A gyertyános–kocsánytalan tölgyes (Querco petreae-Carpinetum) a Magyar Középhegység egyik meghatározó erdőtípusa, a gyertyános–tölgyes öv névadó növénytársulása. Alatta a cseres–tölgyesek (cseres–kocsánytalan tölgyesek), fölötte a bükkösök zónája húzódik. Extrazonális helyzetben:
600 m fölött a délnek néző hegyoldalakon és az Alföld egyes, nedvesebb részein nő.
Jellemzői
Elegyes, üde, többnyire mély talajú hegy-dombvidéki erdők.
Lombkoronaszint
A lombkoronaszint meghatározó fajai: a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), valamint a gyertyán (Carpinus betulus) és/vagy a bükk (keleti bükk, Fagus sylvatica).
További, jellemző fái: a hársak (Tilia sp.), jellemzően: a kislevelű hárs, (Tilia cordata), a Dél-Dunántúlon az ezüst hárs, (Tilia tomentosa); (ritkábban) a juharok (Acer sp.), a magas kőris (Fraxinus excelsior) a csertölgy (Quercus cerris), a vadcseresznye (Prunus avium). A Nyugat-Dunántúlon elegyfa lehet az erdeifenyő (Pinus sylvestris) is.
Ezek a fák jól növekednek, ezért az idősebb erdők átlagmagassága többnyire több mint 20 m. Természetes körülmények között szerkezetük és fajösszetételük is igen változatos. A hosszú ideje tartó erdészeti beavatkozás eredményeként többnyire két lombkoronaszintjük különíthető el (de ezek helyenként összefolynak. A felső lombszintet a fényt jól áteresztő, az alsót az árnyaló fafajok uralják. Együtt találjuk meg bennük az árnyas és a napfényes erdők sajátosságait: az erdő belseje inkább részben, benne a napfényes részek aránya igen változó. A természetszerű állományok mozaikosak, kis, sűrűn váltakozó napfényes és árnyas foltokkal. A kezelt erdők gyakran egyenletesen árnyasak, de ha a második lombszint az erdészeti beavatkozás miatt részben vagy egészen hiányzik, az erdő belseje is napfényes.
Cserjeszint
A cserjeszint nem vagy csak kisebb foltokban jelentős; többnyire ritkás, rosszul záródik – a tartósan második szint nélküli állományokban viszont akár igen fejlett is lehet (bár ez szintén függ az erdészeti beavatkozásoktól). A cserjeszintben leggyakrabban az üdébb erdőkre jellemző fajok nőnek: európai mogyoró (Corylus avellana), veresgyűrű som (Cornus sanguinea), (ritkábban) cseregalagonya (Crataegus laevigata, Crataegus oxyacantha).
Előfordulhatnak itt a környező, szárazabb erdők mész- és melegkedvelő cserjéi is: bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus), húsos som (Cornus mas) stb.
A cserjeszintet gyakran egyes fafajok (gyertyán, hársak, mezei juhar) uralják el.
Gyepszint
A gyepszintben leginkább az általános és az üde erdei fajok nőnek. A gyepszint tavasszal többnyire jól fejlett, nyáron a lombszint árnyalásának megfelelően igen változó – a semmitől a közel 100%-os zárásig.
Üde erdei fajok: szagos müge (Galium odoratum), olocsáncsillaghúr (Stellaria holostea), bükksás (Carex pilosa), kis télizöld (Vinca minor), erdei ibolya (Viola sylvestris, V. reichenbachiana), erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides), hagymás fogasír (Dentaria (Cardamine) bulbifera), fürtös salamonpecsét (sokvirágú salamonpecsét, Polygonatum multiflorum), kányaharangvirág (Campanula rapunculoides), orvosi tüdőfű (Pulmonaria officinalis).
Általános erdei fajok: gyöngyvirág (Convallaria majalis), egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora), ligeti perje (Poa nemoralis), erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum).
Ezek egy része tavasszal virágzó geofiton: pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), keltike (Corydalis spp.), kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis), csillagvirág (Scilla spp.), hagymás fogasír (Dentaria (Cardamine) bulbifera), erdei galambvirág (Isopyrum thalictroides), bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides).
Fényigényes fajok: baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia), felemáslevelű csenkesz ''(Festuca heterophylla), nagyvirágú méhfű (Melittis carpatica), tavaszi kankalin (Primula veris).
Nedvességigényes fajok: podagrafű (Aegopodium podagraria), erdei sás (Carex sylvatica), sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum agg.).
Északkeletről délnyugat felé egyre gyakoribbá válnak az atlanti és illír jellegű fajok: magyar varfű (Knautia drymeia), erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), szártalan kankalin (Primula vulgaris), zalai bükköny (Vicia oroboides), tarka lednek (Lathyrus venetus), lónyelvű csodabogyó (Ruscus hypoglossum), pirítógyökér (Tamus communis), kispárlófű (Aremonia agrimonoides).
Termőhelye
Hegyoldalakon, tetőkön és völgyek alján is nőhet. Talaja többnyire mély barna erdőtalaj, ritkábban kőzethatású erdőtalaj vagy lejtőhordalék-erdőtalaj; az alapkőzet gyakorlatilag bármi lehet.
A hegylábakon gyakran a völgyek aljára szorul vissza, magasabban a Középhegység egyes részein (elsősorban északkeleten) jól felismerhető régiót alkot. A Dunántúli-középhegység egyes részein és a Délnyugat-Dunántúlon szórványosan vagy a környező erdőtípusokkal többféle átmenetet alkotva fordul elő.
Magyarországon megtalálható típusai
hegyvidéki gyertyános-tölgyes (Carici pilosae-Carpinetum), felvidéki gyertyános-tölgyes (Waldsteinio-Carpinetum)'', dunántúli gyertyános-tölgyes (Cyclamini purpurascenti-Carpinetum), délnyugat-dunántúli gyertyános-tölgyes (Helleboro dumetorum-Carpinetum), dél-zalai gyertyános-tölgyes (Anemoni trifoliae-Carpinetum), mecseki gyertyános-tölgyes (Asperulo taurinae-Carpinetum).
Források Élőhelyismereti útmutató 2.0 Veszélyeztetett erdőtársulások Magyarországon
Kategória:Magyarország növénytársulásai Kategória:Erdőtársulások