200px|bélyegkép|Vapitik az Opal teraszon, a Yellowstone Nemzeti Parkban levő Mammoth Hot Springsnél
A vapiti (Cervus canadensis) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a szarvasfélék (Cervidae) családjába és a szarvasformák (Cervinae) alcsaládjába tartozó faj.
A vapiti a világ egyik legnagyobb szarvasféléje, Észak-Amerika és Kelet-Ázsia legnagyobb emlőseinek egyike. A szarvasfélék családjában csak a jávorszarvas nagyobb nála, a számbárszarvas pedig méretében megközelíti. A vapiti igen hasonlít a gímszarvasra, emiatt sokáig azt hitték, hogy ennek alfaja, de a mitokondriális DNS-vizsgálat óta, amelyet 2004-ben végeztek el, a két állatot két külön fajnak tartják.
A vapiti az erdőket és az erdőszéleket kedveli, itt füvekkel, lágy szárú növényekkel, levelekkel és kérgekkel táplálkozik. Habár Észak-Amerika és Kelet-Ázsia őshonos állata, jól beilleszkedett az olyan országokba is, ahová betelepítették, például Új-Zélandon és Argentínában. Jó alkalmazkodóképessége veszélyezteti az új élőhelyeket és azok endemikus élőlényeit.
A vapitibikáknak nagy agancsuk van, amelyet évente lecserélnek. Az üzekedési időszakban a bikák egymásnak és a teheneknek mutogatják magukat, ha egyforma méretűek, akkor összeakasztják agancsukat és hangosan hallatják hangjukat, ezt nevezzük szarvasbőgésnek. A vapitibőgés azon természetes hangok egyike, amelyet az ember könnyen felismerhet.
A vapiti állomány nagyon érzékeny néhány fertőző betegségre, amelyet átadhat a szarvasmarháknak és a juhoknak is. Sajnos az embernek azon törekvései, hogy a fertőző betegségeket megsemmisítse, eddig csak részleges sikerrel jártak.
Egyes kultúrákban imádják a vapitit, mivel úgy vélik, hogy az állat szellemi erőt ad nekik. Ázsia egyes részein az agancsokat és az agancsháncsot a népi gyógyászatban használják. Az állatot húsáért is vadásszák, amely jobb minőségű és több fehérjét tartalmaz, mint a háziállatoké, például a szarvasmarháé és a csirkéé.
Neve A „vapiti” név a „waapiti” szóból származik, amelynek jelentése sauni nyelven (Shawnee) „fehér far” vagy „sápadt szarvas”.
Rendszertani besorolása A Cervus nem legelső képviselője 12 millió évvel ezelőtt jelent meg, Eurázsiában, a miocén korban. Észak-Amerikában csak a pleisztocén kori jég korszakainak idején telepedett meg, a Bering-földhídon keresztül. A mára már kihalt óriásszarvas (angol neve „Irish elk”; a vapiti neve is „elk” angolul), nem tartozik a Cervus nembe, de azért a szarvasfélék valaha élt legnagyobb képviselője.
2004-ig a gímszarvast és a vapitit azonos fajnak tekintették, mivel fogságban a két faj keverék utódai ivarképesek. A mitokondriális DNS-vizsgálat után, melynek során több száz gímszarvas és vapiti alfajtól, és más Cervus nembe tartozó fajtól vettek mintát, arra a következtetésre jutottak, hogy a vapitit faj rangra kell emelni. Az addigi rendszerezés szerint a gímszarvasnak több mint egy tucat alfaja volt; a DNS-vizsgálat után a vapitit közelebbi rokonságba állították a fehérajkú szarvassal és a szikaszarvassal, mint a gímszarvassal. Habár a vapiti és a gímszarvas ivarképes utódokat képes létrehozni, a vadonban ennek alig van esélye, mivel gátat szab neki a földrajzi távolság és a szaporodási időszakban különböző viselkedés.
Alfajai A vapitinek számos alfaját írták le, ezekből hat Észak-Amerikában és három Ázsiában él, bár egyes rendszertannal foglalkozó tudósok szerint sok alfaj csak változat vagy fajta (egyik állat a másiktól csak kissé tér el megjelenésben vagy viselkedésben; az eltéréseket a környezeti viszonyok kényszerítették az állatokra). Az alfajok az agancs méretében és alakjában, testméretben, színezetben és párosodási viselkedésben különböznek egymástól. Az eurázsiai alfajok DNS-vizsgálata kimutatta, hogy az agancsnál, a szőrzetnél és a „szarvas tükörnél” (a farok alatti fehéres, sárgás folt) a változó fenotípusok az elterjedési területek különböző időjárási és életmódbeli változatosságainak köszönhetők.
