutassa meg, mit szeretne. Ezért lettek az előadásai annyira sokszínűek és egyúttal a színészek sajátjai is. Vári Èva ötletei pedig naná, hogy belekerültek, hiszen ontotta őket. Az ő színészei utána sem adták fel a saját megoldások utáni vágyukat. Vári a legkevésbé. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy Váriból Sík Feri miatt lett, ami lett. A legnagyobb magyar színésznők egyike!”