Az anyakönyv egy plébánia, egyházközség vagy település írásos nyilvántartása, amelyet a születésekről, keresztelésekről, házasságkötésekről,Beleértve a bejegyzett élettársi kapcsolatok létesítését. illetve halálesetekről vezetnek. Kezdetben az adott katolikus egyház plébánosa (Mária Terézia 1750-es pátense értelmében esetleg a káplán, a kórusvezető kántor, a sekrestyés, a harangozó, a templomgondnok vagy más személy) vezette, majd a szekularizáció után bevezetésre került a világi, állami anyakönyvezés, de emellett az egyes vallási felekezetek tagjainak anyakönyvezése is folytatódott. Nemcsak a nemesek, hanem szinte minden társadalmi csoport kutatására alkalmas. Mivel semleges, adatszerű források és egy település szinte minden lakóját tartalmazzák, rendkívül értékesek a tudomány számára.
Az anyakönyv kifejezés a latin matricula megfelelője, mely a latin matrix 'anya, anyaállat, anyaméh, anyakönyv, törzskönyv' kicsinyítő képzős származéka.TESz. II. 863. Franciaországban Napóleon polgári törvénykönyve vezette be a polgári anyakönyvezést, Angliában és Wales-ben 1837-ben, a Monarchiában 1895-ben tértek át az állami anyakönyvezésre.
Jogi fogalma
Az anyakönyv a) a születéssel, b) a házassággal, c) a bejegyzett élettársi kapcsolattal és d) a halálesettel
kapcsolatos, a 2010. évi I. törvényben felsorolt adatokat, valamint az azokban bekövetkezett változásokat tartalmazza.2010. évi I. törvény 1. § (3) bek. Az anyakönyvezés fejlődése
A kereszténység első századaiban a diakónus a dyptichákról olvasta fel az élők és meghaltak neveit és imát is mondott értük. Kétféle dypticha létezett: a vivorum és a mortuorum. A középkorból a templomok és kolostorok mellett eltemetettekről szórványosan maradtak fenn halotti jegyzékek. Az 1212-es párizsi zsinat elvetette a kötelező anyakönyvvezetést. I. Ferenc francia király (1515–1547) adott ki rendeletet arról, hogy az elhalálozott hűbéresekről a lelkészeknek jegyzéket kell vezetniük. A városi könyvek, krónikák a 13. századtól jöttek létre. Ezek négy csoportra oszthatók: 1. emlékiratok (memorabilita, eredetileg minden bejegyzés ide tartozott), 2. közigazgatási iratok (privilégiumok, pénzügyek, formulárok, másolatok, regiszterek), 3. városi bírói könyvek (bírói, tanácsi iratok, delegált bíróságok), 4. árvaügyi és az egyes városi intézmények könyvei. Ezek is fontos genealógiai adatokat tartalmaznak.
A mai anyakönyvezési gyakorlatot a Tridenti Zsinat 24. ülése (1563) fektette le. Az ülés első jegyzőkönyvének első fejezete a házasságok anyakönyvezéséről (matrica copulatorum) intézkedik, a második a megkereszteltek (matrica baptisatorum) és a keresztszülők jegyzékbe vételéről. A halotti anyakönyvezésről (matrica mortuorum) és az anyakönyvi bejegyzések tartalmáról csak az ún. római rituálé, V. Pál pápa rendelete intézkedett 1614-ben. A plébánosokat három könyv vezetésére utasította: egyet a bérmáltakról, egyet a népességről (status animarum) és egyet az elhalálozottakról. Ezeken anyakönyveket Matrica tripartitának is nevezték. A születéseket, házasságokat és halálozásokat az egyházi és nem a patrimonális, feudális hovatartozás szerint tartották nyilván.
Magyarországon az 1515. évi veszprémi egyházmegye zsinata intézkedett először a megkereszteltek feljegyzéséről. Ezt és a Tridenti Zsinat határozatainak bevezetését a török előnyomulása odázta el. A Győri egyházmegye 1579-es zsinata a veszprémi határozatokat ismételte meg. A Tridenti Zsinat határozatainak végrehajtásáról az 1611-es nagyszombati egyházmegyei zsinat intézkedett. Pázmány Péter, esztergomi érsek az V. Pál által kiadott Rituale Romanumot az egész országban kötelezővé tette. A legrégibb fennmaradt római katolikus anyakönyvek, melyeket a Tridenti Zsinat határozatai szerint szerkesztettek a következők: Turócszentmárton (1601), Kőszeg (1633), Pápa (1638), Győr-Káptalan-domb (1642), Győr-Belváros (1643), Sárvár (1646), Sopron (1652), Gyöngyös (1654), Sopronbánfalva (1656), Ágfalva (1661).