Az eredetileg hat észak-amerikai alfajból ma már csak négy él:
bélyegkép|200px|Sziklás-hegységi vapiti bika (Cervus canadensis nelsoni) bélyegkép|200px|Manitoba vapiti bika (Cervus canadensis manitobensis)
sziklás-hegységi vapiti (Cervus canadensis nelsoni) (Bailey, 1935): a Sziklás-hegységben él a kanadai Brit Columbia és Alberta tartományokban, valamint az Amerikai Egyesült Államok Idaho, Montana, Washington, Oregon, Nevada, Utah, Arizona, Új-Mexikó, Colorado, Wyoming, Észak-Dakota és Dél-Dakota államaiban. Nem fenyegeti veszély, mintegy 782 500 egyede élhet, ebből 3000 a Yellowstone Nemzeti Parkban. Roosevelt-vapiti (Cervus canadensis roosevelti) (Merriam, 1897): Kaliforniában, valamint Oregon és Washington állam nyugati részén, és Brit Columbiában él. Néhány egyedét betelepítették az Alaszkához tartozó Afognak-szigetre is. Állományának nagyságát 20 000 és 30 000 egyed közöttire becsülik. A sziklás-hegységi vapitinál nagyobb termetű. Manitoba vapiti (Cervus canadensis manitobensis) (Millais, 1915): Dél-Dakotában és a kanadai Manitoba és Saskatchewan tartományokban él. Populációja kisebb, mint a többi vapitié, de stabil, nagyjából 10 000 egyedből állhat. Tule vapiti (Cervus canadensis nannodes) (Merriam, 1905): Kalifornia területén fordul elő. Korábban nagy csordái éltek Kalifornia nyílt füves pusztáin és erdeiben, de a vadászat miatt majdnem kihalt. Már nem élne egyetlen egyed sem, ha Henry Miller kaliforniai szarvasmarha-tenyésztő nem tartott volna meg egy kisebb csordát a birtokán. Ma már több mint 4000 Tule-vapiti él.
200px|bélyegkép|Audubon kihalt kanadai vapitija
A két kihalt észak-amerikai alfaj:
kanadai vapiti (Cervus canadensis canadensis) (Erxleben, 1777): Kanada atlanti partvidékén élt egykor, mára kihalt alfaj. Cervus canadensis merriami (Nelson, 1902): kihalt.
A négy megmaradt észak-amerikai csoport külön-külön alfajnak nyilvánítása lényeges, mert az amerikaiak politikája az, hogy mindegyik csoport saját egyéniségét megtarthassa, valamint az életfeltételek megvédésével a vapitiállományok túlélését biztosítsa.
Ázsiában a következő vapiti alfajok léteznek:
Altáj vapiti (Cervus canadensis sibiricus) (Erxleben, 1777): az Altáj-hegységben, Mongólia északnyugati területein és Szibéria Bajkál-tó környéki vidékein fordul elő. Nagyon hasonlít az észak-amerikai vapitikre. Tien-San vapiti vagy Tien-San maralszarvas (Cervus canadensis songaricus) (Severtzov, 1873): a Tien-san hegységben honos alfaj. Nagyon hasonlít az altáj vapitire, lehet, hogy azonos alfajt alkotnak. iszubraszarvas (Cervus canadensis xanthopygus) (Milne-Edwards, 1867): Szibériában a Bajkál-tótól keletre, az Amur vidékén, Mongólia keleti részén, Kína északi területein és Észak-Koreában fordul elő. Alashan vapiti (Cervus canadensis alashanicus) (Bobrinskii & Flerov, 1935): Kína Alxa, Gansu és Shanxi tartományaiban és Mongólia délkeleti részén él. A legújabb mitokondriális DNS vizsgálat után az Alashan vapitit az iszubraszarvassal vonták össze.Mitochondrial DNA phylogeography of red deer (Cervus elaphus), by Christian J. Ludt. In Molecular Phylogenetics and Evolution 31 (2004), p. 1064–1083.
Az iszubraszarvas sötétebb és vörösesebb színezetű, mint a többi állomány. Az észak- és közép-kínai Alashan vapiti a legkisebb az összes vapiti alfajból, és ezt az állatot tanulmányozták a legkevesebbet a vapitik közül. Valerius Geist szerint, aki a világ szarvasairól könyvet írt, úgy tartja, hogy csak három vapiti alfaj létezik. Geist szerint az iszubraszarvas és az Alashan vapiti külön alfajok, de a többi összes vapiti alfajt a kanadai vapitiba kéne gyűjteni.
