bélyegkép|260px|jobbra|Ricardo Bellver: A bukott angyal (1877), Madrid A bukott angyal a zsidó és a keresztény vallási hagyományban olyan eredetileg jóként teremtett angyal, aki szabad elhatározásából elfordult Istentől. A keresztény teológiában a bukott angyalokat rendszerint a démonokkal, vezetőjüket pedig a Sátánnal vagy az ördöggel azonosítják. A tanítás nem két, egymással egyenrangú isteni hatalom küzdelmét feltételezi: a gonosz szellemek teremtmények, létükben és működésükben is Isten fennhatósága alatt maradnak. A „bukás” ezért nem elsősorban térbeli zuhanást, hanem az Istennel való közösség elvesztését, a teremtett szabadság rendeltetésével ellentétes döntést és ennek következményét jelöli.A IV. lateráni zsinat hitvallása szerint „az ördög és a többi démon természetét tekintve jónak teremtetett Istentől, de önmaguktól lettek gonosszá” (DS 800). Lásd: Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Örökmécs–Szent István Társulat, Bátonyterenye–Budapest, 2004, 800. pont.
A bukott angyalokról szóló elképzelések nem egyetlen bibliai elbeszélésből származnak. A Héber Biblia rövid és többféleképpen értelmezhető szövegei, a második templom korának zsidó apokaliptikus irodalma, az Újszövetség, valamint a későbbi rabbinikus és keresztény magyarázatok egymástól részben eltérő hagyományokat őriztek meg. A keresztény dogmatika központi állítása nem a bukás minden részletének rekonstruálása, hanem az, hogy Isten minden teremtményt jónak alkotott, a szellemi rossz pedig a teremtményi szabadság helytelen használatából ered.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 391–395. pont; Szent István Társulat, Budapest, 2002.
Elnevezés és fogalmi határok
A „bukott angyal” kifejezés nem egységes bibliai szakkifejezés, hanem több szentírási és hagyománybeli motívum összefoglaló megnevezése. Az Újszövetség „vétkező angyalokról” beszél (2Pt 2,4), valamint olyan angyalokról, „akik nem becsülték meg méltóságukat, hanem elhagyták lakóhelyüket” (Júd 6). A Jelenések könyvének látomásában a sárkányt és angyalait letaszítják az égből (Jel 12,7–9). Ezek a helyek azonban különböző irodalmi műfajokhoz tartoznak, és nem alkotnak részletes, időrendileg egységes beszámolót.
A keresztény szóhasználatban a démon a bukott angyal általános megnevezése, míg az „ördög” – görögül , diabolosz, „rágalmazó”, „szétdobáló” – rendszerint a Sátánra, a gonosz szellemek vezetőjére vonatkozik. A héber , szátán szó eredeti jelentése „ellenfél” vagy „vádló”; a Héber Biblia korábbi rétegeiben még köznévi és hivatali értelemben is előfordul, míg a későbbi zsidó és keresztény hagyományban egyre inkább személynévszerű megjelöléssé válik.
A Lucifer név külön értelmezéstörténet eredménye. Az Iz 14,12 héber szövegének „ragyogó, hajnal fia” kifejezése eredeti összefüggésében a babiloni uralkodó bukását gúnyolja. A Septuaginta ezt (heószphorosz, „hajnalhozó”), a latin Vulgata pedig lucifer („fényhozó”, „hajnalcsillag”) szóval adta vissza. A keresztény értelmezés a király gőgjében és bukásában a Sátán ősbukásának előképét ismerte fel, ezért a latin szó a középkortól az ördög bukás előtti nevévé vált. A bibliai vers szó szerinti értelme és későbbi tipologikus alkalmazása ezért megkülönböztetendő egymástól.Aquinói Tamás az Iz 14-et szó szerinti értelemben a babiloni királyról, misztikus vagy átvitt értelemben az ördögről magyarázta: Summa theologiae I, q. 63, a. 5; Super Isaiam, cap. 14.
Szentírási és zsidó előzmények
A Héber Biblia
A Héber Biblia nem tartalmaz összefüggő elbeszélést az angyalok ősi lázadásáról. A Teremtés könyvének kígyója „ravaszabb” a mező állatainál (Ter 3,1), de a szöveg önmagában nem nevezi sem angyalnak, sem Sátánnak. A kígyó és az ördög azonosítása a későbbi bibliai és zsidó–keresztény értelmezésben válik kifejezetté: a Bölcsesség könyve az ördög irigységéhez kapcsolja a halál világba lépését (Bölcs 2,24), a Jelenések könyve pedig a „régi kígyót” az ördöggel és a Sátánnal azonosítja (Jel 12,9; 20,2).
