Ez a szócikk a modern kori Törökország történelméről szól. Az egykori ókori anatóliai államok történetéhez lásd az Anatólia történelme szócikket. Az Oszmán Birodalom történelméhez lásd az Oszmán Birodalom szócikket. bélyegkép|250px|A Török Köztársaság zászlaja tulipánokból

Törökország illetve a Török Köztársaság közvetlen története az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződésekkel, az Oszmán Birodalom bukásával és a török függetlenségi háború kitörésével kezdődött, s következményeképp 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot. Az új állam első néhány évtizedében Mustafa Kemal Atatürk pártja, a Köztársasági Néppárt egypártrendszerben kormányzott, később megalakultak az ellenzéki pártok és a török parlament hagyományosnak mondható demokratikus módon irányította az országot. A köztársaság történetében többször fordult elő katonai puccs, amelyek során a török hadsereg magas rangú tábornokai megdöntötték a kormányt, sokszor statáriumot vezettek be, és csak az ország helyzetének stabilizálódása után írtak ki újabb demokratikus választásokat. Jelenleg a konzervatív, iszlámbarát irányvonalat képviselő Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) kormányoz, a köztársasági elnök Recep Tayyip Erdoğan, aki egyúttal a miniszterelnöki funkciókat is betölti.

Az Oszmán Birodalom összeomlása A Török Köztársaság története az Oszmán Birodalom összeomlásával kezdődik. Az egykor fényes sikereket arató, hatalmas kiterjedésű birodalom a 20. század fordulójára erősen meggyengült, „Európa beteg embereként” emlegették. Az utolsó évtizedekben II. Abdülhamid (1876–1909) abszolutisztikus és pániszlám alapokon nyugvó reformpolitikájával egyre több, nyugati eszmét magáénak valló fiatal értelmiségit és katonatisztet fordított a rendszer ellen.

Az ifjútörök mozgalom bélyegkép|200px|Enver pasa, az ifjútörökök egyik vezetője

Az ifjútörök mozgalom (törökül: Jön Türkler) eredeti célja alkotmányos monarchia kiépítése volt. 1908-tól kis megszakítással 1918-ig tartották kézben az állam irányítását. Hivatalos szervezetük az Egység és Haladás Mozgalma (İttihat ve Terakki Cemiyeti) volt, melynek egy szélsőségesen nacionalista, Talát miniszterelnök (nagyvezír), Enver hadügyminiszter és Dzsemal haditengerészeti miniszter által fémjelzett csoportosulása gyakorolta a tényleges hatalmat. Az ifjútörök forradalom céljai azonban csak részben valósultak meg, köszönhetően Enver pasa pániszlám, diktatórikus elképzeléseinek. Az ifjútörök vezetés határozott az Oszmán Birodalom I. világháborúban való részvételéről a központi hatalmak oldalán, valamint 1915 és 1917 között jelentős számú örmény lemészárlásáért is az ifjútörök kormányt teszik felelőssé.

Az első világháború

Az első világháború elején az Oszmán Birodalom egy ideig semleges maradt, azonban német oldalról egyre erősebben szorgalmazták a hadba lépést. 1914 augusztusában két német hadihajó, a Goeben és a Breslau behajózott a boszporuszi szorosokba, amit az antant a semlegesség megsértéseként értelmezett. Hogy ezt elkerüljék, a törökök névlegesen „megvásárolták” a két hajót, majd átnevezték őket, bár legénységük és parancsnokságuk változatlanul német maradt. 1914 októberében török hadihajók orosz kikötőket kezdtek támadni, november harmadikán az Orosz Birodalom hivatalosan is hadat üzent az oszmánoknak. A háború alatt Törökország hatalmas veszteségeket szenvedett, Németországból hozott fegyverekkel és felszereléssel harcoltak, többnyire német tisztek vezetésével. Enver nagyra törő, de rosszul megtervezett kaukázusi és egyiptomi hadjárata kudarcot vallott, a törökök legnagyobb sikerüket Gallipoli védelménél aratták, ahol Liman von Sanders tábornok a szoros védelmét egy fiatal ezredesre, Mustafa Kemalra bízta. A törökök 1917 és 1918 folyamán még hadakoztak az új Szovjet-Oroszország ellen, hogy meghódítsák annak török népek lakta területeit, noha előzőleg a török vezetés megígérte Vlagyimir Iljics Leninnek, hogy nem fogják megtámadni a szovjeteket.

