A társadalmi szerződés mint társadalomfilozófiai fogalom alapja az a gondolat, hogy egy államhatalom csak az állampolgárok akaratlagos megállapodása (szerződése) révén tekinthető legitimnek, mely megállapodás az állampolgárok racionális döntéshozatalának eredménye.
A társadalmi szerződés a felvilágosodás államelméletében a nép és a hatalmon lévők (uralkodó, kormányzat stb.), általában demokratikus alkotmányban rögzített megállapodása. Az emberek veleszületett jogaik egy részéről lemondanak a közösség, az állam javára, de joguk van az állam irányítóinak ellenőrzésére közvetett (Montesquieu) vagy közvetlen módon (Rousseau). Ha vezetőik visszaélnek a rájuk ruházott hatalommal, jogukban áll, sőt kötelességük felbontani ezt az elméleti megállapodást, és új vezetőket választani.
Áttekintés Peter McCormick nyomán a szerződéselméleti paradigma az alábbi szillogizmusban foglalható össze: (a) Egy ember csak annak köteles engedelmeskedni, amibe (saját szabadon meghozott) döntése révén beleegyezett; (b) ez az ember beleegyezett; (c) ennél fogva ez az ember köteles engedelmeskedni.McCormick, 63. o. A szerződéselméletekben kifejeződésre jut az a gondolat, miszerint a törvényesség, a politikai hatalom és a politikai kötelezettségek a kormányzatot (vagy néha a társadalmat) alkotó egyének beleegyezéséből vezethető le. Ezek szerint a törvényesség és engedelmesség megállapodáson, egyéni beleegyezésen, vagy önkéntes beleegyezések láncolatán alapul. A 17. századtól kezdődően ez a gondolat meghatározó volt a politikai filozófiában.Riley, 1. o.
Az ekkor kibontakozó klasszikus szerződéselméletek egyik sokat említett közös (de nem általános) jellemzője, hogy a gondolatmenet kiindulópontja az emberi együttélés korai (prepolitikai) stádiumának, a természeti állapotnak leírása. A természeti állapot nem egy valós történelmi helyzetet jelent, hanem arra az állapotra vonatkozik, amely megelőzi a társadalmi szerződéskötést. A természeti állapot tehát az emberek együttélésének az a stádiuma, amikor még semmilyen hatalom nem rendelkezik felettük, nem alkotnak társadalmat. Ám az együttélés bizonyos jellemzői arra kényszerítik az embereket, hogy egy szerződésben egyesüljenek, s közös döntéssel létrehozzák az államhatalmat. A természeti állapot fogalma leginkább egy gondolatkísérlethez hasonlítható, amely az emberi együttélésnek azt a helyzetét próbálja modellezni, amelyben az emberek kormányzat nélkül élnek. Jellemző, hogy ezekben a feltételezett, állam-előtti közösségekben élő embereket a jogszerű kormányzat és állam hiánya miatt konfliktusok végül a természeti állapot megszüntetésére késztetik.
A társadalmi szerződés vagy eredeti szerződés kifejezés gyakran a szerződés két különböző típusára utal, mindkettő igen elterjedt volt a 17. században. A kifejezés egyik értelmében a társadalmi szerződés (Gesellschaftsvertrag, vagy pacte d’association) az állam megalapítására vonatkozik, azt fejezi ki, hogy a „természeti állapotban” élő egyének csoportja megegyezést kötve létrehozza az államhatalmat önmaga fölött. A társadalmi szerződés másik formája (Herrschaftsvertrag vagy Unterwerfungsvertrag, avagy pacte de gouvernement), már egy eleve létező államot feltételez, és célja, hogy meghatározza azokat az elveket, amelyek alapján a kormányzatnak működnie kell. Eszerint az állam polgárai szerződésre léptek vezetőikkel, s ez a szerződés kötelezi az állampolgárokat engedelmességre, a kormányzatot pedig az állampolgárok megvédésére és helyes kormányzásra. Amíg a kormányzat tartja magát ehhez a megállapodáshoz, addig az állampolgároknak is így kell tenniük, de amint a kormányzat megszegi a szerződést, az állampolgári kötelezettségek is megszűnnek.Gough, 2-3. o.
A szerződéselméletek történetében először a társadalmi szerződés utóbbi formája volt meghatározó, míg a valamivel spekulatívabbnak tartott első értelmezés csak később jutott fontos szerephez.Uo.
