A The Allman Brothers Band (nevét gyakran ABB-re rövidítik) egy amerikai southern rock-együttes, amit gyakran a stílus kialakítójának tartanak. Az együttes 1969-ben alakult a floridai Jacksonville-ben, de „központja” a Georgia állambeli Maconben van. Amellett, hogy a „southern rock legfőbb alakítói” voltak, zenéjükben a blues-rock és a hard rock jegyei is felfedezhetőek. Koncertjeiken előszeretettel játszanak hosszú, improvizációkkal bővített instrumentális darabokat; ennek köszönhetően a Grateful Dead mellett az egyik legfontosabb jam bandként is nyilván tartják az együttest.
1971-ben George Kimball, a Rolling Stone munkatársa az At Fillmore East című koncertalbum recenziójában az ABB-t „az elmúlt öt év legjobb istenverte rock and roll zenekara” jelzővel illette. 1971 és 2005 között az együttes tizenegy arany- és öt platinalemezt kapott. Az együttes első – „klasszikus” – felállását 1995-ben iktatták be a Rock and Roll Hall of Fame-be. 2004-ben a Rolling Stone Minden idők 100 legnagyobb előadóját felsoroló listáján az Allman Brothers Band az 52. helyet nyerte el. Az együttes négy évtized múltán is aktívan koncertezett, majd 2014-ben megszűnt. Története A kezdetek 1969. március 26-án alakult a floridai Jacksonville-ben. Az első felállás tagjai Duane Allman szóló- és slidegitáros, Gregg Allman énekes-orgonista, Dickey Betts szólógitáros, Berry Oakley basszusgitáros, Butch Trucks és Jai Johanny "Jaimoe" Johanson dobosok voltak. Az Allman testvérek korábban az Escorts, az Allman Joys és a The Hour Glass formációkban játszottak. Az Hour Glass két kevéssé sikeres nagylemezét a Liberty Records adta ki. A kiadó 1968-ban azzal a feltétellel engedte el az együttest, hogy Gregg Kaliforniában marad és felvételeit ők adják ki. Duane az alabamai Muscle Shoals-beli Fame Studios-ban stúdiózenész lett, és olyan művészekkel dolgozott, mint Aretha Franklin, Wilson Pickett, King Curtis és Johnny Jenkins. Ebben az időben Otis Redding korábbi menedzsere, Phil Walden javaslatára Allman saját együttes szervezésébe kezdett. A stúdiómunka mellett Jacksonville-ben Dickey Betts, Butch Trucks és Berry Oakley társaságában kezdett zenélni. A formálódó együttes másik gitárosi posztjára Eddie Hintont, a Muscle Shoals egy másik gitárosát kérték fel, de ő inkább a stúdió csapatát választotta. Ekkor Duane Jaimoe-t, egy régi dobos ismerősét hívta zenélni, és így létrejött az együttes alap felállása. A Los Angeles-ben élő Gregg Duane hívására visszatért, hogy „énekeljen és gyarapítsa a létszámot”. Az új formáció Walden Capricorn Records nevű kiadójához szerződött.
Debütáló albumuk megjelenése előtt az ABB az ország déli részén adott koncerteket. A The Allman Brothers Band című nagylemez 1969 novemberében jelent meg és a kritikusok részéről kedvező fogadtatásban részesült; a viszonylag szűk rajongótáboron kívül nem váltott ki komolyabb érdeklődést, így csak a Billboard Top 200-as listájának 188. helyéig jutott. Az albumot záró Whipping Post az együttes legismertebb dala, ami koncerteken akár 20 percnél is hosszabbra nyúlt.
Az anyagi sikert az 1970 szeptemberében megjelent Idlewild South című album hozta meg az ABB számára. A miami Criteria Studiosban készült felvételek producere Tom Dowd volt, aki korábban Ray Charlesszal és a Creammel is dolgozott. Az első nagylemezzel ellentétben ezen a rövidebb, „rádióbarát” dalok domináltak. Az album leghosszabb dala a Dickey Betts által írt instrumentális In Memory of Elizabeth Reed. Hangzását tekintve közel áll a dzsesszhez, szerkezete pedig lehetővé tette, hogy koncerteken több improvizációval – Allman és Betts gitárszólóival, valamint Trucks és Jaimoe közös dobszólójával – bővítsék ki. 1970 augusztusának végén Duane ideiglenesen csatlakozott Eric Clapton Derek and the Dominos nevű együtteséhez, és kulcsszerepe volt a Layla and Other Assorted Love Songs című album felvételében, melynek 14 dala közül 11-en játszott.
