A kohimai csata („A kelet Sztálingrádja”) fordulópontot jelentett a japán U-gó hadművelet feltartóztatásában 1944-ben a második világháborúban. A harcok Kohima térségében 1944. április 4-étől június 22-éig tartottak Északkelet-Indiában, Nágaföldön.
A csatát két szakaszra oszthatjuk: április 3-ától április 16-áig a japánok megkísérelték elfoglalni a Kohimai-hegygerincet, amely a Kohima-Imphal közti brit indiai utánpótlási útvonal egyik fő védelmi pontja volt. A kisszámú kohimai brit helyőrség április közepéig ellenállt a többszörös létszámfölényben lévő japán haderőnek, míg az április 18-án a térségbe érkezett brit és indiai erősítés ellentámadást indított a japánok ellen. Június 22-ére az északról előrenyomuló szövetségesek visszaszorították a japán erőket, és a délről vonuló imphali brit erőkkel a 109. mérföldkőnél találkoztak.
Japán tervek 1943 augusztusában a japán hadvezetés úgy döntött, hogy támadást indítanak 1944 tavaszán India ellen. 1944 elején már számos jele volt annak, hogy a japánok offenzívát készítenek elő a frontvonal középső szakaszán, Imphal ellen. Slim és Scoones azt tervezték, hogy az előre nyomuló japánok mögé kerülnek egyes hadosztályaik, hogy ezáltal elvágják a támadók utánpótlási vonalait.
A 15. japán hadsereg (33. japán hadosztály, 15. japán hadosztály és a Jamamoto hadtest) Renja Mutagucsi tábornok vezetésével azt tervezte, hogy elszigeteli és megsemmisíti a 4. indiai hadsereg előretolt hadosztályait a Csindvin-folyónál, mielőtt elfoglalná Imphalt. A 31. japán hadosztálynak eközben Kohimát kell majd elfoglalnia, elszigetelve azt Imphaltól, majd előre kell nyomulnia Dimapur felé.
thumb|Kohima látképe A japán támadás elsődleges célja a Kohima-Imphal közti utánpótlási útvonal elfoglalása volt. Az út az 1500 méter magasan fekvő Kohimánál keresztezett egy ösvényt, mielőtt lefelé tartott volna Dimapur felé, ahol rengeteg kórház, raktár és kiképzőállomás kapott helyet. A létfontosságú út itt találkozott a hasonlóan nagy jelentőségű asszámi vasútvonallal, amely észak felé tartott, és Joseph Stilwell amerikai-kínai hadseregének utánpótlási vonalát jelentette.
A támadás fő célja Dimapur indiai város elfoglalása volt a Brahmaputra folyónál. Amennyiben a japánok tervei sikerülnek, nyitva áll az út Északkelet-India felé, ugyanis a Burma-India közti hegyvonulat után nem volt semmilyen stratégiai hely nyugatra, ahol eredményesen tudnák a britek feltartóztatni a japánokat. Dimapur esetleges elfoglalásával újból el tudják szigetelni a külvilágtól a kínai nemzeti erőket és az Észak-Burmában előrenyomuló Joseph Stilwell csapatait és a csinditeket.
A 31. japán gyalogos hadosztály parancsnoka, Szató Kótoku nem értett egyet a hadvezetés döntésével, végig ellenezte az U-Go hadműveletet, az Indiába való benyomulást az utánpótlási nehézségek, a nehéz dzsungelharc miatt elképzelhetetlennek tartotta.
Az U-Go hadműveletet február közepén kellett volna megindítani, de késtek a csapaterősítések és ezért március 6-ára halasztották az akciót.
Slim tábornoknak az volt a feladata, hogy tartsa Imphalt, miközben visszaveri a Kohima ellen intézett támadást, mivel mindkét csata kimenetele a másiktól függött.
Japán támadás thumb|Támadás Kohima és Imphal ellen 1944. március 15-én a 31. japán gyalogos hadosztály átkelt a Csindvin folyón Homalinnál, és északnyugat felé vonulva járhatatlan őserdei utakon előrenyomult a 64 km-re lévő Kohima irányába. A 31. japán hadosztály bal szárnya a 15. japán hadosztály jobb szárnyával együtt vonult előre Szangsak és Ukhrul falu felé, amit március 19-én elértek. A területet az 50. indiai ejtőernyős dandár védte, a csaknem egy hetes kitartásukat a vízhiány törte meg, végül visszavonultak Imphal irányába. Az indiaiak 600 embert, a bal szárny 400 embert vesztett. Az 50. indiai ejtőernyős dandár csaknem egyhetes kitartása azonban jelentősen lelassította az Imphal felé vonuló 15. japán hadosztályt, illetve a Kohimát támadó 31. japán hadosztály bal szárnyát, amely a csata után északnyugat felé fordult és Kohimát vette célba. A hadosztály középső része és jobbszárnya közvetlenül Dzseszami falut támadta meg, melyet a britek kiürítettek, így nyitva állt az út Kohima felé.
