Buda (németül: Ofen, ókorban: Aquincum, horvátul: Budim, szlovákul: Budín, vendül: Büdin) egyike volt a Magyar Királyság történelmi fővárosainak, mely 1873-ban egyesült Pesttel és Óbudával Budapest néven. A 19. században Budát és Pestet együtt Pest-Buda, Buda-Pest vagy Budapest néven emlegették. A városegyesítés előtti, utolsó budai polgármester Házmán Ferenc volt.
A mai Budapest területéből az egyesítés előtt Budához tartozott az I. kerület, a II. kerület Pesthidegkút és Adyliget kivételével, a III. kerületből Újlak és Mátyáshegy, a XI. kerület Albertfalva és Kelenvölgy kivételével, valamint a XII. kerület Budakeszierdő kivételével, ahol a 21. század elején mintegy 300 ezer ember él.
Nagy-Budapest létrejötte, vagyis 1950 óta a Buda elnevezést tágabb értelemben Budapest egész Duna-jobbparti részére (az I., II., III., XI., XII. és XXII. kerületekre) is használják.
Nevének eredete A Buda szó a Kiss Lajos féle szerint személynévi eredetű, amely személynév pedig szláv eredetű lehetett, amint azt a cseh Buda illetve Budivoj, Budimir nevek is mutatják. A tudományos magyarázaton kívül számos más elmélet is létezik nevének eredetéről.
A mai Buda északi része, Óbuda (Budapest III. kerülete) területén az ókorban virágzó város római kori neve Aquincum volt, amely a vizeiről kaphatta a nevét (latin aqua = víz), míg a középkori latin források Sicambria néven emlegették az ókori várost.
A Buda név a korai Árpád-korban Aquincum helyén épült települést jelölte, amelyet csak a tatárjárás után, a budai Vár (Újbuda) megépítése után kezdtek Óbuda néven emlegetni. Középkori krónikáink szerint a város Attila hun uralkodó testvéréről, Budáról (Bleda) kapta a nevét. Arany János is megörökítette Buda halála című költeményében ezt az ősi történetet a világhódító király ellen a távollétében összeesküvést szövő fivérről, akit a hazatérő Attila párbajban megölt, és akinek az emlékére nevezik a várost Budának.
Galeotto Marzio olasz humanista, Janus Pannonius barátja és Mátyás király könyvtárosa szerint: "Buda hegyen épült város, mellette folyik el a Duna. Nem tudják biztosan, honnan kapta a nevét, vagy az ókori Budaliától, vagy attól a szent férfiútól, akit Buddhának neveztek, nem mintha ő lett volna az alapítója, hanem mert olyan kiváló volt, hogy az ő nevét adták neki. Buddha volt Hieronymus tanúsága szerint a feje India bölcseinek, akiket önsanyargató brahminoknak neveznek. Azt hírelik róla ők maguk, hogy egy szűz szülte az oldalából. Hogy ez a születés igaz-e, vagy sem, nem döntöm el. Annyi bizonyos, hogy Buddhának hívták azt a bölcs férfiút, aki az indusok vallási tanát összeállította. Ezt azért mondom, mert Magyarországon a neveknek a kiváló emberek nevéhez való hasonlóságát többnyire megőrizték."bélyegkép|balra|300px|Buda látképe, 1761, Binder János Fülöp az első budai rézmetsző metszete bélyegkép|balra|300px|Buda látképe 1646 körül Matthäus Merian metszete
Más véleményen volt Rupp Jakab Buda-Pest és környékének helyrajzi története című 1868-ban kiadott művében. Szerinte Aquincumot már a Római Birodalom korában is Buda, pontosabban Voda néven nevezték. Rupp Jakab érvelése szerint a rómaiakkal már élénk kapcsolatban álltak az ősi szláv törzsek, és az Aquincum nevében szereplő aqua szó szláv fordítása a szláv nyelveken voda (magyarul „víz”) volt. A szláv nyelvekből származhatott azután a későbbi magyar Buda helységnév is.
Ezt az elméletet támasztja alá a középkori német Nibelung-énekben szereplő Etelburg, Eczelburg vagyis „Etelvár” elnevezés is, amely valószínűleg nem csupán Etel, azaz a hun Attila nevét őrzi, hanem a szó a szintén „víz” jelentésű ótörök etel szóhoz is kapcsolódhat. (Lásd: magyar Etelköz, Etelkuzu = vizek, folyók köze.) A szláv szóhoz hasonlóan tehát az Etelburg elnevezés is az Aquincum név fordítása lehet és akár maguktól a hunoktól is származhatott, akik a feltételezések szerint török nyelvű nép voltak.
