A hitbizomány, szorosabb értelemben családi hitbizomány (), olyan rendelkezés, amelynek célja meghatározott vagyon korlátozott jogokkal való örökítése öröklési szabályok megadásával.

A második világháború vége előtti magyar jogban is létező jogintézmény volt. Ennek keretében az alapító bizonyos vagyont minden jövendő vagy legalábbis több nemzedékre a család előre meghatározott személy osztatlan és elidegeníthetetlen vagyonának nyilvánított. Magát a vagyontömeget is hitbizománynak nevezték.

A hitbizomány létrehozója eleinte a főurak köréből került ki, a 19. századtól engedte meg az adott ország törvénye mások számára hitbizomány létrehozását. A hitbizományt létrehozó alapító a korlátozatlanul birtokában álló javak (jellemzően föld tulajdon, később ingó vagyon, pénz) egy részét (ritkán az egészet) – jellemzően végrendeletében – hitbizománnyá tette. A hitbizomány speciális, az alapító által meghatározott öröklési rend szerint öröklődött. A mindenkori hitbizomány tulajdonos jogait korlátozta, hogy a hitbizományból nem adhatott el, azt nem oszthatta fel, ugyanakkor köteles volt a hitbizománnyal kapcsolatos kiadások viselésére (várak, kastélyok fenntartása, meghatározott szabályok szerint a hitbizomány létrehozó leszármazottai számára jövedelem biztosítása...). Az öröklést az alapító a szabályok megadásával biztosította, ha meg is nevezte az első örökösöket, a továbbiak a megadott szabályok által kerültek kiválasztásra. Egyes hitbizományok évszázadokon át léteztek, léteznek, a hitbizományt kezelő örökös kiválasztása a szabályok szerint történik.

Hitbizományt egy család vagyonának egyben tartására volt szokás létrehozni. Az örökösödési szabály a következő három örökösödési elv egyike volt, de ezek keverése sem volt szokatlan. A nők, ha az alapító nem tett rájuk vonatkozó külön szabályt, akkor nem örököltek (a szócikk példaként bemutatott hitbizományaiban erre is talál példát). elsőszülöttségi (primogenitura) Az elsőszülöttségi örökösödést az elsőszülöttségi jog határozza meg izelsőségi (majoratus). Az ízörökségnél a hitbizomány azt illeti, aki az utolsó birtokosnak legközelebbi rokona s ha ilyenek többen vannak, azt, aki idősebb. Ez az un. „fokozati rend” (successio gradus vagy majoris). idősebbiségi hitbizomány (senioratus). Az idősebbiségi vagy korörökségnél az örökös az, aki a családban korra nézve legöregebb. Ez az un. „kor elve” (successio senioris).

A hitbizományi és ősiségi intézmény között semmiféle összefüggés nincs. Igaz, hogy az ősiségnek is célja a vagyont a családban megtartani, de nem osztatlanul. Az ősiség lényegéhez tartozik az osztály az öröklésre jogosultak között. Az ősiség inkább hozzájárult a birtok fölaprózásához, míg a hitbizomány épp ezt akarta megakadályozni. Minthogy az ősi vagyonnal nem lehetett szabadon rendelkezni, hitbizományokat túlnyomó részben szerzeményből alapítottak.

Spanyolország bélyegkép|alt=Leyes de Toro|Leyes de Toro, 1505. Jegyzet azokról a törvényekről és új döntésekről, amelyek a jogkérdésekre vonatkoznak, amelyek folyamatosan léteznek és általában előfordulnak a királyságokban, amelyekben e királyságok orvosai és ügyvédei között nagy a véleménykülönbség. A hitbizomány születési helye Spanyolország. Az Ibériai-félszigeten már a XIV. századtól kimutathatóan léteztek hitbizományok – spanyol nevükön mayorazgo-k –, amelyeket bizonyítanak bizonyos korábbi időszakból fennmaradt dokumentumok. Az első törvényi szintű szabályozásra utaló nyomok II. Henrik 1374. évi végrendeletében fordulnak elő, és a jogtudomány is innen, az ún. „donaciones enriqueñas”-ból vagy más néven „mercedes enriqueñas”-ból vezeti le őket. II. Henrik ugyanis a végrendeletében királyi kegyelemként adományozta a hozzá hűségesek számára azt a jogot, hogy elsőszülöttjeikreII. Henrik végrendeletét később 1486. február 16-án a katolikus uralkodók ( Ferdinánd és Izabella) is megerősítették, illetve V. Fülöp is az 1720. október 23-án Madridban kiadott pátensében, és annak rendelkezéseit szigorúan csak a primogenitura szabályai szerint rendelte alkalmazni hagyományozhassák az adományos vagyonukat, és ezzel, mintegy hitbizomány alapíthassanak rá.