Klasszikus szerződéselméletek Thomas Hobbes (1588–1679)
„...Nehéz sértetlenül elhaladni azoknak tömör sorfala közt, akik az egyik oldalon túl sok szabadságot, a másikon viszont túl sok autoritást követelnek. Ám úgy gondolom, a világi hatalomnak nem volna szabad elítélnie az önnön hatalmának alátámasztására irányuló törekvéseket, s a magánszemélyeknek se volna szabad rossz néven venniök őket” írja Thomas Hobbes Francis Godolphinnak szóló ajánlásában az 1651-ben megjelent Leviatán, avagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma című művének első oldalain.Hobbes, 67. o. A klasszikus szerződéselméletek kapcsán alapműnek számító műben Hobbes többek közt arra igyekszik választ adni, mi az, amit a természeti állapot abszolút emberi szabadságból fel kell adnunk egy biztonságosabb, hatékonyabb polgári állapot érdekében. A társadalomfilozófiában ma is kitüntetett szerepe van ennek a műnek, mert az első olyan szisztematikus államelméletként tartják számon, amely valamennyi, a politikai hatalomhoz kapcsolódó legfontosabb kérdést tárgyalja.Ludassy, 9. o.
A hobbesi természeti állapotot a „mindenki harca mindenkivel” elve jellemzi, így a természeti állapot egyet jelent egyfajta hadiállapottal. Felfogása szerint az emberi motivációk legfontosabbika nem más, mint a hatalomvágy. Ebből, valamint a jogi szankciók hiányából fakad a természeti állapotban az emberi együttélést megkeserítő folyamatos háborúskodás, melynek alapja a versengés, bizalmatlanság és dicsvágy. „Következésképpen mindaz, ami a háborús időkre érvényes, amikor minden ember mindenkinek ellensége, ugyanaz érvényes arra az időre is, amikor csak annyi biztonságunk van, amennyit saját erőnk és találékonyságunk nyújt nekünk”.Hobbes, 168. o. A cselekedeteinket felülvizsgáló jogrendszer nélküli világban az ember abszolút szabadsága valójában látszólagos: tetteinknek – mi több az életben maradásnak – állandó akadályát jelenti a többi ember.
Az ilyen emberi együttélés alaptörvénye az élethez való jog, amely azt jelenti, hogy az ember bármely eszközt megragadhat, mely belátása szerint az életben maradását biztosítja. Hobbesnál a természeti törvény csak önmagunkkal szemben ír elő kötelességet: megtiltja, hogy olyasmit tegyünk, ami életben maradásunkat veszélyezteti.Ludassy, 24. o.
Ugyanakkor a versengés, bizalmatlanság és dicsvágy mellett legalább annyira jellemzi a természeti állapotban élő embert a béke és biztonság iránti vágy is. „Az értelem pedig a béke előnyös alapelveit sugallja, melynek jóvoltából egyetértésre juthatunk egymással”Hobbes, 170. o. – írja Hobbes, azaz a hatalom- és békevágy közül az utóbbi kerekedik felül, s ez, valamint a kormányzó és szankcionáló hatalom szükségszerűségének – mint a béke egyetlen lehetséges garanciájának – felismerése kezdeményezi a természeti állapotból a társadalmi együttéléshez vezető átmenetet.
Hobbes számára a természeti állapot elhagyása, a hadiállapot megszüntetése és így a polgári társadalom létrehozása csak a hatalom maximalizálása és egy abszolutista politikai hatalom révén lehetséges.
Hobbes államában a hatalmat birtokló szuverén nem szerződő fél: bár maga csak a társadalmi szerződés révén születik meg, melynek során a közösség tagjai felhatalmazzák a képviselet és a kormányzat jogával, legfőbb feladata, hogy a megállapodás betartását felügyelje, a szerződés célját és értelmét, az így születő társadalmi békét védelmezze. Ebből az a meglepő következtetés adódik, hogy a szuverén soha nem válhat szerződésszegővé, hiszen nem is kötött szerződést. Továbbá, mint a törvények alkotója soha nem lehet igazságtalan sem. Mert az igazság nem más, mint a szerződés betartása: „Hogyha megállapodás jött létre, annak megszegése igazságtalan, s az igazságtalanság definíciója nem más, mint a megállapodás be nem tartása”. Ennek értelmében nincs magasabb rendű, transzcendentális igazságfogalom, mert azt nem olyan homályos, objektiválhatatlan és egyéni interpretációktól függő fogalmakból vezetjük le, mint „morál”, „rossz” és „jó”. A törvényhozó tehát soha nem lehet igazságtalan, legfeljebb méltánytalanságot követhet el. Nem kötött szerződést alattvalóival, elszámolással csak Istennek tartozik. Az ő feladata, hogy megítélje, melyek a béke fenntartásának legfontosabb eszközei, és ezen funkció betöltése az, ami a szuverén abszolút, osztatlan hatalmát legitimálja.
