bélyegkép|jobbra|250px|Magasságjelző tábla a hágó magasságában A svájci Szent Gotthárd-hágó (olaszul Passo del San Gottardo) sokáig az Alpok legfontosabb észak-déli összekötő vonala volt. Gotthárd-tengelyként azt a közlekedési vonalat jelölik, ami észak-déli irányban a Gotthárd-hegyen vagy alatta vezet. Ez a legközvetlenebb összeköttetés a központi Alpokon keresztül, mivel csak egy hegygerincen fut át.
A hágó az Urseren-völgyben lévő Andermattot (Uri kanton) és a Leventina-völgyben található Airolot (Tessin kanton) köti össze. A hágó tengerszint feletti magassága 2091 méter, emelkedése 12%. A Gotthárd-vonal kb. 110 kilométeres szakaszon Altdorfot és Biascát köti össze, de az út tényleges hossza Göschenen és Airolo között kb. 30 kilométer. Átszeli az európai fő vízválasztó vonalat (Rajna–Pó).
A vaskortól a Schöllenen-szoros megnyitásáig bélyegkép|jobbra|250px|A Schöllenen-szoros 1953-ban A hágó déli oldalára való felkapaszkodás nem okoz különösebb nehézségeket, de az északi oldalon található Schöllenen-szoros egészen a 12. századig legyőzhetetlen akadályt jelentett a hegymászók számára; nehezen járható kerülő úton a Bäz-hegyen át vagy a Rien-völgyön keresztül juthattak a másik oldalra. A Zugi-tó és a Zürichi-tó közötti térségben az Alpok déli részéről származó régészeti leletek arra engednek következtetni, hogy a Gotthárd-hágót már a vaskorban is rendszeresen használták kereskedelmi útvonalként. (Ez a kapcsolat más hágókon, mint pl. a Lukmanier-hágó is létrejöhetett.)
Bár a rómaiak Adula Mons néven ismerték a Gotthárd-hágót, valószínűleg keveset használták. Nem bizonyítható egyértelműen, hogy a Római Birodalom idején állandó személyi forgalom lett volna a hágón, Leventinától a Vierwaldstätti-tóig. Római kori érme- és apró tárgyi leletek, valamint helységnevek arra utalnak, hogy az Urseren-völgyben lombard alpesi népek településeket, illetve legelőket hoztak létre. A Gotthárd-hágót a Nagy Szent Bernát-hágóval és más, a Septimeren, illetve a Julieren és a Maloján át áthaladó útvonalakkal ellentétben nem említik a római útleírások (itinerarium).
A korai és az érett középkorban szintén csak másodlagos szerepet kapott a Gotthárd-hágó. Leventina- és az Urseren-völgy közötti terület helyi ellenőrzését bizonyítja, hogy a Leventina-völgyiek legeltetési joggal rendelkeztek a karoling időktől a 14. század elejéig. Az itt vezető úton vándorlókat szolgálhatta az érett középkorban az első régészetileg bizonyított kápolna a hágó magasságában. Fennmaradt írásos emlékek szerint a kápolnát valamikor 1166 és 1230 közötti időszakban Milánó érseke szentelte fel. A habsburgi urbáriumbanUrbárium: Olyan irat, amelyben a feudális földesúr rögzítette jobbágyainak kötelezettségeit, tehát azt, hogy egy bizonyos birtokon a jobbágyok egy adott időpontban milyen szolgáltatásokkal tartoznak. (1303-1307) a Szent Gotthárd név már nemcsak a kápolnát és a hospitiumot jelzi, hanem a hágót is.
Az első ránk maradt leírás egy, a Gotthárdon át vezető utazásról 1234-ből ismert, a fuvarozásról szóló első – az oscóiaktól származó – szabályok pedig 1237-ből ismertek, ami arra enged következtetni, hogy a Schöllenen valószínűleg 1200 körül vált járhatóvá. A walsereknek, akik a 12. században a Furka-hágón át vonultak Urseren irányába, kulcsfontosságú szerepük volt a szakadékon keresztül vezető út kiépítésében: feltételezik, hogy már Wallisban megfelelő technikai tapasztalatot szereztek a vízvezetékek (suon-en), valamint az utak és hidak építésében, és tudásukat magukkal vitték más területekre is. Ezek az ismeretek tették lehetővé az Ördög-híd és a Twärren-híd építését a Reuss-folyó fölött, ami feltétele volt a Gotthárdon keresztül történő áru- és személyi forgalomnak. A Schöllenen-szoros járhatóvá tétele után megkezdődött a Gotthárd-út népszerűvé válása.