Jób könyvének első fejezeteiben „a sátán” az isteni udvartartás vádló szereplőjeként jelenik meg, aki csak az Istentől kapott határok között próbálhatja meg Jóbot (Jób 1–2). Zakariás látomásában hasonlóképpen vádlóként lép fel (Zak 3,1–2). Ezek a szövegek nem dualista világképet képviselnek: a vádló nem Isten egyenrangú ellenfele.
Az Iz 14 és az Ez 28 egy-egy földi uralkodó, a babiloni király és Tírusz fejedelme elleni prófétai ítélet. A magasból való lezuhanás, az Éden, a kerub és a rendkívüli szépség képei miatt a keresztény hagyomány e szakaszokat a Sátán bukására is alkalmazta. A modern bibliaértelmezés rendszerint megkülönbözteti a történeti-szó szerinti jelentést a későbbi tipologikus és teológiai olvasattól.
„Isten fiai” és a Vigyázók hagyománya
A Ter 6,1–4 rövid elbeszélése szerint „Isten fiai” az emberek leányai közül vettek maguknak feleséget, és kapcsolatukhoz kötődnek a nefilimnek nevezett hajdani hősök. A szöveg nem magyarázza meg egyértelműen, kik az „Isten fiai”. Az ókori zsidó és keresztény értelmezés három fő megoldást ismert: mennyei lényeknek, uralkodóknak vagy a jámbor Sét nemzetségéhez tartozó férfiaknak tekintette őket.
Énok első könyve a bibliai részletet terjedelmes elbeszéléssé bővítette. A „Vigyázók” nevű angyalok leszállnak a földre, esküvel kötelezik el magukat, feleségül veszik az emberek leányait, és tiltott ismereteket – többek között fegyverkészítést, varázslást és csillagjóslást – adnak át. Utódaik az óriások; pusztulásuk után testetlen szellemeik a démonok egyik magyarázatává válnak. Ez a hagyomány fontos szerepet játszott a második templom korának zsidó apokaliptikájában, és hatása érzékelhető a Júd 6–7, valamint a 2Pt 2,4–5 szövegvilágán is.Annette Yoshiko Reed: Fallen Angels and the History of Judaism and Christianity: The Reception of Enochic Literature, Cambridge University Press, Cambridge, 2005.
Az énoki történet nem azonos a későbbi keresztény dogmatika teljes bukottangyal-tanával. Egyes korai keresztény szerzők – például Jusztinosz, Alexandriai Kelemen és Tertullianus – elfogadták a Vigyázók érzéki vétkének értelmezését. Mások az „Isten fiait” embereknek tekintették, részben azért, mert a testetlen angyali természetet összeegyeztethetetlennek tartották a testi nemzéssel. Szent Ágoston Isten városa című művében a Sét nemzetségéhez tartozó igaz férfiakat és az istentelen emberi közösség asszonyait látta bennük, és kifejezetten elutasította az énoki olvasatot.Christopher T. M. West: The Fall of the Angels in Western Patristic Thought, doktori értekezés, Yale University, 2022, különösen 1. fejezet.
Második templom kori hagyományok
A második templom korának irodalma több bukástörténetet is ismert. Az énoki hagyományban a Vigyázók bűne a földi asszonyok megkívánása és a tiltott tudás átadása. Más iratok a Sátán bukását Ádám megteremtéséhez kapcsolták: a gonosz angyal irigységből vagy gőgből megtagadta az embernek kijáró, Isten által elrendelt tiszteletet, majd az ember bukását idézte elő. Az Ádám és Éva élete különböző változatai ezt az „Ádám-hagyományt” őrzik. A korszak szövegei ezért nem egyetlen, egységes zsidó dogmát képviselnek, hanem egymással párhuzamos értelmezéseket a szellemi rossz eredetéről.
A rabbinikus judaizmus a Héber Biblia angyalait és ártó szellemeit tárgyalta, de a bukott angyalok nem kaptak minden irányzatban azonos szerepet. A későbbi midrásokban és misztikus szövegekben megjelenhet Samael, Azazel és más ellenséges mennyei alakok, ezek azonban nem alkotnak a keresztény dogmatikához hasonló, minden részletében kötelező rendszert.