A függetlenségi háború

Az antanthatalmak 1918. október 30-án a mudroszi fegyverletétellel elkezdték megvalósítani azt, amiről korábban titkos egyezményekben állapodtak meg: az Oszmán Birodalom felosztását egymás között. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződésekben ezek a korábban kötött titkos szerződések is érvényesültek. A szövetséges célok között szerepelt David Lloyd George terve, amely egy új görög birodalom megalapítása volt, emellett Nagy-Britannia saját területeket is kívánt szerezni. Arábia, Palesztina, Jordánia és Irak ekkor már az ő befolyásuk alatt állt; ezen felül felügyelni akarták a Boszporusz-szorost is. Olaszország Anatólia déli részét követelte magának az 1917-ben Nagy-Britanniával és Franciaországgal kötött saint-jean-de-maurienne-i egyezmény alapján. A franciák a titkos Sykes–Picot-egyezményben foglaltak szerint Hatayt, Libanont és Szíriát akarták, valamint Délkelet-Anatólia egy részét is szerették volna megszerezni.

A szultán és kormánya helyett Musztafa Kemal tábornok és a török hadsereg más, magas rangú tisztjei kezdték el megszervezni az ellenállást a külföldi hatalmakkal szemben; az erzurumi kongresszuson elkészítették a Nemzeti Egyezmény szövegét, melyben célul tűzték ki az ország török lakta területeinek megtartását, egy új, választott ideiglenes kormány létrehozását és a kapitulációk eltörlését. A sivasi kongresszuson az egyezmény szövegét megerősítették, majd a Török Nemzeti Mozgalom székhelyét a jobban védhető Angorába helyezték át. 1920. március 16-án angol fegyveres erők bevonultak Konstantinápolyba és feloszlatták az utolsó oszmán parlamentet. Vahideddin szultán fetvában istenteleneknek bélyegezte a nemzetieket, megkezdődtek a harcok a szultán serege és a nemzeti sereg között, miközben az ország több területén a fetva hatására zavargások és felkelések robbantak ki a kemalisták ellen. 1920. április 23-án a kemalisták megnyitották a Nagy Török Nemzetgyűlést, ahol elnökké választották Musztafa Kemalt. Az új parlament nem volt hajlandó elismerni a szultáni kormányt, majd miután a szultán képviselője aláírta a sèvres-i békeszerződést, kijelentették, hogy azt nem hajlandóak elfogadni.

Eközben megindultak a görög támadások Bursa és Eskişehir ellen, elfoglalták többek között Edirnét és Konyát is. A háború döntő csatáira İnönünél, Sakaryánál és Dumlupınarnál került sor, a törököknek mindhárom esetben sikerült visszaverni a görög támadást. Az ellenfelet végül visszaszorították az Égei-tengerbe, felszabadítva Bursát és Szmirnát. A sèvres-i békeszerződést végül a lausanne-i konferencián felülbírálták, és kijelölték Törökország határait, melyek többé-kevésbé megegyeznek a mai határokkal. Vahideddin szultánt angol hajón kimenekítették az országból, helyére a kalifátusi székbe II. Abdul-Medzsid ült, ám szultáni rangot már nem kapott, a szultanátust 1922. november 1-jén eltörölték.

A köztársaság kikiáltása bélyegkép|200px|A török országgyűlés emblémája Miután a függetlenségi háború véget ért, és a felek megkezdték a tárgyalásokat Lausanne-ban, Musztafa Kemal hozzálátott, hogy véghezvigye a köztársaság bevezetéséhez szükséges intézkedéseket. A konferencia ideje alatt megírta az alkotmány vázlatát, és teljes titokban elküldte igazságügyi miniszterének, Szejjidnek, aki némi apróbb módosítási javaslattal jogi szempontból jónak ítélte. Kemal óvatos lépésekkel, fokozatosan vezette be a köztársaság eszméjét, előbb közeli barátai véleményét kérte ki, majd interjút adott a bécsi Neue Freie Presse újságnak, ahol úgy fogalmazott: Törökország már tulajdonképpen köztársaság, hiszen törvénykezése kimondja, hogy a szuverén török államot az állampolgárok által választott nemzetgyűlés irányítja, csak nevet nem adtak még neki; ez a név pedig a köztársaság.

