Az AT&T Inc. amerikai telekommunikációs vállalat. Gyökerei 1875-ig nyúlnak vissza, amikor is Alexander Graham Bell feltalálta a telefont. A 19. század folyamán az AT&T a Bell System anyavállalatává vált. Monopolhelyzetbe került az amerikai telefonpiacon, emiatt az Amerikai Igazságügyi Minisztérium 1984-ben nyolc vállalatra (Baby Bell) bontotta szét az anyavállalatot (Ma Bell). Ebből a nyolcból három megalapította az SBC Communicationst, amely 2005 februárjában felvásárolta a korábbi anyavállalatot.
A felvásárlási folyamat végén, 2005. november 18-án a cég felvette a korábbi előd nevét és december 1-jén a régi-új cég részvényei az AT&T hagyományos tőzsdei jelén, T jellel cseréltek ismét gazdát. A cég portfóliója egyike annak a harminc részvényből álló kosárnak, melyből a Dow Jones Ipari Átlagot számítják.
2010-ben az AT&T a 7. legnagyobb vállalat volt az Amerikai Egyesült Államokban a teljes bevétel alapján, a 4. legnagyobb nem olajcég Amerikában (Walmart, General Electric, és Bank of America mögött). A 3. legnagyobb vállalat Texasban a teljes bevétel alapján (ExxonMobil és ConocoPhillips után) és a legnagyobb nem olajcég Texasban. Továbbá a legnagyobb cég dallasi központtal.
2011-ben a Forbes az AT&T-t a 14. legnagyobb vállalatnak találta a világon piaci értéke szerint, és 9. legnagyobbnak a nem olajcégek közül. Továbbá a 20. legnagyobb mobil telekom operátor a világon, több mint 100,7 millió mobil-ügyféllel.
Létrejötte és kezdeti növekedése
bélyegkép|jobbra|250px|Az AT&T távolsági telefonhálózata 1891. március 1-jén.
A Bell Telephone Company létrejötte elavulttá tett egy szerződést Alexander Graham Bell és befektetői között (Gardiner Greene Hubbard, Thomas Sanders és még mások). Az 1879 márciusában National Bell Telephone Company névre átkeresztelt cég 1880 márciusában felvette az American Bell Telephone Company nevet. 1881-re többségi részesedést szerzett a Western Electric Company-ban, így átvette a cég irányítását a korábbi tulajdonos Western Uniontól. A helyzet fintora, hogy csupán három évvel korábban a Western Union nem vette meg 100 000 dollárért a telefon találmányát az azt értékesíteni kívánó Garnier Hubbardtól.
1880-ban az American Bell vezetősége létrehozott egy távolsági telefonbeszélgetéssel foglalkozó üzletágat – ez később AT&T Long Lines néven vált ismertté. Az új üzletág célja egy országos távbeszélő-hálózat létrehozása volt, egy kereskedelmileg és pénzügyileg életképes költség-struktúra kiépítése révén. Ezt az üzletágat hivatalosan is egy különálló cégbe vitték be 1885. március 3-án, s ezzel megalakult az American Telephone and Telegraph Company. New Yorkból indulva a hálózat 1892-re elérte Chicagót.
Bell telefonos szabadalma 1894-ben lejárt, de a cég akkor már jelentős számú előfizetője számára a szolgáltatás elég értékes volt ahhoz, hogy ne pártoljanak át más alternatív távközlési társaságokhoz. Az AT&T tehát tovább növekedett.
1899. december 30-án az American Telephone and Telegraph Company felvásárolta az American Bell vagyontárgyait. Erre azért volt szükség, mert ez utóbbi céget Massachusetts államban jegyezték be, amely tízmillió dollárra korlátozta egy cég tőkésítését, és ezáltal korlátot szabott az American Bell növekedésének is.
Az országos távbeszélő-hálózat 1915-ben érte el San Franciscót. A transzatlanti forgalmazás 1927-ben kezdődött meg, egyelőre csak rádióval. Az első óceán alatti telefonkábelt, a TAT-1-et csak 1956-ban fektették le.
Az állami monopólium
Különféle kormányzati szabályozások és az AT&T tevékenységeinek együtthatása következményeként a cég olyan helyzetbe került, amelyet a legtöbben monopóliumnak tekintettek. 1907-ben Thodore Vail, az AT&T akkori elnöke kijelentette az „egy cél, egy rendszer, univerzális szolgáltatás” irányelvét. Az AT&T elkezdte a konkurens vállalatok felvásárlását és ezáltal magára vonta a trösztellenes szabályozás figyelmét. A trösztellenes per elkerülése érdekében Vail alkut kötött az amerikai kormánnyal és 1913-ban megszületett a Kingsbury Committment.
