bélyegkép|200px|Barabás Miklós: Zrínyi Miklós (1842)
Zrínyi IV. Miklós gróf, (Zriny, 1508 körül – Szigetvár, 1566. szeptember 7.), a szigetvári hős, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós (Zrínyi VII. Miklós) dédapja. Szigetvárért életét feláldozó legendás emlékű várkapitány Horvátországból származik. I. Ferdinánd magyar király, hozzá való hűségének elismeréseként 1542-ben horvát-szlavón-dalmát bánná nevezte ki. Az időközben dunántúli főkapitánnyá előléptetett Zrínyi 1566-ban, az I. Szulejmán oszmán szultán által vezetett, hozzávetőleg ötvenezer fős sereggel szemben közel egy hónapon át védte Szigetvárt hősiesen, ám végül maradék seregével a belső várba szorult. Ekkor a vár feladása helyett katonái élén szeptember 7-én kitört, és hősi halált halt.
Élete
Szigetvári Zrínyi (a családban IV.) Miklós hasonló nevű atyjának Korbáviai Ilonával kötött házasságából született 1508-ban a család valamely horvátországi birtokán, nagy valószínűséggel akkori birtokközpontjában Zrin várában. Születésének időpontját nem ismerjük pontosan, csupán abból tudjuk kikövetkeztetni, hogy halálakor 58 évesnek említették a források.
Apai ágon a família az ősi horvát brebiri Subics (Šubić) családtól eredeztette magát. Ennek tagjai a késő középkorban már Ziryn (Zrinska utvrda)Ha a romok mesélni tudnának- Zrín vára (Zrinska utvrda) , hmep.eu váráról nevezték magukat, mely birtokot 1347-ben kapták I. Lajos magyar királytól. A horvát Zrínyiek – grófi címük ellenére – a késő középkorban nem tudtak kilépni a Frangepánok (Frankopan) és Blagayak árnyékából, a horvát arisztokrácia másodvonalába tartoztak csupán. Ezen végül egy szerencsés házasság segített, melynek révén a Zrínyiek családi kapcsolatba kerültek a Gusich (Gusić) nemzetségbe tartozó Korbáviaiakkal, akik a 15. században Horvátország mellett már a budai magyar királyi udvarban is előkelő tisztségekhez jutottak.
Zrínyi Miklós nagyapja, Korbáviai Károly (Karlo Karlović) Hunyadi Mátyás király uralkodása idején a legbefolyásosabb horvát arisztokratának számított. Őt 1493-ban a törökökkel vívott és elvesztett udbinai csatában érte a halál, azaz a családban az oszmánok elleni hősi helytállás hagyományai már a 15. században megszülettek.
Ekkortól kezdve Korbáviai János (Ivan Karlović), Ilona testvére, azaz Zrínyi Miklós nagybátyja lett a család feje és a tetemes birtokok egyedüli örököse. 1504-től kezdve a horvát végeken kétszáz lovasra kapott rendszeres zsoldot a magyar királyi kincstárból, és ezzel messze túlszárnyalta a Frangepánok, Blagayak és a Zrínyiek erejét. A korban nem egyedülálló módon azonban János nem házasodott meg, így a hatalmas birtokok egyedüli örökösének Ilona és utódai számítottak. A Zrínyi család felemelkedésében ezért bírt különösen fontossággal a Zrínyiek és Korbáviai János között 1509-ben megkötött házassági szerződés. Ebben kikötötték, hogy János halálával a 21 várból álló hatalmas birtokegyüttes a Zrínyiek kezébe kerül. A szerződés biztosította az ekkorra már megszületett két testvér, Miklós és János öröklési jogát, és megnyitotta előttük az arisztokrácia elitjébe való jutás lehetőségét. A tényleges sikerhez azonban még hosszú út vezetett, s ezen a legfontosabb lépéseket Miklós tette meg.
