Német Délnyugat-Afrika (németül: Deutsch-Südwestafrika, röviden DSWA) a mai Namíbia területén 1884 és 1915 között fennálló német gyarmat volt. A gyarmat területe km² volt, lakosságának száma 200 000 fő körül mozgott, ebből 1914-ben körülbelül tizenötezer volt fehér (többségük német), a lakosság többi részét az őslakos herero-, nama- és ovambo törzsek alkották.
A gyarmat megalapítása Adolf Lüderitz brémai kereskedő nevéhez köthető, aki 1882-ben megvette az Angra Pequena nevű földdarabot egy helyi törzsfőtől és megalapította a mai Lüderitz városát, majd a Német Birodalom fennhatósága alá rendelte a területet 1884-ben. Ezt követően Lüderitz, majd az ő halála után a megalakuló Német Gyarmati Társaság Délnyugat-Afrikáért nevű szervezet további területekkel növelte az 1890-ben koronagyarmattá váló Német Délnyugat-Afrika határait, melyeket a portugálokkal, majd a britekkel kötött szerződések rögzítettek véglegesen. A gyarmat gazdasági fejlődése eleinte magánbefektetők révén indult be, majd a későbbiekben erőteljes állami támogatás mellett lezajlott a helyi mezőgazdaság kiépítése, majd a térség ásványkincsekben (féldrágakövek, gyémánt, arany, egyéb nemes-és színesfémek) gazdag területeinek felfedezését követően a bányászat és vele együtt a vasút fejlődése is megindult. A német gyarmat azonban a gazdasági fellendülés mellett komoly belső gondokkal küszködött, mely az őslakos törzsek és a német kormányzat ellentéteiből fakadt. A németek eleinte hasznot húztak a helyi törzsek ellentéteiből, azonban az őslakosok jogait sértő új törvények, a telepesek-és a keresztény hittérítők térhódításai a namákat, majd a hererókat is fegyveres harcra ösztönözte, melyet csak jelentős anyaországi haderő bevetésével és az őslakosok megtizedelésével tudtak leverni.
Az első világháború kitörését követően a német gyarmat hamarosan hadszíntérré vált, és a helyi gyarmati véderő (Schutztruppe) nem vehette fel a versenyt a jól ellátott és létszámfölényben lévő dél-afrikai csapatokkal, akik elől visszavonulásra kényszerült. A német gyarmati csapatok 1915. július 9-én tették le a fegyvert feltétel nélkül Khorab mellett, melyet követően az egész térség a Dél-Afrikai Unió katonai megszállása alá került és a gyarmat megszűnt létezni. Az első világháborút lezáró békeszerződéseket követően a területet a Dél-afrikai Unió kapta meg mandátum területként a Népszövetségtől.
Az első gyarmatosítók
Az első európaiak, akik kapcsolatot teremtettek a terület lakosságával Diogo Cão és Martin Behaim vezetésével tengerészek és kereskedők voltak 1486 januárjában. Nem sokkal később a híres portugál hajós és felfedező, Bartolomeu Dias az Indiába való tengeri út keresése közben szintén elhaladt a terület partjai előtt, a mai Namíbia tengerpartját elsőként a német Heinrich Hammer térképén, az Insularium Illustratumon ábrázolták 1496-ban.
A következő évszázadokban létrejöttek az első európai telepek a térségben, ezek azonban kicsik és kezdetlegesek maradtak. A Londoni Hittérítő Társaság (London Missionary Society) 1805 februárjában alapított egy kicsiny missziót Blydeverwachtban, de az erőfeszítéseiket kevés siker koronázta. 1840-ben aztán minden tevékenységüket átadták a Rajnai Hittérítő Társaságnak (Rheinische Missionsgesellschaft). Ezen társulat első képviselői Franz Heinrich Kleinschmidt és Carl Hugo Hahn volt, akik 1842 októberében és decemberében érkeztek meg. A rajnai hittérítők szerte az országban templomokat alapítottak, kezdetben a kultúra terjesztésében, majd később a politikai életben játszottak fontos szerepet. Velük egy időben a kereskedők és földművesek is megérkeztek, akik lerakatokat és birtokokat létesítettek szerte az országban.