Hóman Bálint történész szerint az Anonymus és a Szent László-kori Gesta Hungarorum hun történeti adatairól szóló források („Secundo autem die dux arpad et omnes sui primates cum omnibus militibus hungarie intrauerunt in ciuitatem atthile regis”) azt bizonyítják, hogy Attila – mikor a rómaiaktól elfoglalta Pannóniát – (római) romokon építette fel székvárosát, melyet a magyarok Budavárnak, a németek Ecilburgnak – civitas Athile regis – neveztek.Kanyó Ferenc: Elméletek az Árpád-kori királyi Magyarország székvárosairól (fikció és valóság) Etelvár, illetve az Anonymus által is említett honfoglalás kori Budavár tehát óbudai erődítmény lehetett, valószínű helye Kiscell. IV. Béla épített először várat a Pesti hegyen, (a mai Várhegyen), és ezt a várat a körülötte kialakuló településsel együtt Új-Budának nevezték el, szemben Ó-Budával. A későbbiek során így alakult ki a két külön város Buda és Óbuda neve.
Kortrijk belgiumi város egyik negyedét lakói a 17. század végén, Buda ostroma után a Budának nevezték el.
thumb|right|250px|Buda pecsétje a mohácsi vész előtt thumb|right|250px|Buda ősi címere – épület díszítmény egy Vízivárosi házon (Fő utca 3.)
Története
A magyar középkor királyi székvárosai között Buda a legifjabb. A Várhegy fennsíkját koronázó erődítményt és az alatta a Duna partján elnyúló települést, vagyis Buda városát IV. Béla király alapította a mongolok 1241–1242-es támadása után, amely szinte az egész országot kifosztotta és romba döntötte.
A letelepedésre kiváló környezetben már az őskorban laktak. A legrégibb, paleolit településnyomok a Vízivárosban mintegy 150 ezer évesek, és éppen a Várhegy lábánál, a Duna partján, a mai Corvin tér környékén kerültek elő. A Várhegyen az első erődített telepet a korai bronzkorban nagyrévi kultúra népe hozta létre, amely a hegy déli nyúlványát széles árokkal választotta le. Évszázadokkal később, már a római foglalás előestéjén, a kelta eraviszkusz törzs a Gellért-hegyen sáncokkal védett törzsi központot épített ki; ez tekinthető a mai Budapest területén az első városias jellegű településnek, amely a hegy alatti Tabánra és a Duna-part északi irányú sávjára is kiterjedt.
Ókor Az első század elején a Dunáig nyomuló római hódítók felismerték a hely jelentőségét. Ellenőrzésük alá vonták a kelta oppidumot és egyúttal katonai táborokat emeltek a határ és a révek védelmére. A Várhegy északi lábánál a mai Víziváros síkján már a hódítás idején vagy kissé utána épült a segédcsapatok tábora, amely védte az itteni révet és szemmel tartotta a déli révnél épült kelta eraviszkusz falut. A kezdetben fából készült fallal övezett tábort a második században szabályos négyzethálós utcarendű kőépületekből álló település váltotta fel, és azt egészen a negyedik századig használtak. Aquincumot valamikor az 1. században alapították. A település kezdetben főleg a környező katonai táborok kiszolgálásából élt, majd gyors fejlődésnek indult, végül a 4. században a folyamatos támadások miatt Aquincum-polgárváros fokozatosan elnéptelenedett. Miután Aquincumot a Római Birodalom feladta, a romokon mások telepedtek meg.
Az ebben az évszázadban alapított keresztény püspökség a Birodalom megszűnte után is összefogta az itt élőket. Ekkor épült három ókeresztény bazilika is a hozzájuk tartozó kolostorokkal; ezeket sokáig használták. Az I. Constantinus korában a Duna-parton épült nagy erődben még évszázadokig laktak; bontását csak a 14. század végén kezdték el. A honfoglalás idején itt élő lakosság a keresztény hit valamely változatát vallotta.
