Marokkó (hivatalos nevén Marokkói Királyság) arab állam Északnyugat-Afrikában. Az Atlanti-óceán partján fekszik, és a Gibraltári-szorostól kezdődően a Földközi-tengerrel is határos. Szárazföldi szomszédja északon Spanyolország (Ceuta, Melilla), keleten Algéria, délen Nyugat-Szahara, amely marokkói megszállás alatt áll.
Hivatalos nyelvei az arab és a berber, de a franciát is széles körben beszélik. A marokkói kultúra az arab, berber, afrikai és európai kultúrák keveréke. Közigazgatási-politikai fővárosa Rabat, legnagyobb városa és gazdasági központja pedig Casablanca.
A 20. században ideiglenesen francia és spanyol protektorátus alatt állt. 1956 óta független, és az 1992-es alkotmány értelmében alkotmányos monarchia. A 21. században az emberi és polgári jogok terén elért csekély előrelépés ellenére a király továbbra is részben tekintélyuralmi módon irányítja az országot. Mindenekelőtt a szólásszabadság még ma is erősen korlátozott, a sugárzott médiát az állam uralja, és a nők sem teljes jogú tagjai a társadalomnak.
Nyugat-Szahara területét zömmel megszállva tartja, amelyet déli tartományaként igazgat. Ezen túl igényt tart Ceuta, Melilla spanyol exklávéira, valamint számos, a partjai előtt fekvő, spanyol ellenőrzés alatt álló kis szigetre.
2020 táján Afrika ötödik legnagyobb gazdaságával rendelkezik, és jelentős befolyással bír Afrikában és az arab világban egyaránt; a globális ügyekben pedig középhatalomnak számít. Tagja az ENSZ-nek, a frankofón államoknak, az Arab Ligának, a Mediterrán Uniónak és az Afrikai Uniónak.
Etimológia Az ország neve a középkori Morroch latin névből ered, amely pedig Marrákes város nevéből származik, amely az Almorávida-dinasztia és az Almohád-kalifátus alatt a fővárosa volt.Statoids.com A Marrákes név eredete vitatott, de valószínűleg a berber amur (n) akush (tifinag írással: ⴰⵎⵓⵔ ⵏ ⴰⴽⵓⵛ) szavakból származik, jelentése: Isten földje.
Az iszlám világ más részein, például az egyiptomi és közel-keleti arab irodalomban a 20. század közepe előtt a Marokkóra általánosan használt név a Marrákes (مراكش) volt.
Földrajz 480px|bélyegkép|jobbra|Műholdfelvétel
Domborzat 220px|bélyegkép|Domborzati térkép Felszínét a fiatal Eurázsiai-hegységrendszerhez tartozó Atlasz vonulatai hálózzák be. Északon a Rif-hegység előterében termékeny parti síkság húzódik. A Rif-hegység dél felé a Szebu-medencére (Sebu, Sebou) tekint. Az óceán felé fokozatosan szélesedő medencéhez délen az átlagosan 70 km széles atlanti parti síkság csatlakozik. Mögötte a Marokkói Mezeta fennsíkja terül el (meseta=fennsík). A 600–1300 m magas Marokkói-Mezetát keletről a Középső-Atlasz vonulatai határolják. Ettől délebbre az ország legmagasabb csúcsát hordozó Magas-Atlasz, majd a legdélebben húzódó Anti-Atlasz vonulatai következnek. A hegyvonulatok dél-délkeleti irányban, azaz a Szahara félsivatagos, sivatagos részei felé lejtenek.
Az ország legmagasabb csúcsai a Magas-Atlaszban a Túbkál (4167 m), a Középső-Atlaszban a Dzsebel Bou Naceur (3340 m), az Anti-Atlaszban a Dzsebel-Szirva (3304 m).
Vízrajz A Földközi-tenger partján több öböl és fok található, míg az atlanti part kevésbé tagolt. Marokkótól északra húzódik a Gibraltári-szoros. Ennek forgalmát elvileg Marokkóból is lehet ellenőrizni, így e hely stratégiailag ma is jelentős.
A jelentősebb folyók: Mulúja (Moulouya), Szebu (Sebou), Draa, Oum er-Rbia. Ezek csak télen és kora tavasszal bővizűek, nyáron pedig közel vannak a kiapadáshoz.
Éghajlat Partvidéke mediterrán éghajlatú, az Atlasz hegység láncai között elterülő medencék szubtrópusi sztyepp éghajlatúak, a Szaharához tartozó déli területein pedig sivatagi éghajlat alakult ki.