A német gyarmat története A német gyarmat megszervezése és fejlődése thumb|200px|balra|Franz Adolf Lüderitz thumb|250px|Határjelző: Német Protektorátus - Brit terület Franz Adolf Eduard Lüderitz, brémai kereskedő azzal a kéréssel fordult Bismarck kancellárhoz 1882. november 12-én, hogy a jövőben megépítendő dél-afrikai telephelyének garantálja a biztonságát. Miután ezt megkapta, az alkalmazottja, Heinrich Vogelsang megvásárolta az Angra Pequena nevű földdarabot egy helyi törzsfőnöktől, ahol aztán megalapították Lüderitz városát. Lüderitz, hogy a brit beavatkozást elkerülje, a Német Birodalom fennhatósága alá rendelte a területet 1884. április 24-én. A helyzet tisztázása érdekében a Német Császári Haditengerészet cirkálója, a Nautilus 1884 elején érkezett meg. A kedvező jelentés és a britek hallgatólagos beleegyezésével újabb hajók látogattak el Délnyugat-Afrikába, a Leipzig és az Elisabeth. 1884. augusztus 7-én a német zászló végérvényesen megjelent Afrika ezen szegletében. A német igényeket a Berlini konferencia ideje alatt erősítették meg, és az újonnan kinevezett Nyugat-Afrikai biztos, Gustav Nachtigal ugyanezen év októberében a Möwe fedélzetén megérkezett.
A Német Gyarmati Társaság Délnyugat-Afrikáért (Deutsche Kolonialgesellschaft für Südwest-Afrika röviden DKGSWA) elnevezésű szervezetet 1885 áprilisában hozták létre német bankárok, iparmágnások és politikusok támogatásával, mely hamarosan felvásárolta Lüderitz hanyatló vállalkozásait.
Nem sokkal ezután Lüderitz belefulladt az Oranje folyóba egy 1886-os expedíciója során. Halálát követően a Társaság megvásárolta Lüderitz minden föld- és bányajogát, melyekkel a Bismarck által kijelölt politikát folytatták, azaz a közpénzek helyett a magántőkét részesítették előnyben a gyarmatok fejlesztése érdekében. Ugyanezen év májusában az uralkodó nevében a terület élére Heinrich Ernst Göringet nevezték ki mint Birodalmi Főmegbízott, aki Otjimbingweban felállította a közigazgatást. Ekkor, 1887. április 17-én fogadták el azt a törvényt, amely más-más jogokat biztosított az európaiaknak és a bennszülött lakosságnak.
Ennek hatására az elkövetkező néhány évben fokozatosan romlott a viszony a gyarmatosítók és a bennszülöttek között, mely helyzetet tovább bonyolította a walvis bayi brit telepesek, valamint a sok, apró földbirtokkal rendelkező telepes és a hittérítők jelenléte. A szerződések, megállapodások és viták bonyolult hálózata azt eredményezte, hogy folyamatosan nőtt az elégedetlenség ebben a térségben. Mindezek hatására 1888-ban Otjimbingweba megérkezett az első Schutztruppe (gyarmati Véderő) osztag, amely 2 tisztből, 5 altisztből és 20 fekete katonából állt.
Az év végére a német megbízott a sikertelen tárgyalások ellenére kikényszerítette, hogy Walvis Bay őslakosai elhagyják a földjeiket. A Délnyugat-Afrikai Társaság az 1890-es évekre közel került a csődhöz, ezért Bismarckhoz fordultak segítségért és csapatokért is. A területet 1890-ben Koronagyarmattá nyilvánították, és kisegítő csapatok is érkeztek. Még ugyanebben az évben a Helgoland–Zanzibár-egyezmény értelmében a gyarmat területét a Caprivi-sávval sikerült növelni, amely ígéretes kereskedelmi útvonalnak tűnt.