1971 júliusában jelent meg az ABB – és a rockzene történetének egyik – legnépszerűbb nagylemeze, az At Fillmore East című dupla koncertalbum. A felvételek a New York-i Fillmore East-ben készültek 1971. március 12-én és 13-án. Ez az album is nagy siker lett: a Billboard listáján a 13. helyet érte el; 2003-ban a Rolling Stone minden idők 500 legjobb albumát felsoroló listáján a 49. helyre rangsorolták. A rajta hallható előadások kiváló példát nyújtanak az együttes zenéjében sajátosan ötvöződő dzsessz, blues, hard rock és klasszikus zenei hatásokról. A hangzás kialakításában minden zenész egyenrangú partner volt: Duane és Betts két szólógitáros felállása, Oakley szolisztikus, „harmadik gitárszólam”-nak is beillő basszusjátéka, Trucks és Jaimoe egymást kiegészítő, biztos alapot nyújtó dobolása, valamint Gregg rekedtes, Ray Charleséhoz hasonló hangja és orgonajátéka mind alapvető fontosságú volt. Az album középpontjában két, hosszú improvizációkat tartalmazó darab áll: a 13 perces In Memory of Elizabeth Reed és a 23 perces Whipping Post. Az In Memory of Elizabeth Reed dzsesszes, már-már latinos hangzásvilága sokban hasonlít Miles Davis és John Coltrane műveire.Poe, 182–183 A Whipping Post 11/8-ban megszólaló intrója már önmagában szokatlan egy rockegyüttestől, a dal nagy részét alkotó jam pedig mindvégig izgalmas marad.
Az ABB-t érte a megtiszteltetés, hogy 1971. június 27-én utolsóként játszhattak a bezárás előtt álló Fillmore East-ben. Az aznap esti koncertek az évek során legendává váltak, részben azért, mert az együttesek a szó szoros értelmében egész éjjel játszottak. Gregg Allman 2005-ös visszaemlékezésében felidézte, hogy a zenélésbe belefeledkező muzsikusok teljesen elvesztették időérzéküket, és csak akkor vették észre, hogy hajnalodik, amikor a Fillmore oldalsó ajtóin beszűrődött a napfény. Az ABB ezután tovább folytatta a turnézást és új nagylemez felvételébe kezdtek. 2003-ban jelent meg a S.U.N.Y. at Stonybrook: Stonybrook, NY 9/19/71 című koncertalbum, amin az eredeti felállás egyik utolsó előadása hallható. A felvételek tanúsága szerint Duane Allman slidegitár-játékával a hangszer lehetőségeinek és saját képzeletének határát feszegette.
Tragédiák és országos hírnév 1971. október 29-én Duane Allman motorbaleset áldozata lett Maconben, a Hillcrest és a Bartlett kereszteződésében. Egy csöveket szállító kamiont akart megelőzni, amikor az keresztbe fordult előtte, a motor pedig a kamion hátuljának csapódott. A zenészeket lesújtotta társuk és vezetőjük halála, de néhány hét elteltével a folytatás mellett döntöttek. Ebben az is közrejátszott, hogy Duane halála előtt négy nappal az At Fillmore East aranylemez lett, az FM rádióadók pedig a 10-20 perces felvételeket is lejátszották. Az ABB de facto vezetője Berry Oakley lett, aki megpróbálta összetartani az együttest.