Mediterrán klímaterülete az Atlanti-óceán partvidékén hűvös nyarú a hideg Kanári-áramlás hatására (augusztusban pl. Casablanca partvidékén a vízhőmérséklet csak 18-19 °C, míg a Földközi-tenger partvidékén 23-24 °C). Az atlanti partokon a legmelegebb hónap középhőmérséklete mindössze 19-21 °C, szemben a Földközi-tenger partvidékére jellemző 25-26 °C-os értékekkel. A leghidegebb hónap középhőmérséklete 12-16 °C között változik. A hűvösebb atlanti partvidék száraz, az évi átlagos csapadék 100–500 mm, míg a földközi-tengeri partokon 400–700 mm esik. Az évi csapadék nagy része novembertől márciusig hull le, a nyár esőtlen. A szubtrópusi sztyepp klímaterületén a hőmérséklet évi járása szélsőséges, forró nyár és viszonylag hűvös tél jellemző. A legmelegebb hónap középhőmérséklete 25-30 °C, a leghidegebbé 5-10 °C között változik. Az abszolút maximumok 46-48 °C-ig emelkednek, de télen gyakran -10 °C alá süllyed a hőmérséklet. A sztyepp területek átlagos évi csapadéka 100–300 mm rövid téli csapadékos és hosszú nyári száraz évszakkal.
Az ország déli sivatagi részein a legmelegebb hónap középhőmérséklete 30-35 °C, a leghidegebbé 8-10 °C. A hőmérséklet abszolút csúcsértékei 48-50 °C-ot érnek el, de télen -5, -10 °C-os fagyok is előfordulnak. Az évi csapadék mindössze 50–150 mm, ez majdnem kizárólag a hűvös téli félévben hull le.Péczely György: A Föld éghajlata. 1984., 399-402. old. Az Atlasz hegység területén hegyvidéki éghajlat alakult ki. A legmagasabb csúcsokat az év nagy részében hó fedi. A Középső-Atlaszban, 1635 méter tengerszint feletti magasságban található Ifranban mérték az afrikai kontinens legalacsonyabb hőmérsékletét, -23,9 °C-ot, 1935. február 11-én.http://owww.met.hu/omsz.php?almenu_id=misc&pid=met_rekordok&pri=1&mpx=1&stt=homerseklet
Éghajlattáblázatok
Élővilág, természetvédelem
Marokkó élővilága változatos, különösen madárvilága nevezetes.http://www.morocco.com/national-parks/ A növényvilágban a mediterrán és a félsivatagi, sivatagi növényzetet az Atlasz-hegység választja el egymástól.
A mediterrán területeken természetes növényzet a keménylombú erdő. Állományalkotó fái mészkövön a magyaltölgy, szilikátkőzeten a paratölgy. A tölgyek mellett megtalálhatók az aleppóifenyők is.
1500-2000 méter tszfm. felett mediterrán tűlevelű erdők találhatók. Ezek részben lakkciprus és boróka alkotta erdők, részben tengerpartifenyő-, Atlasz-cédrus- és jegenyefenyő-erdők. A Rif-hegységben e magasságban lombhullató tölgyesek, pl. ibériai tölgy is vannak. A száraz fennsíkokon , déli lejtőkön száraz borókások és halfafűgyepek nőnek. Dél felé törpecserjékből, pozsgás növényekből és egyéves fajokból (pl. aggófű) álló félsivatagok váltakoznak. Akáciák alkotta nyílt cserjések főleg a vádikban vannak. A sós félsivatagokban ballagófű, sóballa (Suaeda), sóvirág nő. A sivatag oázisaiban datolyapálma-csoportok élnek.
A főemlősök közül itt él a berber makákó, a ragadozók közül a sivatagi róka, a homoki róka és a szervál. A párosujjú patásokat a berber szarvas, a sörényes juh, a vörös tehénantilop, a dorkász és a homoki gazella képviseli. A rágcsálók közül jellegzetesek az ugró- és a versenyegerek. Jellemző madara a kihalás szélén álló tarvarjú, illetve a márványos réce, a kékcsőrű réce, a barátkeselyű, a pusztai sas és a túzok. Az utolsó vadon élő berber oroszlánt 1922-ben lőtték ki.