Közben a brit 14. hadsereg parancsnoka, Slim tábornok előtt világossá vált, hogy a japánok nemcsak Imphal elfoglalására törnek, hanem egyidejűleg támadást intéznek Kohima ellen is – korábban úgy gondolták, hogy a japánok számára képtelenség egy egész hadosztályt átvonultatni az nehezen járható őserdőn Kohima felé – így elvágva az imphali fennsíkot észak felé, Indiába vezető egyetlen utat. A japánok az egész 31. hadosztályukat a tüzérséggel együtt fel tudták hozni az őserdőn keresztül. A téves helyzetértékelés miatt az asszámi ezrednek mindössze egyetlen zászlóalját rendelték ki a Kohimába keletről vezető utak védelmére, amely helység az U-Go offenzíva kezdeti szakaszában az Imphal és Dimapur közötti fő összpontosítási körletnek számított. Kohima egyben raktározási, adminisztrációs és orvosi központ is volt, tele hátországbeli csapatokkal és polgári alkalmazottakkal. Mikor jelentések érkeztek arról, hogy a japánok a falu felé törnek, csak helyi szinten tudták megoldani a falu megerősítését, és egyáltalán nem azzal a műgonddal, amelyet a helyzet komolysága megkívánt volna.
Kohima védelme Slim számára világos volt, hogyha az apró Kohima elesik, akkor a teljesen védtelen Dimapur szövetséges bázis és ezáltal Északkelet-India csaknem egésze japán megszállás alá kerülhet. A csapaterősítések térségbe küldéséhez már nem volt elegendő idő, így egy dzsungelháborúban járatos, 50 éves gyalogostisztet, Hugh Richards ezredet küldte Kohimába, hogy mint a helyőrség parancsnoka szervezze meg a helység védelmét. Richards március 23-án érkezett meg, és lesújtotta az, hogy maroknyi kiképzetlen ember áll rendelkezésére. A támaszponttól keletre állomásozott az asszámi ezred, egy kétes harcértékű nága zászlóalj illetve pár szakasz asszámi lövész, míg a helyőrség központjában több egységből összeverődött csapatok voltak, amelyek még a fegyverekkel sem tudtak jól bánni. Ezzel szemben utánpótlásban nem volt hiány, bőséges élelem és kézifegyver-muníció állt rendelkezésre.
Richards úgy határozott, hogy a védelmet a Kohima-hegygerincre, a kb. 1,6 km hosszú és 320 méter széles hegynyúlványra alapozza. Március 27-én értesült először arról, hogy nem a várt japán ezreddel kell felvennie a harcot, hanem Szató egész 31. hadosztályával. Március 30-án a japánoknak sikerült elvágniuk az Imphal és Kohima közti utat, így az elszigetelt harccsoport kizárólag a légi utánpótlásra számíthatott. A 31. japán hadosztály térségbe érkezésének hírére egyre feszültebbé vált a helyzet Kohimában, a dezertálások magas száma és a szervezetlenség miatt Kohima védelme reménytelennek látszott.
Slim március végén Dimapurból az előzőleg az arakáni frontról repülőgéppel odaszállított 161. indiai gyalogosdandárt Kohimába küldte, ám még aznap, amikor megérkeztek, már vissza is küldték őket a frontvonal mögötti dimapuri támaszpont védelmére.
A csata Az 1944. április 5-én megkezdődött kohimai csata három szakaszra tagozódott. Az első, az ostrom, 14 napig tartott, amely alatt Richards ezredes és gyenge, mindössze 1500 emberből álló csapata makacsul kitartott Szató Kotuku tábornok 31. hadosztálya ellenében, bár a védelmi vonalaik fokozatosan zsugorodtak az ütközet során.