Az egyezség alapján az AT&T engedményt kapott független telefontársaságok felvásárlására, feltéve, hogy legalább ugyanannyi társaságot ad el. G. W. Brock a telefon történelméről írt Telephone: The First Hundred Years című könyvében ezt az eseményt így elemezte: „Az egyezség lehetőséget adott a Bellnek és a független telefontársaságoknak arra, hogy gyakorlatilag csereberéljenek a különféle telefonközpontokkal, és így helyi monopóliumokat alakítottak ki. Mivel egy adott körzetet csak egyetlenegy telefontársaság szolgált ki, nem volt érdemes árversenyt remélni.” Az AT&T kifejezetten olyan cégeket vásárolt fel, amelyek egy adott területen tovább növelték az AT&T irányítását a telefonpiac felett, viszont csak olyanokat adott el, amelyek kevésbé bizonyultak kívánatosnak, illetve már megvásárolt cégeket adott el függetleneknek.
Szintén a Kingsbury Commitment feltétele volt az is, hogy az AT&T-nek engedélyeznie kellett a konkurenciának, hogy azok az AT&T hálózatán keresztül is végezhessenek kapcsolásokat. A közgazdászok rámutatnak, hogy ez csökkentette a konkurencia abbéli ösztönzését, hogy az új távolsági vonalakat létesítsen.
1917-ben az amerikai kormányzatban elkezdtek azzal az ötlettel foglalkozni, hogy az ország összes lakosához eljusson a telefon, és hogy ezt a kormánynak kellene támogatnia. Az AT&T ezzel egyetértett, és 1917-es éves beszámolójában így nyilatkozott: „Megfelelő irányítás és szabályozás mellett az azonos [telefonszolgáltatások] kombinációja jobban szolgálná a köz érdekét, hatékonyabb, modernebb és gazdaságosabb lenne, mint egy konkurencia-alapú rendszer.”
1918-ban így a szövetségi kormány nemzetbiztonsági érdekből államosította az egész távközlési piacot. A távközlési díjakat úgy szabályozták, hogy a nagyvárosi előfizetők magasabb díjakat fizettek annak érdekében, hogy ezekből a díjakból lehessen fedezni a vidéki előfizetők bekötésével járó többletköltségeket. Az állami telefonrendszer vezetésével Vailt bízták meg, az üzemeltetésért pedig az AT&T-nek fizettek jutalékot a telefonbevételekből. Az AT&T jól járt az egy évvel később lezárult államosítással. Az egyes államok olyan szabályozást vezettek be, hogy a vidéki előfizetőknek nem kellett magas árat fizetniük, továbbá a helyi piacokon a versenyt betiltották vagy pedig jelentős mértékben leszabályozták. A potenciális konkurencia számára megtiltották, hogy új vonalakat vezessen be, mivel az államok kormánya el kívánta kerülni „a szükségtelen duplikálást”. Az állították, hogy a telefónia egy természetes monopólium, azaz a köz érdekeit egy cég jobban ki tudja szolgálni, mint kettő vagy még több. Az AT&T piaci részesedése hamarosan elérte azt a szintet, amelyet a legtöbben monopolisztikus részesedésnek tartanak.
1913-ban, amikor a vákuumcső feltalálója, Lee De Forest pénzügyi nehézségekbe került, az AT&T bagatell áron, 50 000 dollárért megvásárolta a szabadalmat. Többek között az AT&T így hozzájutott az Audionhoz, az első triódás vákuumcsőhöz, amely jelentős mértékben erősítette a telefonjeleket. A szabadalomnak köszönhetően az AT&T tovább növelhette befolyását a távolsági telefon-szolgáltatások gyártási és disztribúciós piacán. Szintén a szabadalomnak volt köszönhető, hogy a Bell System össze tudta kötni Amerika keleti és nyugati partját. Az első világháború nyomásának köszönhetően nagyrészt két cég tulajdonában voltak a vákuumcső-szabadalmak, az AT&T-ében és az RCA-éban. Az RCA a vezeték nélküli távközlés piacát nézte ki magának, az AT&T pedig a vákuumcsöveket a telefon-erősítőkben használta. Amikor a két cég kutatási fejlesztései elkezdték fedni egymást, sok szabadalmi vitára került sor.