A 15. század elején évente már több, mint 10 000 személy és 9000 teherhordó állat haladt keresztül a hágón. A nyári hónapok kedvezőbbek voltak ugyan az átkeléshez, a tél mégis jövedelmezőbbnek tűnt: a két ökör húzta szánon akár 600 kg árut is (négyszer annyit, mint nyáron) képesek voltak szállítani. 1500-ban mintegy 170 tonna árut szállítottak ezen az úton. Gyalogosan az út Flüelentől Bellinzonáig 30 órát tartott.
A harmincéves háború során a Gotthárd-hágó egy időre veszített jelentőségéből. Összehasonlításul: a háború végén 1648-ban a vámból származó bevétel az 1619. évinek a 20 százalékát sem érte el.
Menedékházak (hospitium) bélyegkép|jobbra|250px|Gotthard-menedékház, 1785
A hágó magasságában valószínűleg már a korai időktől létezett egy kápolna, de nem ismert, hogy ki és pontosan mikor építette. A hágó régi menedékhelyének (HospitiumHospitium (lat., franc. hospice). Eredetileg a szerzetes kolostorok egyik épülete, mely a középkorban vendégfogadók hiányában az átutazó idegenek elszállásolására szolgált. Ez intézmény a fogadók létesülése folytán lassanként megszűnt. Hospice alatt jelenleg a lakatlan helyeken, kivált az Alpok szorosaiban emelt és a szerzetesek gondjaira bízott kisebb épületeket értenek, ahol az eltévelyedettek segítségben részesülnek, az utasok pedig szállást és ellátást nyernek. A legnevezetesebb hospice-ok a Nagy és Kis Szt. Bernárd, Szt.-Gotthárd, Mont Cenis, a Simplon és Grimsel hegyek szorosaiban vannak. ) pincéjében történt ásatások során találtak rá a kápolna alapfalaira, aminek kora a karoling időkre nyúlik vissza. A kápolnáról és egy áru-átrakodóhelyről (Sust) egy 1331. augusztus 12-ei, Urseren és Leventina közötti határvitát lezáró békeszerződésben tesznek említést először.
A kápolnát valószínűleg a milánói érsek, Galdinus 1230-ban Hildesheimi Szent Gotthárdnak szentelte (a Liber notitiae Sanctorum Mediolani szerint), amiről aztán a hágót elnevezték. Más támpontok szerint a disentisi szerzetesek már évtizedekkel korábban fenntartottak itt egy kápolnát vagy szállást, ahol szintén Szent Gotthárdot tisztelték.
Nemsokára létrejött egy hospitium a római zarándokok és más utazók elszállásolására, amit 1431/1432-ben kibővítettek. A 17. században Friedrich Borromeo milánói érsek tovább építtette a menedékhelyet, és kiegészíttette egy papok számára alkalmas lakhellyel. 1685-től a vendégház kapucinusok vezetése alatt állt, akik a szélsőséges időjárás miatt külön engedélyt kaptak lábbeli viselésére. Napjainkban a régi hospitium épületeinek nagy részét hotelként vagy múzeumként használják.
Egy a 18. század végéről származó beszámoló a nincstelen utazók ellátásáról ír: a vendéglátó egy darab kenyeret, kis szelet sovány sajtot és egy kevés édes bort adott mindenkinek, ebédre még leves is volt. Éjszakai szállást, szükség esetén betegápolást is biztosítottak a rászorulóknak. Évente kb. 4000 szegény kapott ilyen ellátást.
1799-ben a hospitiumot az oroszok és franciák közötti harcok során lerombolták, a kapucinusokat pedig visszahívták innen, de 1837-től újra tevékenykedhettek, amíg 1841-ben véglegesen visszarendelték őket. 1830-ban az épület Tessin kanton birtokába került: 1834-ben felújították, 1838-ban pedig szállodává és vámépületté alakították. Az épületet egészen 1972-ig Felice Lombardi, illetve családja vezette. Lombardi fia 1866-ban a hospitium mellett megnyitotta a Monte Prosa hotelt, hogy előkelő vendégeket is el tudjon szállásolni ranghoz illően. A hotel 1905-ben leégett, de újból felépítették. Az épülettel szemben lévő egykori áru-átrakodóhelyen ma étterem és a San Gottardo Múzeum működik.
Zarándokok A Gotthárd-hágó vallási jelentőséggel is bír, mivel a kápolna, illetve a hágó Hildesheimi Szent Gotthárdról kapta a nevét, akit újítóként, kolostor- és iskolaalapítóként tiszteltek. A 16. században az új vallási formákkal ez a jelentőség tovább nőtt, amit a körmenetek és zarándoklatok is bizonyítanak. A környező öt völgyből évente szerveztek zarándokutakat a hágóra előre meghatározott menetrend szerint (pl. az Urseren-völgyből június 23-án, a Formazza-völgyből június 25-én, Tavetschből június 28-án, stb.)
