Dubrovnik, régi magyar nevén Raguza ( később Ragusium, ), város és kikötő Horvátországban, az ország legdélibb részén, az Adria partján. Dubrovnik-Neretva megye székhelye, lakosainak száma . Európa egyik legjelentősebb turisztika célpontja, a világ minden részéről vonzza a látogatókat. Az Adria gyöngyének nevezett várost korábban a Délszláv Athénnek is titulálták.
A középkorban a tengeri kereskedelem egyik központja, a sokáig a Velencei Köztársasággal is rivalizáló Raguzai Köztársaság székhelye volt. Virágkorát a 15. és 16. században élte, amikor lakosával Európa legnagyobb városai közé tartozott. I. Lajos magyar király 1358-ban megszerezte Velencétől, és egészen 1526-ig a magyar korona tulajdona volt. Jelentős magyar emlék, hogy a város kolostoraiban őrzik Szent István király állkapcsát és koponyadarabját, illetve Szent László jobbját.
A város a horvát művészet, a nyelv és irodalom egyik legjelentősebb központja, sok neves költő, író, festőművész és tudós lakhelye. Központja 1979 óta a kulturális világörökség része. A dubrovniki repülőtér az ország harmadik legnagyobb utasforgalmú repülőtere évi mintegy kétmillió utassal.
A város védőszentje Szent Balázs (Sveti Vlaho), akinek szobrai szerte a városban megtalálhatók. Szent Balázs hasonlóan fontos, mint Velence számára Márk evangélista, így a város legnagyobb templomát is róla nevezték el. Szent Balázs napját (február 3.) a városlakók fesztivállal ünnepelik. Ez már a Raguzai Köztársaságban is ünnep volt, amin mindenki részt vett. Ezen a napon a fegyencek, a száműzöttek és az áttértek két nappal az ünnepség előtt és után szabadon közlekedhettek a városban, de ha senki sem ismerte fel őket, akkor a szabadságjogot kibővítették egy-egy héttel az ünnepség előtt és után is. A fesztiválra az egész országból érkeznek a városba turisták és távoli rokonok. Ilyenkor a helyiek népviseletbe öltöznek, és különböző kulturális programokat állítanak össze.
Nevének eredete A város a 7. században alakult ki a dalmát tengerparton. A településhez közeli Epidaurumból menekülők alapították a Rausius sziklazátonyon, neve Laus volt. A Ragusa elnevezést a Lau szóból eredeztetik, ami ógörögül meredeket jelent. Más elképzelés szerint a lava vagy lau, ami görögül sziklát jelent, a laus latinul lejtőt, szakadékot jelent, és ezekből eredeztethető az elnevezése. Az biztos, hogy ez a korai településnév és a sziklazátony, melyre épült, adta az alapját a város további elnevezéseinek: Laus → Lausium → Rausium → Ragusium → Ragusa.
Dubrovnik a szláv dub (= tölgy) főnévből származik A dubrovnikiak szó először Kulin bán levelében szerepel 1189-ben, a város neve pedig 1215-ben kelt levélben olvasható, amely Stefan szerb ispáné volt. Későbbről is maradtak fent különböző írások, amelyben szerepel a Dubrovnik szó. Miletius a 11. században ír arról, hogy Ragusa szláv neve Dubrovnik, a Dubravi szó után, amely a dubrava, azaz tölgyes szóból ered.
Fekvése 200px|bélyegkép|balra|Dubrovnik nyugati kapujában 200px|bélyegkép|Utcai eligazítótábla 200px|bélyegkép|balra|Természeti környezet
A Neretva folyó deltavidékén kívül a Dubrovnik-Neretva tartományhoz tartozik még az a keskeny partvidék is, amelyet egy hegylánc a szárazföldi belső területektől elválaszt. A Dinári-hegységnek ez a hegyláncolata három hegysorrá ágazik el, melynek bércei a külső területekről is jól láthatók. Ezeknek a hegyláncoknak a csúcsai képeznek természetes határt a partvidék és a szárazföldbeli, ott elhelyezkedő Hercegovina között, antropogeográfiai és klimatikus határt is képezve az Adria-part és a szárazföld belső területei között.
A terület északnyugati részén a Pelješac-félsziget parti sávja, Ston partszűkülete és az igen keskeny, a Dubrovačka-folyó öbléig nyúló dubrovniki partszakasz található. A várostól keletre Župa dubrovačka partrésze helyezkedik el a Župai-öböllel, majd Cavtat városkától délkeletre a valamivel szélesebb konavlei parti sáv található. Egészen délkeleten látható a horvát tengerpart legdélebbi pontjaként a Prevlaka-félsziget, a Boka-öblöt körülölelő Ostro hegyvonulattal.