Az ifjúkor
Zrínyi gyermekéveiről, tanulmányairól és neveltetéséről nem maradt fenn forrás, így jobbára analógiákra támaszkodhatunk. A többi határvidéki fiatal horvát és magyar arisztokratához hasonlóan valószínűleg valamelyik környékbeli előkelő udvarába került, ott tanulta meg a fegyverforgatást, valamint a birtokigazgatás, majd a rendi politizálás rejtelmeit. Nem kizárt, sőt feltételezhető, hogy Zrínyinek erre nagybátyja udvarában nyílt lehetősége, aki mellett bőven belekóstolhatott a végvidéki csatározásokba, illetve a Velencével és X. Leó pápával folytatott diplomáciai kapcsolatok intézésébe. Korbáviai Jánost 1521-ben Bakócz Tamás esztergomi érsek ajánlására Horvátország és Szlavónia bánjának nevezték ki, így az ország vezető zászlósurai és a királyi tanács tagjai közé emelkedett. Az új helyzetből nyilvánvalóan hasznot húztak a Zrínyiek is. Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg például minden bizonnyal a bán sugalmazására fogadta zsoldjába a Zrínyieket 1524-ben. Ez ugyancsak fontos mérföldkőnek számított a Zrínyiek és az ifjú Miklós karrierjében, ugyanis innen datálható a Zrínyieknek a Habsburgok érdekében végzett szolgálata.
Az 1526. évi mohácsi csatavesztés után továbbra is Korbáviai János számított a rokonság fejének. Zrínyi Miklós 1527-től egyre gyakrabban tűnt fel a horvátországi hadműveletekben, két évvel később pedig a családi legendárium szerint már Bécs törökök elleni védelmében tüntette ki magát. Ez a kortárs forrásokból nem igazolható, de az tény, hogy az 1530-as években az ifjú Miklós elsősorban katonai képességeivel tűnt ki. Úgy látszik, főleg e tulajdonságáért becsülték, mert közigazgatási, gazdasági és diplomáciai feladatokra később sem kapott uralkodói megbízást. Pályafutása ezért inkább a katonabárók, a szlavóniai Pekry Lajos (Ludovik Pekry), a szerb Bakics Pál (Pavao Bakić) és a horvát Keglevich Péter (Petar Keglević) karrierjével mutat hasonlóságot, bár náluk mindenképpen tehetségesebbnek tarthatták, ami jól tükröződik sorsuk eltérő alakulásában is. Pekry és Keglevich kegyvesztettekké váltak a Habsburg-udvarban, családjuk kiszorult a legfelső körökből, Bakics pedig 1537-ben a törökök ellen harcolva vesztette életét. Vérbeli katonaként csak Zrínyinek sikerült a társadalmi hierarchia legmagasabb csúcsaira és az országot irányító elitbe, közvetlenül Nádasdy Tamás (Toma Nadasdy) nádor, Batthyány Ferenc (Franjo Batthyany) volt bán és Oláh Miklós (Nikola Oláh) érsek–királyi helytartó mögé, mellé eljutnia.
Zrínyi nem sokban különbözött kortársaitól. Az 1530-as években kíméletlen magánháborút folytatott a Dunántúl egyik legbefolyásosabb nagyurával, Török Bálinttal a csurgói uradalom birtoklásáért, Erdődy Simon (Šimun Erdödy) zágrábi püspökkel pedig egyes szlavóniai birtokokért. A környék kisnemesei és jobbágyai rettegték a Zrínyi nevet. Itteni tevékenysége azonban már jelezte, hogy Zrínyi az ősi horvát haza után immár a Dráván túli magyar területek felé is tájékozódik. Édesapja, III. Miklós a határ menti oszmán bégekkel is lepaktált birtokai védelme érdekében, amivel számos ellenséget szerzett a családnak a királyi udvarban. Habsburg Ferdinánd emiatt eleinte nem bízott a Zrínyiekben, és éveken át megtagadta, hogy elismerje a Zrínyiek jogát a Korbáviai birtokokra, amelyek Korbáviai János 1531-ben bekövetkezett, gyermektelen halála után szálltak a családra. Zrínyi Miklós az 1530-as években még nemkívánatos személynek számított a bécsi udvarban.
Az ifjú gróf két dolognak köszönhette, hogy minden gátló tényező ellenére hamarosan mégis kiemelkedő karriert futhatott be. Egyrészt élete végéig engesztelhetetlenül gyűlölte a törököket. Apja 1534-ben bekövetkezett halála után azonnal felmondta az adófizetést a törököknek, és folyamatosan támadta az oszmán kézen levő területeket. Az 1540-es években már rettegtek tőle az oszmán parancsnokok, akik folyamatosan panaszkodtak rá a Habsburg uralkodónál. Zrínyi másik tulajdonsága talán ennél is többet nyomott a latban. Mindvégig kitartott I. Ferdinánd oldalán, még a részleges kegyvesztettség éveiben sem próbálkozott Szapolyai udvarában jogai elismertetésével. Ez nagyon fontos vonása Miklós jellemének, hiszen kortársai közül többen, például Török Bálint és Perényi Péter (Petar Pereny) elég gyakran váltottak pártot. Sőt többen még a Horvátországgal szomszédos Szlavóniából is gyakran álltak Szapolyai oldalára. Zrínyi sohasem ingott meg. A már-már makacs lojalitás és az elkötelezett katonai szolgálat hosszabb távon aztán meghozta az eredményét.
