Eredendő bűn

Az eredendő bűn vagy eredeti bűn a keresztény teológia egyik alapfogalma. A katolikus magyar teológiai szóhasználatban gyakori neve áteredő bűn, amellyel azt hangsúlyozzák, hogy nem az egyes ember személyes bűnéről, hanem az emberi természet bukott, kegyelemtől megfosztott állapotának továbbadásáról van szó.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 403–405. A tanítás az első emberpár vagy az emberiség kezdetén álló ember bűnére, illetve annak minden emberre kiható következményére utal. Közérthetően: a keresztény tan szerint az ember nem teljesen rendezett, „üres lapként” születik, hanem olyan belső és történeti állapotban, amelyben könnyebb a rosszra hajlani, nehezebb a jóban állhatatosnak maradni, és mindenki rászorul Isten kegyelmére.

A katolikus tanítás szerint az áteredő bűn analóg értelemben bűn: nem személyes, tudatos és szabad bűntett, hanem „magunkra vont” állapot, az eredeti szentségtől és igazságtól való megfosztottság. Az egyik leggyakoribb félreértéssel szemben: az eredendő bűn tana nem azt jelenti, hogy az újszülött személyesen bűnös volna, vagy hogy személyes tette miatt kárhozatra lenne ítélve. A klasszikus katolikus magyarázat inkább ahhoz hasonlítja ezt az állapotot, mint amikor egy család elveszíti örökségét: az utódok nem maguk követték el az ős veszteséghez vezető tettét, de már nem abba a rendezettségbe és gazdagságba születnek bele, amely eredetileg nekik is járt volna.Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Budapest: Örökmécs – Szent István Társulat, 2004. DH 1510–1516.

A tan a bűn, a halál, a kegyelem, a keresztség, a megváltás és az emberi szabadság keresztény értelmezéséhez kapcsolódik. A keresztény hagyományban az eredendő bűn nem önállóan álló, pesszimista emberkép, hanem Krisztus megváltó művének háttere: az emberiség egyetemes sebzettségét az Újszövetség Krisztus egyetemes üdvözítő szerepének fényében értelmezi.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 388–389. Pál apostol Ádámot és Krisztust párhuzamba állítja: ahogy Ádám engedetlensége bűnt és halált hozott, úgy Krisztus engedelmessége megigazulást és életet hoz.Róm 5,12–21; 1Kor 15,21–22.

A különböző keresztény felekezetek eltérően magyarázzák az első bűn természetét, átszármazását és következményeit. A katolikus egyház és a klasszikus nyugati teológia az áteredő bűnt a páli Ádám–Krisztus párhuzam, a gyermekkeresztség és az antipelagiánus viták összefüggésében dolgozta ki.I. Hunt: „Original Sin”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. 10. kötet. Gale / The Catholic University of America, 2003. 664–670. Az ortodox hagyomány többnyire az „ősi” vagy „ősatyai” bűn következményeiről, különösen a halálról, a romlandóságról és az ember istenképűségének sérüléséről beszél.John Meyendorff: Byzantine Theology: Historical Trends and Doctrinal Themes. New York: Fordham University Press, 1974. 143–146. A protestáns irányzatok többsége elismeri az ember bukott állapotát, de különbözőképpen értelmezi az emberi természet romlottságát, a szabad akaratot, a keresztség hatását és a megigazulást.

Elnevezések és fogalmi megkülönböztetések

A magyar „eredendő bűn” és „eredeti bűn” kifejezés a latin peccatum originale megfelelője. A katolikus szaknyelvben az „áteredő bűn” elnevezés azért terjedt el, mert a tanítás nem pusztán az első bűn történeti eredetére, hanem annak minden emberre átháramló állapotára is vonatkozik. A kifejezés nem jelenti azt, hogy minden ember személyesen elköveti Ádám vétkét; azt jelenti, hogy az emberi természet olyan állapotban adódik tovább, amelyből hiányzik az a kegyelmi épség, amelyet a keresztény tanítás szerint Isten az ember számára eredetileg rendelt.