Belső konfliktusok, majd átmeneti békeidőszak thumb|250px|Hendrik Witbooi nama törzsfő thumb|250px|balra|Theodor von Leutwein német őrnagy, 1894-től a német gyarmat tartományfőnöke, majd 1898-1905 között kormányzó Az 1880-as évek végére a gyarmat területén folyó törzsi vetélkedések – melyeket eleinte a németek igyekeztek kihasználni – már komolyabb veszélyt jelentettek a gyarmatosító hatalom számára. A herero törzsek és vezetőjük, Samuel Mahahero 1885-ben elfogadták a németek védelmi szerződését abban a tudatban, hogy ezzel értékes támogatót szerezhetnek a búr telepesek és az angol nyomásra bevándorolt (részint keresztény) nama és orlam törzsek területi törekvéseivel szemben. Azonban Mahahero csakhamar csalódott német szövetségeseiben, a namák átfogó támadásai ellen a németek nem tudták megvédeni őket, ezért előbb 1888-ban Mahahero felmondta a németekkel kötött szerződést, majd az anyaországból Curt von François parancsnoksága alatt a gyarmatra megérkező német csapategységek hatására végül 1890-ben visszakozott, mivel csak a németek segítségével volt képes biztosítani a herero törzsek fölötti abszolút hatalmát, melyet a háborús tapasztalatokkal és európai lőfegyverekkel rendelkező namák és azok vezetője, Hendrik Witbooi veszélyeztettek. 1893-ra jelentős katonai erősítés érkezett az anyaországból, von François pedig 1891-től a helyi katonai parancsnoki és a gyarmat tartományfőnökének tisztségét is betöltötte, ezzel az ő kezében összpontosult mind a politikai, mind a katonai hatalom. Az új vezető irányításával Windhoekot elhagyva 1893. április 12-én német katonák támadást intéztek a Witbooi által megerősített Hornkranz ellen. A hornkranzi csatában François erői vereséget mértek Witbooi embereire. A németek vesztesége csekélynek mondható volt, míg a namák veszteségei százötven főre tehetőek. Nagy többségük a városba menekített nő és gyermek volt. A vereség ellenére Witbooi embereinek nagy részével sikeresen visszavonult a Naukluft-hegységbe, ahová a németek nehezen követhették.
A német erők győztesként tértek vissza Windhoekbe, azonban kezdeti örömük rövid életűnek bizonyult. A nama vezér gerillaháborút kezdett a németek ellen, augusztusban elfoglalt és megsemmisített egy német tehervonatot, embereivel postaállomásokat támadott meg. Jelentős számú lovat zsákmányolt, megnehezítve, hogy a német csapatok hatékonyan üldözőbe vegyék őket. A nyár folyamán a németek újabb csapaterősítéseket kaptak az anyaországból, melynek megérkezését követően François újra megkísérelte megsemmisíteni a lázadó namákat. Terve az volt, hogy üldözni kezdi Witbooi embereit, elszigeteli az ellenállásukat, majd nyílt csatára kényszeríti és megsemmisíti őket. A namák azonban mindannyiszor elkerülték a németek kelepcéit és többször megtámadták azok utóvédjeit. Egyedül 1894. február 1-2-án, az Onab-völgy mellett sikerült csatát kikényszerítenie a német parancsnoknak, ahol a tüzérséggel is támogatott német csapatok heves harcot vívtak a védekező namákkal. Végül azoknak ismét sikerült kitörniük a támadók gyűrűjéből és elmenekülniük a hegyekbe.
thumb|280px|Theodor von Leutwein (balról a harmadik) a nama vezető, Hendrik Witbooival (balról a második) egy asztaltársaságban 1896-ban thumb|280px|Délnyugat-afrikai látkép német telepesekkel