A hitbizomány egy család feljogosítása meghatározott javak örökös élvezetére, abban való öröklési kötelezettséggel, az alapító okirat szerint meghatározott öröklési rendnek vagy a törvény rendelkezéseinek megfelelően. A hitbizomány alapító okirata egy végtelen, előre láthatatlan öröklési sorrendet jelöl egy meghatározott, a hitbizományban részesített családon belül. A spanyol jogban az alapító arra sem volt kötelezve, hogy pontosan meghatározza azokat a személyeket, akik őutána a hitbizományban örökölnek, a lekötött jószágok körét nem kellett pontosan megjelölnie.

A hitbizomány intézményének alapjai az adományokban való öröklésben rejlenek. A „mayorazgo”-k alapításnak a célja az volt, hogy a spanyol „ricoshombres”A „ricoshombres” magyarul gazdag embereket jelent, státusz tekintetében a főnemeseknek feleltethetők meg. Ők voltak azok, akiknél az uradalom, azaz a „baronia”, vagy más nevén „señorio” az ahhoz kapcsolódó méltósággal együtt apáról fiúra szállt. családokat a monarchiához, az államhoz hasonlóan megerősítse.

II. Henrik végrendeletben kötelező jelleggel hátrahagyja a királyné és a trónörökös számára, hogy hagyják helyben az ő akaratát, ne vegyék vissza az általa tett adományokat, és megengedi, hogy az adományokban az adománybirtokos elsőszülött fia örököljön. Elsőszülött fiú leszármazó nemlétében viszont az adomány szálljon vissza a koronára.

A hitbizomány intézménye azonban csak később vált általánossá, miután a torói törvényekA torói törvények egészen 1889-ig, a polgári törvénykönyv hatályba lépéséig fennálltak, de az újabb hitbizományok alapítását már az 1820. október 11-i törvény megtiltotta. (1505) először átfogó jelleggel rendezték a mayorazgók-kal kapcsolatos közjogi kérdéseket, és azok alapítását mindig királyi engedélyhez kötötték, hiszen az alapító oklevélben az örökhagyó eltért a törvény szerinti általános öröklési rendtől.

A hitbizományok tekintetében a torói törvények volt az első átfogó jellegű szabályozás, de korántsem teljes. Ezért az egyes spanyol uralkodók ahhoz a módszerhez folyamodtak, hogy a hitbizománnyal kapcsolatosan felmerülő aktuális problémákra a jogszabályi választ mindig kiegészítő jelleggel fogalmazták meg, ennek következtében a XVIII. század végére a gazdasági helyzet megváltozásának eredményeképpen alakult ki a minden kérdést részletesen kimerítő hitbizományi szabályozás.

A XVII. század végére, de a XVIII. századra már mindenképpen világossá vált az, hogy a hitbizományok tulajdonképpen a gazdasági haladás fékjét képezik, és egyre több olyan jogszabály keletkezett, amelyek a hitbizományi birtokok elidegenítésének körülményeit szabályozták. Végül az újabb hitbizományok alapítását az 1820. október 11-i törvény megtiltotta.

Főbb szabályok, jellegzetességek A hitbizomány legfőbb sajátossága a lekötött vagyon örökös élvezete az alapító által meghatározott összes ágra nézve. A hitbizományi birtokos az alapító jogutódjának számított, átszállt rájuk az alapító összes olyan adóssága is, amelyeket még a hitbizomány visszavonhatatlan alapítása előtt halmozott fel és nem fizetett ki. Ha az elhunyt birtokosnak nem maradt a lekötöttektől különválasztott szabad vagyona, amelyből a hitelezők igényeit kielégíthették volna, a hitelezőket megfosztották az adósság behajtásának jogától. A hitbizományi birtokos számára megtiltották, hogy a gyermekeit vagy egyéb örököseit örökségükből kitagadhassa, még akkor is, ha erre törvény által meghatározott alapos oka lett volna, hiszen kötve volt az alapítólevél tartalmához.