A skolasztikus teológia — vagyis a középkori egyházi iskolákban és egyetemeken kialakult rendszeres teológiai gondolkodásmód — két alapjelentést különböztet meg: peccatum originale originans: az eredeti bűn mint az első ember vagy az ősszülők bűne, amely a bűnös állapot eredete; peccatum originale originatum: az eredendő vagy áteredő bűn mint az első bűn következtében az utódokban fennálló állapot.

A klasszikus katolikus teológiában fontos a különbség az áteredő bűn és a személyes bűn között. A személyes bűn tudatos és szabad emberi cselekedet, amelyben az ember Isten törvényével vagy az erkölcsi renddel szembeszegül. Az áteredő bűn ezzel szemben nem ilyen cselekedet, hanem az emberi természet állapota. A tridenti zsinat és a későbbi katolikus tanítás ezért hangsúlyozza, hogy a keresztség eltörli az áteredő bűnt, de a bűnre hajló rendetlen kívánság, a concupiscentia, megmarad mint küzdelemre hívó következmény; önmagában, beleegyezés nélkül nem személyes bűn.

A görög teológiai hagyományban gyakori a görög propatorikon hamartēma (προπατορικὸν ἁμάρτημα), vagyis „ősatyai bűn” kifejezés. Ezzel általában azt hangsúlyozzák, hogy az ember Ádámtól nem személyes bűnösséget, hanem halandóságot, romlandóságot és a bűnnek kedvező állapotot örököl. Az ortodox teológia ezért kevésbé a jogi értelemben vett örökölt bűnterheltségre, inkább a halál és a romlandóság Krisztusban való gyógyulására, valamint az ember megistenülés felé vezető útjára helyezi a hangsúlyt.

Az „öröklött bűnösség” és az „öröklött romlottság” megkülönböztetése fontos a felekezeti különbségek megértéséhez. A nyugati, különösen ágostoni hagyomány az ember állapotának romlottsága mellett valamilyen értelemben az Ádám bűnéhez való kötöttséget is hangsúlyozza. A keleti hagyomány inkább azt emeli ki, hogy az ember halandóságot, romlandóságot és bűnre hajló állapotot örököl, de nem Ádám személyes vétkének erkölcsi felelősségét. A protestáns irányzatok egy része az emberi természet teljesebb romlottságáról beszél, míg a katolikus tanítás szerint az emberi természet megsebzett, de nem semmisült meg és nem vált önmagában rosszá.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 405.

Bibliai alapok

Ószövetség

Az Ószövetség beszél az ember bűnbeeséséről (Ter 2,8–3,24), a paradicsomi állapot elvesztéséről, a halálról, a munkával, fájdalommal és a természettel való küzdelemmel járó emberi állapotról. A Teremtés könyve szerint az embert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette, férfivá és nővé, jónak és igaznak. Az ember a föld porából formált testi lény, akibe Isten az élet leheletét adta; így az ember a bibliai antropológia szerint élő lény, aki Istenhez, embertársaihoz és a teremtett világhoz rendezett kapcsolatban kapta hivatását.

A bűnbeesés elbeszélése a keresztény értelmezésben nem egyszerűen dokumentarista eseményleírás, hanem teológiai és etiológiai elbeszélés. Az etiológiai elbeszélés egy jelenben tapasztalt állapot — például a szenvedés, a halál, a munka fáradsága, az emberi szégyen és a rosszra hajlás — eredetét magyarázza el képi nyelven. A katolikus tanítás szerint a Ter 3 szimbolikus beszédmódot használ, de nem puszta erkölcsi tanmese: olyan őseseményre utal, amely az emberiség történetének kezdetén áll, és az ember Istenhez való viszonyának kezdeti megtörését fejezi ki.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 390.

A kígyót a Teremtés könyve önmagában nem nevezi Sátánnak; a keresztény hagyomány a későbbi bibliai szövegek, különösen a Bölcs 2,24 és a Jel 12,9 fényében azonosította a kísértővel és a Gonosz hatalmával. A paradicsomi bűn lényege a bibliai elbeszélésben az engedetlenség és a bizalmatlanság: az ember nem fogadja el teremtett voltának határát, hanem Isten nélkül, sőt Istennel szemben akarja meghatározni a jót és a rosszat. A keresztény teológia ezt nem csupán külső parancsszegésként, hanem a teremtményi függés visszautasításaként értelmezi.