200px|bélyegkép|Tule vapitik a kaliforniai Tupman közelében
A legújabb DNS vizsgálatok szerint nincs több 3-4 vapiti alfajnál. Úgy tűnik, hogy az összes észak-amerikai alfaj a kanadai vapitihoz tartozik, sőt, még az altáj vapiti is ide tartozhat. Ettől eltérően az iszubraszarvas szemmel láthatóan elkülönül az altáj vapititól, de alig különböztethető meg az Alashan vapititól. A dél-ázsiai vapitik, amelyeket korábban gímszarvas alfajoknak véltek, tulajdonképpen az ázsiai vapiti alfajok változatai, köztük nincs mitokondriális DNS különbség. Ezek a változatok:
tibeti vapiti vagy Shou (Cervus canadensis wallichii) (G. Cuvier, 1823) – a Himalája keleti részén, Tibet déli területein és Bhutánban honos. Sokáig kihaltnak hitték, de 1988-ban ismét sikerült néhány egyedét felfedezni. kasmírszarvas (Cervus canadensis hanglu) (Wagner, 1844) – Korábban a gímszarvas alfajának vélték, de mivel igen hasonlít a tibeti vapitira a kasmírszarvast áthelyezték a vapiti nevű szarvasfajba. Az állat a Kasmír régióban él. Súlyosan veszélyeztetett alfaj. A 2009. márciusi szarvasszámláláskor 175 állatot találtak ebből az alfajból. MacNeill-vapiti (Cervus canadensis macneilli) (Lydekker, 1909): Tibet keleti részén és a kínai Qinghai tartományban él. kanszui vapiti (Cervus canadensis kansuensis) (Pocock, 1912): csak Kína Gansu, Szecsuan, Ningxia és Shaanxi tartományaiban fordul elő.
Megjelenése A vapiti egy nagy testű párosujjú patás, lábának felépítése hasonló a tevefélékéhez, a kecskeformákéhoz és a tulokformákéhoz. Mint minden szarvasfaj, a vapiti is kérődző, gyomra négy részből áll, azaz összetett. A nyelőcső után a bendő (rumen) található, utána következik a recésgyomor (reticulum). A harmadik rész a leveles- vagy százrétű gyomor (omasus). Végül az igazi, oltógyomor (abomasus). Ez az emésztőrendszer alkalmas a füvek, levelek és kérgek emésztéséhez. A nyár folyamán az állat naponta 4–7 kilogramm táplálékot fogyaszt.
200px|bélyegkép|Roosevelt-vapiti csorda a kaliforniai Redwood Nemzeti Parkban
Az állat több mint kétszer olyan nehéz, mint az öszvérszarvas, amely 50-110 kilogramm súlyú, és szürkésbarna színű. A vapiti szőrzete vörösesebb, tükre sárgásbarnább és farka kisebb. A jávorszarvas jóval nagyobb (240–310 centiméter hosszú és 200–700 kilogramm súlyú) és sötétebb a vapitinál, agancsuk is nagyon különböző, és a jávorszarvas nem alkot csordákat. A vapititehén körülbelül 225 kg súlyú, marmagassága 130 centiméter, hossza 200 centiméter. A kifejlett bika 25 százalékkal nagyobb a tehénnél; tömege 320 kilogramm, marmagassága 150 centiméter, hossza 250 centiméter. A Roosevelt-vapiti a legnagyobb vapiti alfaj, az alaszkai állományban: 600 kilogrammos súlyt elérő bikák is találhatók.
Csak a bikáknak van agancsa, ezek tavasszal kezdenek nőni, és minden télen lehullnak. Az eddig talált legnagyobb agancs 120 centiméter hosszú és 18 kilogramm súlyú. Az agancs csontos szövetből áll, naponta 2,5 centimétert nő. A fejlődő agancsot vérerekben gazdag bőr, úgynevezett háncs borítja. Ősszel az állat ledörzsöli kifejlett agancsairól a háncsot. A vapiti agancsnak nyolc vagy ennél több kis ágacskája is ülhet a főágon; az ágacskák száma nem mutatja az állat életkorát. Az altáj vapitinak és az észak-amerikai alfajoknak van a legnagyobb agancsa, míg az Alashan vapitinak van a legkisebb. Az agancs méretét és állapotát a tesztoszteron mennyisége határozza meg. Késő ősszel, amikor az üzekedési időszak befejeződött és a tehenek már nem árasztanak „csábító feromonokat”, a bikák tesztoszteron szintje csökken, és újból beáll a „békesség”. Ez után az agancsok a tél elején leválnak gazdájukról.