Bár az akkori török parlament tagjai gondosan válogatott, jobbára fiatal értelmiségiek voltak, a köztársaság ideológiája mindenki számára idegenül hatott, muszlim állam még soha nem szembesült köztársasági eszmékkel. Mind a jobb, mind a baloldal konzervatívjai ellenállással fogadták a javaslatot, egyesek pedig ragaszkodtak hozzá, hogy a köztársaság elnöke a kalifa legyen. Megint mások – közöttük Kemal barátai, Rauf bej és Ali Fuad – felvetették az alkotmányos monarchia ötletét. Voltak olyanok is, akik Franciaország vagy az Amerikai Egyesült Államok mintájára „igazi” demokráciát szerettek volna, de attól tartottak, hogy Kemal néhány dél-amerikai államhoz hasonlóan diktatórikus rendszert akar bevezetni, ami csak nevében köztársaság.

Az ellenállás leküzdéséhez Kemal taktikát változtatott. A hatályos törvények szerint a minisztereket a parlament választotta meg, és két üresen maradt miniszteri tárcára az ellenzék (ami valójában az egyetlen párt, a Köztársasági Néppárt egy frakciója volt) javasolt jelölteket. A jelöléseket pártelnökként Kemal visszautasította, majd utasította saját minisztereit, hogy mondjanak le, és ne fogadjanak el semmilyen posztot egy esetlegesen újraválasztott kabinetben. Így a parlamentnek saját magának kellett összeállítania a miniszterek listáját, amiről Kemal tudta, hogy lehetetlen feladat. Az ország miniszterek nélkül maradt. Kemal és Iszmet pasa átfogalmazta az alkotmányt, amibe bekerült a mondat: „Törökország államformája köztársaság”. A rendszer változtatását is eszközölték: az államfőt a parlament választja, a miniszterelnököt az államfő nevezi ki, a minisztereket pedig a miniszterelnök, a parlament jóváhagyásával, de nem annak kezdeményezésére. A javaslat másnap a parlament elé került, ahol Kemal azzal vezette be mondandóját, hogy a jelenlegi rendszer csúfosan megbukott, hiszen képtelen volt új minisztereket választani. Iszmet felolvasta a módosított alkotmány szövegét, a parlament pedig kénytelen volt elfogadni azt. 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot, elnökének pedig 158 szavazattal Musztafa Kemalt választották.

Egypártrendszer jobbra|bélyegkép|150px|Atatürk az új török ábécét magyarázza Kayseri népének

1923–1938: Atatürk Reformok

A török köztársaság első intézkedései egyikeként eltörölték a kalifátust, és sokszor drasztikusnak ható reformokat vezettek be az élet minden területén. Betiltották a vallásos dervisrendeket, megkezdődött az ország teljes szekularizálása, az államot teljesen elválasztották a vallástól. Megreformálták a török nyelvet, áttértek a latin írásra. Javult a nők helyzete, egyenlőséget kaptak mind a törvény előtt, mind pedig a magánélet számos területén, beleértve az öltözködést és az oktatást. Megtiltották a többnejűséget, és nem ismerték el hivatalos házasságnak az iszlám szokás szerint kötött frigyeket. Bevezették a Gergely-naptárat, és a vasárnap lett a pihenőnap. Eltörölték az addig szokásos hivatalos rangokat (pasa, bej), és bevezették a vezetéknév-törvényt.

Kemalizmus bélyegkép|250px|Atatürk egy gyapotgyárban Nazilliben. Az etatikus gazdaságpolitika keretében az állam felügyelte az ipar fejlesztését

1931-ben a Köztársasági Néppárt programjában rögzítették a kemalizmus hat alappillérét („hat nyíl”), melyet 1937-ben az alkotmányba is belefoglaltak. Ezek: republikanizmus: az Oszmán Birodalom szultanátusával szemben a köztársasági rendszer bevezetése popularizmus: a nemzeti érzelmek megerősítése, a „nép érdeke előbbre való bármely osztály-vagy csoportérdeknél”, az osztályok létezésének tagadása, minden olyan politikai irányzat (például kommunizmus) szigorú tiltása, mely osztályokra alapoz etatizmus: az állam határozott szerepet tölt be a gazdaság irányításában forradalmiság (reformizmus): a reformprogramban előírt változtatások megvalósítása az állam irányításával nacionalizmus: új nemzettudat kialakítása szekularizmus: az állam és a vallás kettéválasztása, a vallás teljes kiirtása a közéletből

Ellenállás a reformokkal szemben