Úgy tűnik, hogy Zrínyi konok természete ösztönös politikai érzékkel párosult. Jól felismerte saját lehetőségeit, soha nem vitte kenyértörésre a vitát nála hatalmasabb ellenfeleivel, ellenben kíméletlenül lecsapott a gyengébbekre. Ez történt 1539 májusában, amikor Kosztajnica (Kostajnica) várában megölte az árulóvá váló Hans Katzianert, korábbi királyi főhadparancsnokot és fogadott testvérét. Az 1530-as évek ünnepelt osztrák hadvezére ugyanis az 1537-ben elvesztett diakovári csata után átállt Szapolyai János oldalára, és félő volt, hogy egész Horvátországot és Szlavóniát elszakítja a Habsburgoktól.
Ellenségeik sokszor a szemükre vetették – és ezt átvette a szakirodalom jelentős része is –, hogy a Zrínyiek politikai pályája orgyilkossággal kezdődött. Nem feledhető azonban, hogy Katzianer mozgalma óriási veszélyt jelentett a Magyar–Horvát Királyság Habsburg kézen maradt területeire. Mivel Zrínyi jelleméhez hozzátartozott a törökellenesség és a Ferdinánd király iránti hűség, ennek logikus következménye a kétségkívül árulóvá, sőt szülőföldje számára egyenesen veszélyessé vált Katzianer likvidálása. Természetesen Zrínyi is megkérte különleges szolgálatai árát. Ferdinánd 1541 januárjában adománylevelet adott ki a Zrínyi testvéreknek a Korbáviai-birtokokra, és ezzel a hatalmas családi birtokok végérvényesen a kezükbe kerültek. Mikor pár hónappal később Zrínyi János egy, a zágrábi püspök szolgálóival történt összecsapás során életét vesztette, Miklós egyedül maradt a család élén.
A horvát–szlavón bán (1542–1556)
1542 fekete esztendő volt a magyar történelemben, még ha ez oly sok egyéb gyászos dátum között gyakran elsikkad is. Ekkor vált végérvényessé, hogy a Magyar Királyság fővárosa, a törökök által a mohácsi csata évfordulóján, 1541. augusztus 29-én elfoglalt Buda tartósan oszmán kézen marad. A Brandenburgi Joachim főhadparancsnok vezette keresztény seregek sikertelenül ostromolta Budát, és ez mindenki számára világossá tette, hogy a Habsburg uralkodó nem képes visszaszerezni az ország közepe feletti uralmat. Az egyetlen szépségtapaszt Zrínyi katonai akciója jelentette, aki horvát–magyar huszárjai élén megfutamította a pesti török őrséget. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy Ferdinánd 1542. december 24-én a 34 éves grófot Horvátország és Szlavónia bánjává nevezte ki. Ez a poszt a Magyar Királyság legfontosabb tisztségei közé tartozott, méltóságban közvetlenül a nádor, az országbíró és az erdélyi vajda mögött állt. Feladatai közé tartozott a rábízott tartományok katonai védelme, valamint a nemességgel karöltve a polgári közigazgatás és az igazságszolgáltatás irányítása. Zrínyi így már változatos területeken bizonyíthatta képességeit, ám kétségkívül a katonai képességeire volt a legnagyobb szükség.
Zrínyire hatalmas teher hárult, ugyanis az oszmán hadvezetés gőzerővel támadta Szlavóniát. 1542-ben elesett Raholca (Orahovica) és Darnóc (Drenovac), 1543-ban Valpó (Valpovo), Atyina (Vočin), Dobrakucsa (Dobra Kuča), a következő évben Fejérkő (Bijela Stijena), Pekrec (Pakrac), Velika (Kraljeva Velika) és Kristallóc, 1545-ben pedig Monoszló (Moslavina). A pozsegai Murád, a hercegovinai Malkocs, a boszniai Ulama és a klisszai Veli bég vezette hadjáratok következtében 1545 végére Körös (Križevci) megye keleti fele elesett, és Zrínyinek a pusztítások során lakatlanná váló területen kellett feltartóztatni a hódítókat.