A tridenti Zsinat határozatai befolyásolták a protestáns egyházak anyakönyvezési gyakorlatát is. A türelmi rendelet (1782) előtt az evangélikusok adatait is a katolikus anyakönyvekbe vezették be. A legrégibb evangélikus anyakönyvek a következők: Kassa (1587), Bártfa (1592), Selmecbánya (1594), Szepesszombat (1599), Sopron (1656), Ágfalva (1665), Nemeskér (1689), Nemescsó (1701), Vadosfa (1707), Celldömölk és Pápa (1708). A mai Magyarország területén a legrégibb református anyakönyv a kiskunhalasi 1678-ból, majd Győr (1682), Debrecen és Pápa (1703) következik. A magyarországi szerb ortodox anyakönyvek közül a legrégibbek a szentendrei (1725) és a szegedi (1727), majd Baja (Nagytemplom 1732, Kistemplom 1742), Eger (1748), Mohács és Siklós (1752) követi. A román ortodox egyházban csak néhány településről vannak egyházi anyakönyvek: Gyula-Miklósváros, Kétegyháza, Körösszegapáti (1779), Mezőpeterd, Vekerd (1783). A szerb és a román ortodox anyakönyvek a Nagy Péter cár írásreformjai előtti cirill betűkkel íródtak. A görög katolikus anyakönyvek közül Magyarországon a legrégibbek a következők: Boldogkőváralja (1724), Baktalórántháza (1749), Tokaj és Hajdúdorog (1750), Hosszúpályi és Nagyléta (1764), Álmosd és Bodrogkeresztúr (1772). A nazarénus felekezet első anyakönyvei Kálon 1858-ból, Baranya vármegyében 1860-tól ismertek; Battonya, Szeged, Algyő (1870). A baptista egyház anyakönyvei Karcagon 1881-ből, Bonyhádon 1884-ből maradtak fenn. Az izraelita közösség születési anyakönyvei az 1760-as évektől kezdődnek: Nagytétény (1760), Lovasberény (1764), Balatonboglár (1768), Zsámbék (1769), Kaposvár (1771), Marcali (1774). A zsidó anyakönyvek jelentős része az 1930-as, 40-es évekig tart.
A türelmi rendelet (1781) értelmében nemcsak a katolikus, hanem a református, evangélikus, görögkeleti egyházak és zsidó hitközségek is vezettek anyakönyveket, de ezek nem számítottak hivatalos okiratnak. Az evangélikusok számára a katolikus papok kizárólag anyakönyvezők voltak. Ezért a 18. század második felétől ezért az anyakönyvekben két oszlop van a katolikus és a protestáns felekezetek számára. A lutheránus és református anyakönyveket 1829-ben ismerték el hivatalos okiratnak, de a katolikus papok felügyelete alatt. Az evangélikus anyakönyveket végül 1866-ban elismerték jogerős okiratnak. Ettől az évtől vezettek anyakönyveket a járási hivatalok és a városi magisztrátusok a nem vallásos személyek számára is. A zsidó anyakönyveket 1766-tól a helyi vagy a lakhelyhez legközelebbi rabbi vezette, 1797-től segéd anyakönyvelő által, a katolikus papok felügyelete alatt. A zsidó nevekkel gyakran volt gond, ezért II. József 1787-ben elrendelte, hogy minden zsidó polgár válasszon állandó családnevet. Mivel a német nyelvű anyakönyvekben vezették őket, a zsidók általában valamilyen német nevet választottak maguknak. A zsidó családok kutatását nehezíti az is, hogy ugyanazon faluban azonos névvel szerepelhetnek olyan családok is, melyek nincsenek rokonságban egymással.