Az első harcok thumb|A Kohima-hegygerinc Április 5-én – amikor a japán gyalogság először csapott össze a kohimai helyőrséggel – ami után a helyiekből álló zászlóalj nagyobbik része dezertált, Richards ezredes megmaradt csapatait megerősítették egy kitűnő brit alegységgel, a Királyné saját királyi nyugat-kenti ezredének 4. zászlóaljával, amelyet elkülönítettek a 161. hadosztályból, és a hegyi ösvény védelmére rendelték ki. A nyugat-kentiekkel együtt érkezett a 20. indiai hegyidandár tüzérségének egyik ütege is. Kohima védőinek száma 1500 első vonalbeli katonára és 1000 nem harcoló emberre nőtt. Április 5-én a 31. japán gyalogos hadosztály elfoglalta a kohimai helyőrség déli állását, a Szállítás-hegygerincet. Április 6-án bevették a Börtön-dombot, majd április 10-én a Különítmény-dombot.
Richards kezdetben azt gondolta, hogy legfeljebb néhány napig kell kitartania, mégis arról rendelkezett, hogy 14 napi ellátmányt és lőszert utaljanak ki minden állásnak. Előrelátásának köszönhetően végig sikerült kitartaniuk embereinek a harc során.
A teniszpálya melletti csata thumb|A teniszpálya és a teniszklubház romjai az ostrom után Április 8-ról 9-re virradó éjjel a japánok folyamatos támadást kezdtek a kohimai helyőrség által védett Helyőrség-domb ellen, a leghevesebb összecsapások egy teniszpálya körüli területen zajlottak („teniszpálya-csata”). A legelkeseredettebb harcok a helyettes kormánymegbízott – Charles Pawsey – bungalója körül zajlottak, egy kb. 360×270 méteres területen, amit a japánok éjjel rohantak le. Amikor a britek visszavonultak a kormánymegbízott bungalója mögé, előretolt állásaik a teniszpálya nyugati szélére kerültek. A japánok már csak 20 méterre voltak a britektől. A brit védők legtöbb tagja a teniszpálya mögötti terasz tetején, a teniszklubház körül és az a mögött található alacsony földhányáson foglalt állást.
A hegyiágyúk A bungalók körzetében a brit tüzérség hihetetlenül pontos bombázásai segítették Kohima védőit. A 24. indiai hegyidandár ágyúival a Kohimától 3 km-re északnyugatra – Jotsomában – fekvő hegyről tüzelték a japán állásokat. Ugyanis a hegyidandárnak nem sikerült elérnie Kohimát, a japán ostromgyűrűn nem sikerült áttörniük, de a tüzérek olyan pontosan céloztak még 3 km-es távolságból is, hogy zárótüzet tudtak zúdítani közvetlenül a védők állásai elé. thumb|3,7 hüvelykes Pack-tarack A 24. indiai hegyiezred két darabból álló 3,7 hüvelykes Pack-tarackokat használt az ostrom során, melyet viszonylag könnyen lehetett szállítani a nehéz terepen (mindegyik löveg szállításához nyolc öszvér kellett), ugyanakkor rendkívül pontos célzásokat engedett. A 24. hegyiezred ágyúit a Jotsoma környéki dzsungelben helyezték el, és helyi falunak álcázták a helyet. Közel voltak egy őserdei úthoz, így az ágyúkat gyorsan lőállásba tudták helyezni, megfigyelési pontjukról – mely a Pandzsáb-hegygerincen állt – tökéletesen tudták ellenőrizni célzásuk hatékonyságát. Az ütegek hatótávolsága 3,2-5,5 km között változott. a tüzérek állandó és pontos tűz alatt tarthatták a japánokat, ugyanakkor ők maguk az ellenség ágyúinak a hatókörzetén kívülre estek.
Kohimánál a tüzérek olyan szakértőkké váltak a japán támadások idejének és irányának meghatározásában, hogy az ostromolt kohimaiak parancsát már ezelőtt végrehajtották, hogy a helyszínen tartózkodó csapatoktól küldött üzenet megérkezett volna. A háború után a Királyné saját királyi nyugat-kenti ezrede a Kenttől Kohimáig című kiadványában elismerte, hogy a tüzéreknek a lövései annyira gondosan célzottak és pontosak voltak, hogy képesek voltak a teniszpálya túlsó oldalát lőni anélkül, hogy a legkisebb kárt tették volna a saját csapataiban.
Az ostrom véget ér thumb|Japán bunker tűz alatt a Tamu úton