Zarándokokon, kereskedőkön, katonákon és emigránsokon kívül művészek is átkeltek a hágón, akik műveikben tettek említést a hágó szépségéről és jelentőségéről. Híres természettudósok is végigjárták a hágót, miközben a terület klímáját és ásványait vizsgálták, növény- és állatvilágát kutatták (pl. Horace-Bénédict de Saussure 1775 és 1783 között tanulmányozta a vidék geológiáját). A közlekedési infrastruktúra fejlődése Teherszállító ösvények jobbra|bélyegkép|250px|Teherszállítók az Urnerlochnál 1790 körül jobbra|bélyegkép|250px|Teherszállítók télen jobbra|bélyegkép|250px|A régi út a Tremola-völgyben a Gotthárd déli oldalán jobbra|bélyegkép|250px|Az új út a déli oldalon A 13. században kiépítettek egy kavicsos vagy gránitlapokkal burkolt teherszállító-utat, ami helyenként elérte a 3 méteres szélességet. Máshol viszont, ahol az út szűkebb volt, a kereskedelmi járművek (szekerek, kocsik) számtalanszor összetorlódtak és hosszú sorok, karavánok alakultak ki.
A teherszállítás fontos mellékkereseti lehetőség volt a földművelő parasztok számára. A Gotthárd útvonal mentén található helységek egyezményei szabályozták a forgalmat; az első ilyen megállapodás 1237-ben keletkezett. Az 1383. évi rendelet Uri és Leventina között lehetővé tett egyfajta gyors-áruforgalmat is. Az úton lévő településeknek, a fuvarjoggal rendelkező falvaknak viszont nemcsak monopóliumuk volt a szállítást illetően, kötelezettségeik is voltak: ők gondoskodtak az utak fenntartásáról, karbantartásáról és kiépítéséről; rendszeresen dolgozniuk kellett áruszállításnál, hótakarításnál és az utak javításában. Érdekük volt biztonságos utak létrehozása, mivel ezzel növelni tudták nyereségüket. Ennek köszönhetően az addig szegényes környék egy bizonyos jómódra tett szert.
A Gotthárd-útvonalat Leventinában három, Uriban és Urserenben négy szakaszra osztották, ahol a mindenkori közösség fuvarosai birtokolták a szállítás monopóliumát. Az átrakodás a határoknál mindenesetre késleltette a szállítást. Ezért már a 14. században a szállítmányozó társaságok megengedték néhány külső fuvarosnak és kereskedőnek, hogy bizonyos árufajtákat nagyobb távolságon szállíthassanak – természetesen bizonyos összegű illeték ellenében. A bevételt (Führleiti vagy forletto) az utak fenntartására és a szegények eltartására fordították, illetve családok között szétosztották. Kereskedők és a kormány is sokszor próbálkozott egyetlen fuvartársaság létrehozásával, de az út menti közösségek egészen a 19. századig – a közút megépítéséig – megőrizték monopóliumukat.
Az utak kiépítése A középkorban kiépített régi teherszállító-utakat szakaszonként folyamatosan továbbépítették: a 17. században a Gotthárd-ösvényt gránittal és gneiszlapokkal kövezték ki, ahol tudták kiszélesítették, máshol lépcsőzetes utakat építettek kőből, amivel a magasságkülönbségeket gyorsan és biztonságosan ki tudták egyenlíteni. 1775-ben utazott először Greville angol geológus a Gotthárdon át. Ragaszkodott ahhoz, hogy négy keréken utazzon. Ehhez 78 emberből álló kíséretre volt szüksége, akik a nehezen járható szakaszokon szétszedték a kocsit, átemelték az akadályokon, majd újból összeszerelték. A többség lovon és hintón vagy éppen gyalog kelt át a hágón. A régi teherszállító-út maradványai még ma is láthatók egyes helyeken, a legújabb időkben történelmi turistaúttá építették ki.
A Gotthárd-út a forgalom növekvő igényeinek egyre kevésbé felelt meg. Már a 18. század végén világossá vált, hogy a régi utat modernizálni kell. A Brenner-hágót már 1772-ben, a Simplon-hágót pedig 1805-ben felújították, ami nem csökkentette a Gotthárd forgalmát addig, amíg azok idegen kézben voltak. Az 1815. évi bécsi kongresszus után aki tehette, a rövidebb és gyorsabb utat választotta – nem a Gotthárdon keresztül. Uri kanton, amelynek vezetősége mindeddig nem tartotta fontosnak Gotthárd kiépítését, hirtelen az útjavításokat sürgette, amire egyébként is nagy szükség volt az 1799. évi orosz-francia harcok rombolásai miatt.