A korai anyakönyveket II. József uralkodásáig általában nem rovatok szerint, hanem folyamatosan vezették, napok és hónapok szerint. A rovatok (megkereszteltek, házasság, elhalálozottak) a 18. század utolsó negyedétől kezdtek elterjedni. A római rituálé szerint vezetett anyakönyveknél a 18. század elejéig a feljegyzéseket általában egy könyvben vezették. A 17. század második felében van példa arra is, hogy a három anyakönyvet külön-külön könyvben vezették. A 18. század első felében a helyet, dátumot és az esemény leírását kezdik külön oszlopokban feljegyezni. Az 1787-es udvari dekrétum értelmében megjelentek a sablonszerű, majd a 19. század elejétől az előnyomtatott anyakönyvek. II. József rendelete szerint az anyakönyvnek tartalmaznia kellett a születés évét, hónapját és napját, a gyermek nevét, nemét és azt, hogy törvényes vagy házasságon kívüli-e, a szülők kereszt- és vezetéknevét, vallását, a keresztszülők teljes nevét, a házasságon kívüli gyermek apjának a nevét, ha elismerte az apaságot. A házassági anyakönyvnek tartalmaznia kellett az esküvő évét, hónapját, napját, a házszámot, a vőlegény kereszt- és vezetéknevét, vallását, életkorát, családi állapotát (nőtlen, özvegy), a menyasszony keresztnevét, vallását, korát, családi állapotát (hajadon, özvegy), a tanúk kereszt- és vezetéknevét, családi állapotát. A tanúknak mindig alá kellett írni az anyakönyvet. A halotti anyakönyveknek hat oszlopban tartalmaznia kellett a halál évét, hónapját és napját, a házszámot, a vallást, a halott nevét és korát, a halál okát.
A korai születési anyakönyvek csak a legfontosabb adatokat tartalmazták (a gyermek neve és születésének dátuma, a szülők és keresztszülők neve, a születés helye). Néha a keresztelést végző pap neve is szerepel. Mária Terézia 1770-ben elrendelte, hogy anyakönyvezni kell a házasságon kívül született gyermek apjának a nevét, ha elismerte az apaságot. 1771-től a birodalom egyes tartományaiban vezetni kellett a házak és a telkek számát is.
A házassági anyakönyvben megadták a jegyesek nevét, családi állapotát (hajadon, özvegy), a születés helyét és a tanúk nevét. Néha a menyasszony anyjának nevét is megtudjuk. A halotti anyakönyv megadja az elhalt nevét, gyermekkorúnál a szülők nevét, a lakhelyet és az életkort, mely a régebbi anyakönyvekben gyakran hiányzik. Itt van bejegyzés arról, hogy özvegyről van-e szó, esetleg arról, hogy hány évig tartott a házasság. A foglalkozás rendszerint a 19. századtól szerepel. A 18. században még csak néhány foglalkozást adnak meg (orgonista, molnár, üveges, tanító stb.). A szülők és néha a jegyesek foglalkozását, a halálozás okát később következetesebben jegyezték fel. A zsidó anyakönyvek tartalmazzák a szülészbába nevét, a fiúk esetében a körülmetélés dátumát és az azt végző személy nevét. 1852-től az anyakönyvekben megjelent a „megjegyzések” rovat az anyakönyvi adatok javítása, a vezetéknév megváltoztatása, halottá nyilvánítás, a halál különleges körülményei számára. Néha itt szerepel bejegyzés a halálról és az esküvőről, hogy elsőszülött-e a gyermek.
A katolikus anyakönyvek nyelve többnyire latin. Az 1840: VI. tc. 7. §-a értelmében 1843-50 között megjelent a magyar nyelv. A régebbi evangélikus anyakönyveket is latinul vezették, 1844-50-től magyarul (1850 után a felvidéki szlovák környezetben bibliai cseh nyelven). A régebbi zsidó anyakönyvekben uralkodik a német nyelv, később a magyar.
Az anyakönyvek jogi szabályozása
A Magyar jogi lexikon szerint:
Felekezeti anyakönyvek A római katolikus egyház a 16. század közepi tridenti zsinaton tette kötelezővé a hívők kereszteléseinek, házasságainak (esketéseinek) és halálozásainak (avagy temetéseinek) írásos rögzítését az utókor számára. Magyarországon jelentős lemaradással, a 17. század végén indult meg a felekezeti anyakönyvezés. Amíg a protestáns felekezetek nem rendelkeztek anyakönyvezési kapacitással, előfordult, hogy a helyi katolikus anyakönyvben örökítették meg a reformátusok és evangélikusok életeseményeit.
Az 1827. évi XXIII. törvénycikk elrendelte, hogy az egyházfiak (felekezettől függetlenül) két példányban vezessék az anyakönyveket, és a másodpéldányt szolgáltassák be a területileg illetékes hatóságoknak.1827. évi XXIII. törvénycikk az egyházi anyakönyveknek másod példányban a törvényhatóságok levéltárába helyezéséről s ott leendő őrzéséről 1. §
A keresztelési, esketési illetve halálozási anyakönyvek (matricula baptisatorum, matricula copulatorum, illetve matricula defunctorum) nyelve a katolikusok esetében a latin volt, 1837-től azonban át lehetett térni az anyakönyvek magyar nyelven történő vezetésére.1836. évi III. törvénycikk a Magyar Nyelvről 4. §