Az ABB Duane nélkül fejezte be az 1972 februárjában megjelent Eat a Peach című dupla nagylemez felvételét. Az album kilenc dala három csoportba osztható: három dalt még Duane-nel vettek fel, másik hármat nélküle, a koncertfelvételek pedig a márciusi Fillmore-beli fellépéseken készültek, de nem kerültek fel az At Fillmore East-re. Néhány új dal – például a Blue Sky és a Melissa – hangzása valamivel lágyabb volt a régieknél; az albumot nyitó Ain’t Wastin’ Time No More-t Gregg nem sokkal testvére halála után írta, és a szomorú tényekkel való megbékélésről szól. A három koncertfelvétel központi darabja a 34 perces Mountain Jam, ami a nagylemez eredeti kiadásán két részben, a második és negyedik oldalon szerepelt. Greil Marcus így írt az album egyes részeiről: „akár az eső utáni örömünnep… időtlen, hibátlan… olyan zene, ami a közös déli elmében élő utópiában szólhat”. Az Eat a Peach volt az ABB első nagylemeze, ami bekerült a Top 10-be: az 5. helyet érte el.
Az együttes egy ideig kvintettként játszott, majd szeptemberben Chuck Leavell lett az ABB második billentyűse. Azért választották ezt a megoldást, mert Duane közvetlen pótlása nélkül akartak egy újabb vezető hangszerre szert tenni. Az új felállás az ABC In Concert című késő esti műsorában mutatkozott be.
1972. november 11-én Berry Oakley is motorbaleset áldozata lett, három háztömbnyire Duane balesetének helyszínétől, a Napier Avenue és az Inverness Street közelében. Oakley egy menetrend szerinti busszal karambolozott, leesett a motorjáról, de saját felelősségére hazament. Néhány órával később belehalt a koponyasérülés okozta agyi ödémába. Téves az a gyakran hangoztatott állítás, miszerint Duane és Oakley balesete ugyanazon a helyen történt volna. Az sem igaz, hogy az Eat a Peach onnan kapta címét, hogy Duane egy barackot szállító teherautóval ütközött össze.Freeman, 112 A két zenész sírja a maconi Rose Hill Cemetery-ben, egymás mellett van.
Ekkor Dickey Betts-re hárult az együttes vezetésének feladata. Oakley helyét Lamar Williams vette át, és vele fejezték be az 1973 augusztusában megjelent Brothers and Sisters című nagylemez felvételét. Az album dalai között szerepelt az együttes két legismertebb felvétele, a Ramblin’ Man és a Jessica. A Ramblin’ Man második lett a Billboard Hot 100 kislemezlistán, a Jessica pedig egy 7 és fél perces instrumentális dal, amit Betts feleségének és újszülött lányának írt. A Brothers and Sisters sikere nyomán – ez volt első (és egyetlen) listavezető albumuk a Billboard 200-on – az ABB országos hírnévre tett szert, bizonyítva ezzel, hogy két tagjának halála után is működőképes maradt.
Ugyancsak 1973-ban, de még a Brothers and Sisters előtt jelent meg a Beginnings című dupla válogatásalbum, melyen az együttes első két nagylemeze kapott helyet. A Billboard 200-as listáján a 25. helyet érte el, és tartós népszerűségnek örvendett az ABB rajongói körében.
1973-ra az ABB lett az Egyesült Államok egyik legkeresettebb koncertező együttese. Legsikeresebb fellépésük minden bizonnyal a New York állambeli Watkins Glen International autóversenypályán 1973. július 28-án megrendezett Summer Jam at Watkins Glen című szabadtéri fesztiválon volt. Az ABB mellett a The Band és a Grateful Dead lépett fel, a fesztiválnak pedig mintegy 600 000 nézője volt.
Az ABB sikere számos új, southern rockot játszó együttesnek hozott népszerűséget. Közéjük tartozott a The Marshall Tucker Band (a Brothers and Sisters turnén az ABB előzenekara volt) és a Lynyrd Skynyrd.
Az Allman Brothers Band következő fontos koncertje 1973. december 31-én volt. A San Franciscó-i Cow Palace-ben adott műsort Bill Graham szervezésében több országos rádióállomás is élőben sugározta. A koncert három szettnél is hosszabbra nyúlt; az együttes vendégei Boz Scaggs, valamint Jerry Garcia és Bill Kreutzmann, a Grateful Dead tagjai voltak.
Belső feszültség és az együttes feloszlása