A Római Birodalom idejében A mai Buda területe a római hódítás után, az első század elején került közvetlenül a birodalom ellenőrzése alá. A rómaiak átvették az eraviszkuszok korábbi központját (lásd: oppidum), és a Duna menti határ, valamint a dunai átkelők védelmére katonai táborokat emeltek. A későbbiekben e térségben alakult ki Pannonia Inferior katonai és közigazgatási központja, Aquincum. Bár a legiotábor a mai Óbuda központjában, a polgárváros pedig még északabbra feküdt, a mai Víziváros sík területén már a hódítás idején vagy röviddel utána segédcsapat-tábor létesült, amely az itteni révet ellenőrizte, és figyelte a Szent Gellért-hegy alatti átkelőnél fekvő települést. A kezdetben fából épült erődítést a második században kőépületek váltották fel, és ezt a települést a negyedik századig használták.
A római kori vízivárosi település központjában szabályos, derékszögű úthálózat és kőépületek álltak, s ennek nyomait a mai utcahálózat részben még őrzi. A település észak felé a mai Margit híd vonaláig terjedt, délen pedig a mai Corvin tér környékén volt a temetője. A Duna-parton futott a határ menti táborokat összekötő fő hadiút, ehhez csatlakoztak a tartomány belsejéből érkező utak, többnyire a réveknél. A Várhegy déli végénél levő dunai átkelő már a római korban is létezett, és a Várhegy északi végénél is fontos révhely alakult ki, vagyis az átkelőhelyek ekkor is meghatározták a budai térség közlekedési szerepét.
A Római Birodalom után A római uralom összeomlása után Aquincum ugyan jelentősen pusztult, de nem néptelenedett el teljesen: az 5. századi hun–germán, majd a 6–8. századi avar temetők és kisebb települések azt mutatják, hogy a stratégiai jelentőségű hely továbbra is lakott maradt. A középkori hagyomány ugyan Attila városával, valamint Árpád és Kurszán szálláshelyével hozta kapcsolatba a területet, ezt azonban a régészeti leletek nem igazolják. A honfoglalás korából szétszórt településnyomok, magányos sírok és kisebb temetők maradtak fenn, ugyanakkor a Fejéregyházzal azonosított Szűz Mária-templom valóban korai alapítású lehetett. Kopár sziklás hegyen halt mártírhalált 1047-ben Szent Gellért, amikor a réven átmenni készülő csanádi püspök pogány lázadók kezébe került. A későbbi Buda területe nagy kiterjedésű volt, legkorábbi ismert határjárása 1212-ből való. Déli részén III. Béla a 12. század végén a Szent István ispotályos keresztes rendnek adományozta a Szentháromság-egyházat, hogy a Várhegytől északra fekvő hévforrásoknál, Felhévízen rendházat és ispotályt létesítsenek. Tovább délre, a Gellért-hegy lábánál fekvő rév két partján is település alakult ki: a bal parton fekvő Pest a 11. századtól kimutatható plébániatemplom körül fejlődött, lakói között révészek és a hagyomány szerint már a 10. század közepe óta muszlim kereskedők is voltak. A korai királyi központok, városkezdemények Óbuda és a túlparti Pest területén alakultak ki. A budai szakasz kisebb települései közül a Pesttel szemközti Kisebb Pest (német telepeseinek nyelvén Kreinfeld, a későbbi Alhévíz) érdemel említést a Gellérthegy és Várhegy lábánál, továbbá Hévíz (a későbbi Felhévíz) a római romok közelében, a Várhegy északi oldalánál lévő révnél. A 13. század első felében Buda és Pest nyugat-európai jellegű, kiváltságolt városi fejlődésnek indult, főként a Duna völgyén érkező – jellemzően német – telepesek révén. Ezt a fejlődést törte meg a tatárjárás 1241–1242-ben.
A budai oldalon a szőlőtermesztés kezdete a római korig nyúlik vissza, Aquincum környékén ugyanis már akkor is termesztettek szőlőt, bár nincs adat arra, hogy ez a hagyomány a népvándorlás korán át folytonosan fennmaradt volna. A legkorábbi középkori források szerint a 13. század első felére Buda környékén a szőlőművelés már általános volt: a királyi szőlők szolgálónépei Örsön és Sasadon éltek, 1240-ben pedig pesti polgárok a Duna túloldalán mintegy , vagyis körülbelül földet béreltek szőlőtelepítésre; a szőlők jövedelmének jelentőségét az is mutatja, hogy IV. Béla 1236-ban a kispesti szőlők tizedének egy részét a péterváradi ciszterci monostornak adta.
Középkor