bélyegkép|V. Károly császár (1500–1558) portréja A hitbizomány másik sajátossága az volt, hogy oszthatatlan javakból állt, hogy ne érvényesüljön az általános törvényes öröklés szabálya szerinti megoszthatóság. Ez az osztatlansági követelmény fennállt akkor is, ha a birtokosnak ikrei születtek, és az általános öröklési szabályok vagy a törvény szerint őket közösen illette meg a jog a vagyon öröklésében. Ilyenkor sorsolás útján döntötték el a birtokos személyét. A fentieken túl a hitbizományi vagyon elidegeníthetetlen volt. A hitbizományi vagyont a fentieken túlmenően elbirtokolhatatlanná nyilvánították, ehhez igazodott a bírósági gyakorlat is.

Hitbizományt alapítani a spanyol jog szerint lehetett végrendelet vagy szerződés útján, a legfontosabb alaki kellék a cselekvőképesség megléte és az alapításhoz adott királyi jóváhagyás volt. A hitbizományi alapítólevél a királyi jóváhagyásról szóló okirattal együtt vált érvényessé. A királyi jóváhagyás örökre szólt, ezért a 43. torói törvény elrendelte, hogy sem az általuk, sem az utódaik által adott jóváhagyások nem veszítik hatályukat egy új király trónra lépése esetén, még akkor sem, ha az a személy, aki a királytól a hitbizomány alapításához engedélyt kért, később mégsem élt a király által megadott jóváhagyással. Ha a hitbizomány-alapítás hatályba lépett, onnantól kezdve már nem lehetett azt visszavonni.

Öröklési rend tekintetében, ha az alapító másként nem rendelte, akkor a primogenitúra elve volt irányadó.

A hitbizományok lehettek rendesek és rendkívüliek egyaránt. Rendes hitbizományoknak tekintjük azokat, amelyek a koronára meghatározott öröklési sorrend szerint szálltak át Minden hitbizományi birtokos tulajdonképpen az alapítót, illetve annak akaratát képviselte a hitbizományban.

A rendkívüli hitbizományok körébe tartozik az összes többi hitbizomány, ahol a törvényestől eltérő öröklési rendet határozott meg az alapító. Ezeknek a formája végtelen lehet, az alapító keze nem volt megkötve semmilyen tekintetben.A rendkívüli hitbizományok köréből néhány példa: a) szigorúan atyai fiági; b) színlelt atyai fiági; c) csak férfi leszármazók; d) csak női leszármazók; e) választottak; f) ugrással, kihagyással; g) másodszülötti; h) összeférhetetlenek (kifejezett vagy hallgatólagos, abszolút-relatív, tényleges-egyenesági-személyi, stb.)

A hitbizományok egyesítésével kapcsolatosan I. Károly spanyol király és Johanna királynő már 1534. december 12-én kelt törvényükben kimondták, hogy tilos házasság okán olyan hitbizományokat egyesíteni, amelyeknek tőkéje meghaladja a két millió maravedíest. Ilyenkor a hitbizományokban való öröklés oszoljon meg a leszármazók között oly módon, hogy az egyikük örökli az egyik, a másikuk a másik hitbizományt. Ha csak egy leszármazó lenne, akkor sem lehet kumulálni a hitbizományokat.

Alapszabály szerint a hitbizományi birtok elidegeníthetetlen volt, de a későbbiek során korlátozott mértékben feloldották ezt a tilalmat, hogy serkentsék a hitbizományokba való beruházási kedvet, hiszen a cél, a család nevének és fényének megőrzése egy gazdaságilag elhanyagolt hitbizományi jószággal aligha valósul meg.

Olaszország A „mayorazgo” jogintézménye a spanyolok két évszázados nápolyi uralmának (1504-1714) köszönhetően az itáliai félszigeten is megjelent. Tulajdonképpen az ide betelepülő spanyol családok hozták magukkal a saját szokásaikat. A dél-itáliai területen, különösen Nápolyban és Szicíliában érezhető normann hatásnak köszönhetően a vagyoni osztatlanság és az elsőszülöttségi jog nem volt ismeretlen, ezért találhatott itt táptalajra a hitbizomány. Az észak-itáliai területekre jellemző városi patrícius réteggel szemben itt a politikában a nagybirtokos arisztokrácia játszotta a vezető szerepet, aki hatalma bázisát a vagyoni osztatlanságra és az elsőszülöttségi öröklésre helyezte.