Az Ószövetségben az áteredő bűn későbbi dogmatikai formája még nem jelenik meg kifejtett módon. Vannak azonban olyan szövegek, amelyek a bűn egyetemességét, az ember rosszra hajló állapotát és a halál kapcsolatát a bűnnel hangsúlyozzák. Ilyen például a Ter 8,21 („az ember szívének gondolata ifjúságától fogva rosszra hajlik”), a Zsolt 51,7, a Jób 14,4, a Sir 25,24 és a Bölcs 2,23–24. A Sirák fia könyve és a Bölcsesség könyve a katolikus és ortodox kánonban szentírási könyv, a protestáns hagyományban azonban apokrif vagy deuterokanonikus iratként szerepel; ez a kánoni különbség magyarázza, hogy a felekezetek eltérő súllyal használják ezeket a helyeket.

A zsidó hagyomány általában nem tanítja az eredendő bűnt a későbbi nyugati keresztény értelemben. A rabbinikus gondolkodásban jelentős a jécer hárá és jécer hátóv, vagyis a rosszra és jóra hajló ösztön fogalma. Ez azt fejezi ki, hogy az emberben jelen van a rossz lehetősége és kísértése, de a személyes felelősség megmarad. A keresztény dogmatikai fejlődés ezért nem pusztán az ószövetségi szövegek mechanikus olvasatából, hanem az Ószövetségnek Krisztus és Pál apostol fényében való értelmezéséből alakult ki.

Az első bűn teológiai jelentése

A keresztény hagyomány szerint az első bűn nem abban állt, hogy az ember pusztán ismeretre vagy erkölcsi érettségre törekedett volna. A jó és rossz tudásának fájáról való evés a bibliai szövegben annak jelképe, hogy az ember saját magának akarja meghatározni a végső erkölcsi rendet, és nem fogadja el Isten parancsát. Ezért a bűnbeesés története a teremtményi bizalom megrendülését, az Isten iránti engedelmesség megtagadását és az ember autonómiájának bálványozását fejezi ki.

A klasszikus keresztény tanítás szerint az első ember nem pusztán „természetes” állapotban volt, hanem Isten kegyelmi rendjében. A katolikus teológia ezt az eredeti szentség és eredeti igazság állapotának nevezi (iustitia originalis). Ezen nem azt érti, hogy az ember biológiai vagy kulturális értelemben tökéletes lett volna, hanem azt, hogy Istennel, önmagával, embertársával és a teremtett világgal eredetileg rendezett kapcsolatban állt. Az első bűn ezt a kegyelmi rendet törte meg, és ennek elvesztése nemcsak az első ember személyét, hanem az emberi természet továbbadását is érintette.Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978. 166–174.

A katolikus teológia megkülönbözteti az ember természetes és természetfeletti javait. Természetes adottság az értelem, az akarat, a test és az emberi szabadság; ezek a bukás után nem semmisültek meg, de meggyengültek és rendezetlenné váltak. Természetfeletti adomány az Istennel való kegyelmi közösség, az eredeti igazság, valamint az ehhez kapcsolódó belső rendezettség és halhatatlanság kiváltsága; ezeket az ember elveszítette. A középkori teológia ezt a különbséget úgy fogalmazta meg, hogy az ember „természetes javaiban megsebesült”, a kegyelmi adományoktól pedig „megfosztatott” (vulneratus in naturalibus, spoliatus gratuitis).Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Budapest: Szent István-Társulat, 1937.

Újszövetség

Az Újszövetség az ember bűnét és halandóságát Krisztus megváltó művének fényében tárgyalja. Az ősszülők bűnére vagy a kígyó kísértésére több helyen történik utalás, például Jn 8,44; 2Kor 11,3; 1Tim 2,14; Jel 12,9. A legfontosabb újszövetségi alap azonban Pál apostol Ádám–Krisztus párhuzama a Róm 5,12–21-ben és az 1Kor 15,21–22-ben.

Eredendő bűn

Źródło i licencja