Az AT&T, az RCA és a többi szabadalom-tulajdonos végül is 1926-ban fátylat borított az addigi vitákra, és kialakított egy kompromisszumos megoldást. Az AT&T a telefonos távközlésre fog összpontosítani és ezért az RCA-nak eladta a műsorszórással foglalkozó leányvállalatát, a Broadcasting Corporation of Americát. Cserébe az RCA egy szolgáltatási szerződést kötött az AT&T-vel, amelyben garantálta, hogy az RCA által létrehozott összes rádióállomás telefonos összeköttetéseit az AT&T fogja szolgáltatni. Mindkét cég licencelte szabadalmait a másiknak, és így a vita ezen részét is megoldották. Az RCA, a General Electric és a Westinghouse előtt már nem állt akadály ahhoz, hogy létrehozzák műsorszórással foglalkozó vegyesvállalatukat, a National Broadcasting Companyt, vagyis az NBC-t.
1925-ben az AT&T egy új részleget hozott létre, a Bell Telephone Laboratories-t, népszerűbb nevén a Bell Labst. Ez a kutatási és fejlesztési részleg meglehetősen sikeresnek bizonyult – találmányai között szerepel a rádiócsillagászat, a tranzisztor, a napelem, a Unix operációs rendszer és a C programozási nyelv. Az anyacég azonban nem mindig használta ki a találmányokban rejlő lehetőségeket. 1949-ben az amerikai igazságügyi minisztérium trösztellenes pert indított az AT&T ellen, hogy az szabaduljon meg a Western Electrictől. A per hét évvel később lezárult – az AT&T elfogadta, hogy a termékeit és a szolgáltatásait csak távközlési cégek számára fogja értékesíteni, szabadalmait pedig minden érdeklődő számára hajlandó licencelni. A per eredménye többek között az is volt, hogy az AT&T nem adhatott el számítógépeket, annak ellenére, hogy az elektronikai kutatás és fejlesztés terén az élen járt.
Az összes állami és helyi szintű kormányzatban a közművekkel foglalkozó bizottságok szabályozták a Bell System és a többi telefontársaság tevékenységét. Az államok közötti telefonszolgáltatást szövetségi szinten a Federal Communications Commission (szövetségi távközlési bizottság) szabályozta. Ezek a bizottságok határozták meg, hogy egy telefontársaság mekkora díjakat számolhat fel, és hogy milyen szolgáltatásokat és eszközöket ajánlhat. A műszaki fejlődés ennek ellenére sem állt le – az AT&T 1962-ben állította szolgálatba az első kísérleti távközlési műholdját, a Telstar I-et.
Az AT&T különféle lízing-konstrukciókon keresztül növelte befolyását a telefonrendszerekben. A készülékeket és a járulékos berendezéseket az AT&T egyik leányvállalata, a Western Electric gyártotta. Mint akkoriban Amerika-szerte jellemző volt, a Western Electric telefonjainak tulajdonosa nem az előfizető volt, hanem a helyi Bell System telefontársaság. Ezek mind az AT&T tulajdonában voltak, akárcsak maga a Western Electric is. Minden egyes telefonkészüléket az AT&T havidíj ellenében lízingelte az előfizetőknek, akik az évek alatt így összesítve többszörösen is kifizették a készülék és a csatlakozás díját. Ez a monopólium több millió dollárnyi többletbevételhez juttatta az AT&T-t, és azzal a hatással is járt, hogy a rendelkezésre álló készülékek között nem nagyon lehetett válogatni.
Az AT&T szigorúan betartatta azt az irányelvét, hogy más cégek által gyártott készüléket tilos a telefonrendszeréhez kapcsolni, amennyiben persze annak lízingjét nem a helyi Bell monopóliumon keresztül bonyolították le. A Western Electric által gyártott telefonok nagy részén a készülék alján külön üzenet figyelmeztetett: „A BELL SYSTEM TULAJDONA – KERESKEDELMI FORGALOMBA NEM HOZHATÓ.” A készülékek alján egy matrica jelezte, hogy az melyik helyi Bell üzemeltető tulajdona volt. Az 1980-as években, miután egyes fogyasztók ennek ellenére más gyártók készülékeit kezdték el használni, az AT&T megváltoztatta irányelvét. A fogyasztók ezután a készülékház tulajdonosai is lehettek, de a belső alkatrészek továbbra is az AT&T tulajdonában maradtak, és így továbbra is fizetni kellett utánuk az AT&T havidíját.