Az Újszövetség
Az Újszövetség a Sátánt és a gonosz szellemeket Isten országának ellenségeiként mutatja be, ugyanakkor hatalmukat Krisztus uralma alá rendeli. Jézus megkísértésekor az ördög a Fiú küldetését próbálja eltéríteni (Mt 4,1–11; Lk 4,1–13). Az ördögűzések nem önálló démonológiai rendszer felépítését szolgálják, hanem annak jelei, hogy Isten országa elérkezett, és a „hatalmas” uralma megtört (Mt 12,28–29; Lk 11,20–22).
Jézus kijelentése – „Láttam a Sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből” (Lk 10,18) – a tanítványok küldetésének sikerét a gonosz uralmának eszkatologikus vereségével kapcsolja össze. A Mt 25,41 az „ördögnek és angyalainak” készített örök tűzről beszél. János evangéliuma a Sátánt „kezdettől fogva gyilkosnak” és „a hazugság atyjának” nevezi (Jn 8,44), ugyanakkor Krisztus keresztjét e világ fejedelme megítélésének és kivetésének tekinti (Jn 12,31; 16,11).
A Júd 6 és a 2Pt 2,4 azokat az angyalokat említi, akik vétkeztek, elhagyták helyüket, és ítéletre tartatnak fenn. A szövegek az énoki hagyomány nyelvéhez közel állnak, de céljuk erkölcsi figyelmeztetés: az isteni ítélet a magas rangú szellemi teremtményeket sem kerüli el.
A Jelenések könyvének 12. fejezetében Mihály és angyalai harcolnak a sárkánnyal és angyalaival; a sárkányt, „az ősi kígyót, akit ördögnek és Sátánnak hívnak”, a földre vetik. A látomás egyszerre utalhat a gonosz ősi eredetére, Krisztus győzelmére, az Egyház üldöztetésére és a végső ítéletre. A sárkány farka az ég csillagainak harmadrészét sodorja magával (Jel 12,4), de ebből a keresztény tanítóhivatal nem állapította meg dogmaként, hogy matematikailag az angyalok pontosan egyharmada bukott el. Az apokaliptikus szám és kép elsősorban teológiai szimbólum.
A keresztény tanítás története
Az egyházatyák eltérő elbeszélései
Az első keresztény századok szerzői egyetértettek abban, hogy a gonosz szellemek teremtmények és bűnükért felelősek, de a bukás körülményeit nem egyformán írták le. A 2–3. században sokan az énoki Vigyázók történetét fogadták el. Jusztinosz szerint az emberekre felügyelő angyalok megszegték megbízatásukat, asszonyokkal egyesültek, és utódaikból, illetve az általuk terjesztett bálványkultuszból eredtek a démoni megtévesztések. Alexandriai Kelemen és Tertullianus szintén felhasználta ezt a hagyományt, különösen a tiltott tudás eredetének magyarázatára.
Más patrisztikus elbeszélések a Sátán személyes bukását helyezték előtérbe. Szent Iréneusz és több keleti szerző az ember iránti irigységet, Ádám megtévesztését vagy az embernek adott isteni méltóság elutasítását kapcsolta az ördög bűnéhez. E hagyományokban a bukás nem feltétlenül ugyanabban az időpontban történt, mint a Vigyázóké; egyes korai szerzők több angyali bukást is elképzeltek.
Órigenész a szellemi teremtmények szabadságából kiinduló nagy kozmológiai rendszert dolgozott ki. Gondolkodásában az értelmes lények Istentől való eltérő mértékű elfordulása összefüggött különböző állapotaikkal, és egyes műveiben felmerült a végső helyreállítás rendkívül tág értelmezése. A későbbi „órigenista” tanok körüli vitákban több ilyen tételt elítéltek; ugyanakkor a modern kutatás különbséget tesz Órigenész saját, gyakran hipotetikusan megfogalmazott nézetei és a későbbi követőinek tulajdonított állítások között.Henri Crouzel: „Origen and Origenism”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 10. kötet, Thomson–Gale, Detroit, 2003, 654–661.
Ágoston
Ágoston döntő hatást gyakorolt a latin kereszténység későbbi bukottangyal-tanára. Minden természetet jónak tekintett, mivel minden létező Istentől származik; a rosszat nem önálló szubsztanciának, hanem a jó rendjének hiányaként és a szabad akarat elfordulásaként értelmezte. A gonosz angyal ezért nem rossz természetet kapott Istentől, hanem jó természetét használta rendetlenül.Peter King: „Augustine and Anselm on Angelic Sin”, in: Tobias Hoffmann (szerk.): A Companion to Angels in Medieval Philosophy, Brill, Leiden–Boston, 2012, 261–282.