A doggerbanki csata (angol: Battle of Dogger Bank; német: Gefecht auf der Doggerbank) 1915. január 24-én lezajlott tengeri ütközet volt a Dogger-pad (Doggerbank) közelében az első világháború során brit és német csatacirkáló-kötelékek között, melynek során egy német hadihajó, a Blücher elsüllyedt.
A csatához az vezetett, hogy a német hadvezetés a britek 1915. január 19-ei Északi-tengeren végrehajtott előretörésére válaszul, visszatámadott a csatacirkálóival január 24-re a Dogger-pad irányába. A célja ezzel az volt, hogy egyfajta elterelő hadműveletként a Nyílttengeri Flotta karbantartások és Balti-tengerre átvezényelt egységek miatti átmeneti gyengeségüket leplezzék. A brit hírszerzés tudomást szerzett a németek tervezett hadműveletéről és a brit flotta nagy része kihajózott az elfogásukra. Az előőrsöt képező két brit csatacirkálóraj meglepte a csatahajóflotta biztosítása nélkül kifutó kisebb német köteléket a küldetésének végpontján, a Dogger-pad nyugati felén. A németek megpróbáltak visszavonulni a túlerő elől, de a több órán át tartó üldözés során a britek beérték és tűz alá vették őket. Előbb a német formáció végén haladó, de a csatacirkálóknál gyengébb és a fellépő meghajtási problémák miatt náluk jelentősen lassúbb Blücher páncélos cirkálót rongálták meg súlyosan, de a németeknek sikerült a britek zászlóshajóját, a Lion csatacirkálót megrongálni. Az elégtelen jeltovábbítás miatt a többi brit hadihajó felhagyott az üldözéssel és mind a már leszakadt Blücher ellen fordult, így a többi német hajó elszakadhatott az ellenségtől és hazatérhetett.
A britek nem veszítettek el egyetlen hajót sem és élőerőben is csekély volt a veszteségük. A mozgásképtelenné váló Liont sikeresen hazavontatták és hónapokba telt a javítása. Rajta kívül a Tiger szenvedett még el kisebb károkat. A németek a Blücher páncélos cirkálót elveszítették, míg a Seydlitz súlyosabb, a Derfflinger kisebb károkat szenvedett. A Blücher legénységének többsége életét veszítette, a túlélői hadifogságba kerültek. Ennek alapján az ütközetet brit győzelemként tartják számon, bár az összecsapás során kimondottan gyenge tüzérségi teljesítményt nyújtottak a hajóik, és emiatt nem sikerült feltartóztatniuk és megsemmisíteniük a német köteléket a terveiknek megfelelően.
Előzmények A háború eddigi menete az Északi-tengeren Az 1914. augusztusi első helgolandi csata után a német Nyílttengeri Flotta (Hochseeflotte) hónapokig nem vállalkozott jelentősebb hadműveletre az Északi-tengeren. Az Anglia keleti partjai elleni támadások novembertől kezdődtek meg és a második ilyen a Scarborough, Hartlepool és Whitby elleni rajtaütés volt december közepén, mikor Franz Hipper tengernagy I. felderítőcsoportjának (Aufklärungsgruppe I) csatacirkálói (nagycirkálói) lőtték a három település katonai célpontjait. A rajtaütésben számos civil is életét veszítette és sokan megsebesültek, ami nagy felháborodást keltett Nagy-Britanniában, és a haditengerészetet is kritikák érték, amiért nem tudta megakadályozni a támadást. A brit hajók kifutottak bár, de nem a támadás meghiúsítására, hanem a német hajók hazatérésének megakadályozására tettek kísérletet. A kedvezőtlen időjárás és a kommunikációs zavarok miatt viszont nem sikerült megtalálniuk a német köteléket. Ezzel az akcióval 1667 óta a németek hajtották végre az első sikeres rajtaütést Britannia partjainál. Friedrich von Ingenohl tengernagynak – aki a főerőkkel a távolból biztosította a küldetést – azonban felrótták, hogy elmulasztott súlyos vereséget mérni a brit flotta egy közelben tartózkodó kisebb részére.