Nemzeti parkjai Bas Draa Nemzeti Park – sivatagokból és homokos völgyekből áll. Hivatalosan él itt a gepárd, sivatagi hiúz, valamint méhészborz. Dakhla Nemzeti Park – Nyugat-Szahara területén D'Iriqui Nemzeti Park – Dél-Marokkóban, Algéria határánál. Sivatagos, de részben fás sztyeppe és szavanna, egyes területeket tamariska borít. Különféle hüllők, gyíkok, kaméleonok, gekkók élnek itt. el-Houceima (Al Hoceima) Nemzeti Park a Földközi-tenger partján; Khenifiss Nemzeti Park – Délnyugat-Marokkóban, Tan-Tan és Tarfaya között lévő természetvédelmi terület. Ifrane Nemzeti Park – cédruserdő az Atlasz-hegységben; él itt berber makákó Magas-Atlasz Nemzeti Park – becsült területe 49 ezer hektár; él itt sörényes juh, edmi gazella, különféle madarak, kétéltűek, hüllők; továbbá elméletileg leopárd is. Souss-Massa Nemzeti Park – Agadirtól délre, az Atlanti-óceán partvidékén, Túbkál Nemzeti Park – Marrákes közelében hagyományos életmódot folytató falvakkal; Talassemtane Nemzeti Park – a Rif-hegységben; erdők, látványos sziklás tájak és szurdokok vannak itt, berber makákóval és különféle madárfajokkal. Tazekka Nemzeti Park – az Atlasz-hegység közepén; csíkos hiéna és hivatalosan leopárd is él itt
Egyéb védett terület Arganeraie Bioszféra Rezervátum – Az argánfa csak Marokkóban él, de ott egyes vidékeken egész erdőt alkot. Ahol él, ott a helyi lakosság életében nagy szerepet tölt be. Terméséből sajtolt olaj a kozmetikai iparnak is alapanyaga. A bioszféra rezervátum így nem csak érintetlen területekre, hanem hagyományos életmódot folytató emberi településekre is kiterjed. A bioszféra rezervátumnak része. A Mulúja folyó torkolatánál lévő mintegy 5 km²-es park madártelep, ahol kétéltűek is élnek
Történelem
Iszlám előtt A mai Marokkó területe a neolitikum óta lakott. Akkoriban a vidék kevésbé volt száraz, mint manapság. Elterjedt elmélet szerint az amazigh nép (akiket szokás berbernek nevezni) érkeztével terjedt el a földművelés a régióban. Az ókorban a mai Marokkót Mauretania néven említették, ami nem keverendő össze a mai Mauritánia országgal.
A legnyugatibb arab ország, Marokkó története a közel ezer esztendős föníciai hódítással kezdődött. Az i. e. 12. században létesültek a nagy tengerparti városok (Tanger, Szale, Casablanca). A föníciai fennhatóságnak a római légiók érkezése vetett véget, akik az i. sz. 42-ben a tengerparttól távol eső, belső területeket is meghódították. A vandálok uralma (429 – 534) után a terület a 6. században a Bizánci Birodalom része lett.
Középkori dinasztiák thumb|165px|Pénzérme 840-ből A 7. században zajlott az iszlám gyors terjeszkedése. Észak-Afrika parti síkságát 670-ben érték el az első iszlám hódítók Uqba ibn Nafi parancsnoksága alatt. Ő a damaszkuszi Omajjád kalifák szolgálatában állt. Követeket küldött a mai Marokkó területére 683-ban. Ezek a követek támogatták a berberek asszimilációját, ami nagyjából egy évszázad alatt lezajlott. A berberek kis államokat, királyságokat alapítottak. Hosszú háborúskodás után Idrisz ibn Abdallah megalapította az arab idriszida dinasztiát és az ország lerázta magáról a távoli bagdadi abbaszida kalifák és az Andalúziában uralkodó Omajjád kalifák fennhatóságát. Az idriszidák fővárosa Fez volt, Marokkó kulturális központtá vált és jelentős regionális hatalommá.
Az idriszidák 11. századi bukása után az arab telepesek elvesztették politikai hatalmukat Marokkó térségében. Berber dinasztiák uralkodtak országszerte. Az almorávidák, az almohádok, a marínidák, végül a szaadita dinasztia uralma alatt Marokkó hatalmában volt Északnyugat-Afrika legnagyobb része, valamint az iszlám Hispania, más néven Andalúzia.
A 15. században kezdődött a spanyol és portugál hódítás, tengerparti településeket foglaltak el.
A szaaditák után az arab alavita dinasztia kezébe került fokozatosan a hatalom. Marokkónak szembe kellett néznie Spanyolország és a nyugat felé terjeszkedő Török Birodalom hódító törekvéseivel. Az alaviták sikeresen stabilizálták helyzetüket. Királyságuk kisebb volt elődeinél, de megőrizték gazdagságukat. 1684-ben visszafoglalták Tangert.
Marokkó volt az első ország, amely elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét 1777-ben. Az amerikai függetlenségi háború kezdetén az Atlanti-óceánon vitorlázó amerikai kereskedelmi hajók a barbár kalózok célpontjává váltak. Az amerikai követek ez ellen védelmet kértek az európai hatalmaktól, de nem kaptak. 1777. december 20-án III. Mohammed marokkói szultán rendelettel vette védelmébe az amerikai hajókat és garantálta biztonságos útjukat.