A fenti elv a magyarázata annak, hogy Hobbes szerint az uralkodó parancsa felülírja az erkölcsi szabályokat, mentesít az íratlan morális törvények megszegésének bűntette alól. A lelkiismereti- vélemény és vallásszabadság is mint veszélyforrás jelenik meg, mint amik lázadáshoz, a társadalmi béke felbomlásához vezethetnek. A biztonságért, a társadalmi együttélés kiszámíthatóságáért cserébe fel kell adni a vélemények versenyét a kormányzatban: csak egy legitim „vélemény” lehetséges – a törvény. Ezzel szemben egyetlen más hit vagy meggyőződés sem követelhet magának jogot a kormányzatban. A vélemények és hitek diverzitása legfeljebb in foro externo lehetséges, a kormányzat szintjén a pluralitás megengedhetetlen, mert veszélyezteti a békét. Ez magyarázza a közösséget megszemélyesítő szuverén jogát a cenzúra alkalmazásárara, hiszen az ő feladata, hogy eldöntse, „mely nézetek és tanítások károsak a békére, és melyek szolgálják azt”Hobbes, 213sk.o.
Hobbes szerint a megszemélyesített társadalmi hatalom célja az alattvalók védelme, s ez az, ami a közösséget engedelmességre kötelezi. Ha az uralkodó nem képes a védelem biztosítására, a szerződés érvényét veszti: „Az alattvalónak az uralkodóval szembeni kötelessége értelem szerint csak addig áll fenn, és nem tovább, ameddig az uralkodó a maga hatalmával alattvalóit megvédeni képes”Hobbes, 249. o.
A Leviatán államában nincs különvélemény, pontosabban egyetlen személyes hit vagy meggyőződés sem követelheti a társadalom irányításának jogát. Ez egyrészt Hobbes szigorú logikai kalkulációk szerint felépített szerződéselméletének eredménye, mely a törvények elsődlegességét hirdeti a morállal szemben. Másrészt olyan gyakorlati konklúziókra épül, melyek szerint a szuverén cselekedeteinek társadalmi felülbírása ellentmond a békés együttélésnek, a pluralizmusból adódó konfliktusok miatt újra hadiállapotban találjuk magunkat.
A törvényes keretek között mozgó kormányzat nem terjedhet ki a társadalom életének valamennyi szférájára (már csak azért sem, mert minden élethelyzet törvényi szabályozása gyakorlatilag képtelenség). Ezért az alattvalók szabadsága valamennyi szférára kiterjed, melyekről a szuverén törvényben nem rendelkezett: „Ezek közé tartozik például az adásvétel, lakhely, a táplálkozási mód, a foglalkozás, a gyerekek megfelelő neveltetése megválasztásának szabadsága és más hasonlók.”Hobbes, 243sk.o.
John Locke (1632–1704) Locke liberális szerződéselmélete, bár hordoz hasonló vonásokat Hobbes elképzeléseivel, egészen más alapfeltevésekből indul ki, és más végkövetkeztetésekre jut. A társadalmi szerződés témájához kapcsolódó legfontosabb munkája az 1689-ben, név nélkül publikált Második értekezés a polgári kormányzatról című tanulmány.
Locke gondolatmenetében a természeti állapot – a tökéletes szabadság és egyenlőség állapota – korántsem tűnik olyan riasztónak, mint a Hobbes által hadiállapotként leírt eredeti helyzet. Lényeges különbség kettejük kiinduló premisszáiban, hogy Locke-nál a természeti törvény nem csupán az élethez való jogot foglalja magába, hanem kollektív vonzata is van: „... mivel hasonló képességeket kaptunk, s valamennyien a természetnek egyazon közösségén osztozunk, nem tételezhető fel közöttünk semmiféle alárendeltség, mely felhatalmazna minket egymás elpusztítására. Ahogyan mindenki köteles megvédeni önmagát, meg kell védeni amennyire csak tudja, a többi embert is, ha ezzel nem kockáztatja saját megmaradását.”Locke, 44. o. A hadiállapottal ellentétben, ahol az igazságosság, méltányosság, szerénység, megbocsátás természeti törvényei nem kényszerítenek, Locke elképzelése szerint a természeti törvény a gyakorlatban szankcionáló erőt jelent, azaz mindenki számára – individuális és nem kollektív értelemben – biztosított az önvédelem és a büntetés joga.