A német hadvezetés tervei Hipper tengernagy úgy vélte, hogy a decemberi rajtaütésről a britek előre értesültek a Német-öböl és a Dogger-pad (Doggerbank) közelében a német flotta mozgását megfigyelő brit és holland halászhajók figyelmeztetései révén. Feltételezése szerint a Németország és Anglia közt félúton fekvő Dogger-pad körzetéből leadott jelentés még időben elérhetett a brit csatacirkálókhoz ahhoz, hogy beérhessék a támadókat – legalábbis hazaútjuk során biztosan, ezért a felderítőerők parancsnokaként a hajóinak parancsba adta, hogy minden halászhajót kísérjenek Cuxhavenbe ellenőrzés céljából. A kelet-angliai rajtaütés sikerén felbuzdulva Hipper a Dogger-pad felett tevékenykedő brit halászflotta ellen tervezett támadást a következő hónapra. Ezzel a homokpad feletti vizek brit halászhajóktól valamint gyanús semleges hajóktól való megtisztítását szerette volna elérni, és megtámadott volna minden kisebb brit hadihajót a körzetben, miközben a Hochseeflotte távolról biztosítja. A hadművelet korlátozott jellege miatt nem számított a császári parancsok által tiltott akciónak. Január 10-től egy valamivel agresszívebb stratégiát engedélyeztek, de a Hochseeflotte épségére ügyelni kellett, hogy az megmaradhasson továbbra is elrettentő erőnek. A tervezett német hadműveletre hatással volt a brit flotta január 19-ei felderítő bevetése, amelynek során a britek a Német-öböl irányába hajtottak végre előretörést. A németek az egyik felderítő repülőgépük révén szereztek tudomást a brit akcióról. Mivel ezekben a napokban a III. csatahajóraj (Geschwader III), a legütőképesebb német egység a Balti-tengeren gyakorlatozott és számos hajójukon is karbantartást végeztek, a németek a készenlét átmeneti gyengeségének leplezése céljából is mihamarabb végre akarták hajtani a tervezett előretörést.Tarrant, 36. o.
Német részről feltételezték, hogy a bevetésről visszatérő brit hajók zöme a támaszpontokon hosszasan tölti fel a szénkészleteit, ezért az ezutáni napokban hajóik jó része nem fog tudni újabb bevetésben részt venni és a német felderítőerőknek sem lesz szükségük biztosításként a Nyílttengeri Flotta főerőire, sőt az a hadműveletre tekintve káros is lenne a nagyobb és feltűnőbb előkészületek miatt. Ingenohl eleinte vonakodott végrehajtani a hadművelet, mivel az I. felderítőcsoporthoz tartozó von der Tannon karbantartási munkálatokat végeztek és emiatt szárazdokkban állt, ezért az alakulatot nem lehetett teljes létszámban bevetni. A II. felderítőcsoport hasonló okok miatt volt kénytelen nélkülözni a Straßburg könnyűcirkálót. A Hochseeflotte vezérkari főnöke, Richard Eckermann ellentengernagy azonban ragaszkodott a végrehajtásához, így a Nyílttengeri Flotta támogatását amúgy szükségesnek tartó Ingenohl kénytelen volt kiküldeni Hipper csatacirkálóit a Dogger-padhoz.Tarrant, 36. o.
A német erők felvonulása bélyegkép|jobbra|350px|Német csatacirkálók útban a Doggerbank felé: előtérben a Derfflinger, középen a Moltke, elől pedig a Seydlitz halad A brit hadművelet után a németek úgy vélték, nem kizárt, hogy továbbra is tartózkodhatnak erős ellenséges egységek a Dogger-padnál, ezért az előretörést úgy tervezték meg, hogy annak délkeleti szélét csak pirkadatkor érjék el. Azt mindenképp el akarták kerülni, hogy az ellenség mögéjük kerülve el tudja vágni őket a támaszpontjaiktól.Groos azt konkrétan nem fejti itt ki, hogy milyen lépéseket tettek ennek elkerülése érdekében. Talán a léghajók kiküldésével igyekeztek ezt megakadályozni, de ezek hajnalig nem értek el a kijelölt pozíciójukba, mint az lejjebb említésre kerül. A délután folyamán a Jade-torkolat előtti Schillig-révnél gyülekeztek a hadműveletre kijelölt egységek. Az I. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe I) négy – a német kategorizálás szerint nagycirkálónak minősülő – hajója, a Seydlitz (Hipper zászlóshajója), a Moltke, a Derfflinger csatacirkálók és a Blücher páncélos cirkáló vett részt a hadműveletben, a II. felderítőcsoport könnyűcirkálói (kiscirkálói) közül pedig a Kolberg, Stralsund, Rostock és a Graudenz. A rombolók közül az V. flottillából 9 egység von dem Knesebeck korvettkapitány vezetésével valamint a 15. és a 18. félflottila összesen 10 egysége Weißenborn korvettkapitány illetve Werner Tillessen sorhajóhadnagy vezetésével vett részt a küldetésben. A cirkálók és a rombolók sötétedéskor, 17:45-kor indultak el a bevetésre. 21:00 körül a haderő nyugat-északnyugati irányra váltott és így a Dogger-pad délkeleti szegélye felé vette az irányt. Az észlelt kereskedelmi hajók ellenőrzéséhez éjjel nem hagytak hátra rombolókat, ezzel is kerülni igyekezve a tisztázatlan szituációkat. A rombolók hátsó kéményét pirosra festették, hogy könnyebben meg lehessen különböztetni őket az ellenséges rombolóktól. A flottaparancsnok nem rendelkezett Hipper erőinek felvételére haderő kiküldéséről, így biztosítás nélkül hajtották végre a hadműveletet.
A borult, de világos éjszakában a német csatacirkálók 13 csomóval haladtak, sorban a Seydlitz, Moltke, Derfflinger és a Blücher. Három tengeri mérfölddel előttük haladt a II. felderítőcsoport zászlóshajója, a Graudenz (Hebbinghaus ellentengernagy) és a Stralsund. A jobb oldalon a Rostock, a bal oldalon a Kolberg biztosított. Mindegyik könnyűcirkálót egy-egy félflottilla kísérte. Az ellenséges rádióforgalom gyér volt, 03:00 után és 05:00 után lehetett észlelni nagy távolságokból leadott jeleket. 04:00 és 06:00 között egyre több halászhajó bukkant fel. Ahogy a Graudenz egy ilyen csoportot kikerült, a rádiós tiszt azt jelentette, hogy a brit romboló rádióállomása hallható a közvetlen közelükben. Mikor az adott irányba fordultak és megvilágították a gyanús járművet, az egy halászhajónak bizonyult. Mivel nem lehetett biztosan megállapítani, hogy a rádiójelek tőle származtak-e, a németek továbbhaladtak. A fénycsóvát megpillantva Hipper is északi irányba tért ki.
06:45-kor a cirkálók elhagyták a halászhajók fő tevékenységi körzetét és 15 csomóra fokozták a sebességüket, hogy az időveszteséget behozzák. Léghajók nem álltak rendelkezésre ekkor a felderítéshez, ami pedig a hajnali órákban különösen fontos lett volna.
A brit hírszerzés szerepe A doggerbanki csatában nagy szerepet tulajdonítanak a brit hírszerzésnek, mely a német rádióforgalom megfigyelésével előre tudta jelezni a készülő hadműveletet. Erre a háború első napjai-hónapjai során megszerzett német kódkönyvek segítségével volt képes. A német haditengerészet kódkönyvét (Signalbuch der Kaiserlichen Marine) az 1914. augusztus 26-án a Finn-öbölben zátonyra futott Magdeburg könnyűcirkálóról szerezték meg az antanthatalmak. A német–ausztrál Hobart gőzöst Melbourne közelében augusztus 11-én foglalták le annak kereskedelmi hajózásban és a német hadiflottánál is használatos kódkönyveivel (Handelsverkehrsbuch) együtt. A könyv másolatát a leggyorsabb gőzössel Angliába küldték, ahova október végén érkezett meg. Az 1914. október 17-én vívott texeli ütközet során a német rombolók parancsnoka a süllyedő S 119 jelű rombolóról (torpedónaszádról) az összes titkos iratot egy ólomnehezékkel ellátott ládában a tengerbe hajította. Ez a láda november 30-án egy brit halászhajó hálójába akadt és eljuttatták azt a brit hírszerzéshez. A ládában a német flottaparancsnokok által használt adatforgalmi kódkönyv (Verkehrsbuch) egy másolatát is megtalálták. A brit admiralitás hírszerzési osztályának vezetője, Henry Oliver ellentengernagy létrehozott egy kódfejtő szervezetet (Room 40), ahol ezeket a kódkönyveket felhasználva a német üzenetek megfejtésén dolgoztak akadémiai kriptográfusok bevonásával. Segítségükkel a britek időben értesültek a készülődő német támadásokról és fel tudtak készülni rájuk a doggerbanki csata előtt is.
A brit hírszerzés e széles körben ismert eredményeinek forrását azonban német részről kétségbe vonták. A Magdeburg elvesztésének körülményeit vizsgáló hadbírósági eljárás megállapította, hogy a könnyűcirkáló fedélzetén az összes rejtjelkulcsot megsemmisítették, így új információra a zsákmányul ejtett iratokból az antant-hatalmak nem tehettek szert. A rejtjelkulcsok elvesztése után biztonsági elővigyázatosságból lecserélték azokat és ezt a háború folyamán rendszeresen változtatták ezt követően is. A hivatalos német álláspont szerint így kizárt, hogy a zsákmányul ejtett kódkönyvek alapján szerezték volna a britek az értesüléseiket a német flotta hadmozdulatainak részleteiről. (45. o.)