A Dubrovik-Neretva tartomány partvonal-szakasza előtt számtalan sziget található. Ezeket nyugaton a Korčula, a Lastovo és a Mljet-sziget vezeti be.
A Neretva-torkolat és kifejezetten Korčula szigete – amely részek jelenleg is a tartományhoz tartoznak – a mintegy 1375 km²-es területükkel a hajdanvolt Raguzai Köztársaság, a Földközi-tenger e kicsi, de jelentős kalmár-köztársaságának ahhoz a területéhez tartoztak, amelyen a Kelet kalmárútvonalai a nyugatiakkal találkoztak, s a Földközi-tenger térségének azon félreesőnek ítélt területének számított, amely pedig – főként a 14–17. századok során – igen nagy jelentőséggel bírt. Ezek a települések alkották a „Dubrovniki Városállam” magját, vagyis a „Raguzai Köztársaság”-ot.
Dubrovnik, mint város is, jelentős helyen van. A város előtt terül el a Lokrum-sziget, a keleti Adria szigetei között legutolsóként. Dubrovniktól délkeletre az Otrantói-szoroson át nyílik ki a nagy Földközi-tenger – és ezen át tovább az óceán is. Az északnyugati irányban a part hosszában a számtalan szigetképződmény az uralkodó. Ezek védett tengersávot hoztak létre, amelyen jól lehet közlekedni vitorlás hajókkal. Dubrovnik közvetlen közelében van a Dinári-hegység, a karavánkereskedelem számára kedvező adottságú hegyi hágóival. Az ezen a helyen létrejött település tulajdonképpen eleve kereskedővárosnak rendeltetett, természetes védőháttérrel, a szomszédos földrajzi térségtől és geopolitikai területektől, eseményektől védetten.
Éghajlat Dubrovniknak a mediterrán (Köppen klímarendszere szerinti „Csa klíma”)Országos Meteorológiai Szolgálat - A Föld éghajlatának osztályozása Köppen szerint és a nedves szubtrópusi (Köppen klímarendszere szerinti „Cfa klíma”) éghajlati öv határán fekszik. Az évi középhőmérséklet 16,4 °C. Egy évben több mint 250 napon át süt a Nap. A hó ritka, a csapadék főleg ősztől tavaszig esik. A tenger sótartalma 3,8%.
200px|thumb|Óvárosi látkép 200px|bélyegkép|A középkori Ragusinum 200px|bélyegkép|A Raguzai erőd
Története A település keletkezésének története részben legendás elemeket is tartalmaz, valószínű azonban, hogy a város keletkezése kapcsolatba hozható az Epidaurum (mai nevén Cavtat) nevű római város 7. századbeli pusztulásával. Epidaurum régi település, valószínűleg korai görög kolónia volt, erről azonban nincsenek szilárd bizonyítékok. A város már a rómaiak korában is jelentős település és fontos cserekereskedelmi hely volt. A 4. században egy erős földrengés komoly pusztítást végzett, és jelentős részei a tengerbe süllyedtek.
Az avar szövetségben támadó szlávok Epidaurumot lerombolták, életben maradt lakói a Laus nevű sziklasziget erdőibe menekültek. Laus vagy Lava görögül sziklát, latinul lejtőt, szakadékot (szurdokot) jelent, és olyan szigetre vonatkozik, amelynek a tenger felőli meredek oldalát számtalan szirt alkotja.
A középkorban A sziget és a szárazföld között szűk tengerszoros nyúlt el oly módon, hogy a szigeten létesített települést a tenger és a szárazföld felől is védte. A menekültek érkezését megelőzően a sziget bizonyára már lakott volt, ezért népessége jócskán megnövekedett. A legújabb archeológiai kutatások és különösen Dubrovnik korai, 7. századi házainak feltárása alapján úgy tűnik, hogy – Velence és Split alapításához hasonlóan ezt a várost is menekültek alapították.
Közben Raguzánál a tengerszoros és az öböl szárazföldi partszakaszaira horvát népesség is települt, ez a hely a környező erdőségektől a Dubrovnik (dubrava=tölgyes) nevet kapta. Idővel állandósult a két település közti közlekedés (érintkezés), és megkezdődött a szárazföldi horvát lakosság és a szigeten lakó római népesség keveredése, egybeolvadása. A mai város tehát két kisváros, Laus és Dubrava egyesítésével keletkezett. A város a Ragusa, avagy Ragusium nevet kapta, és alapításától kezdve a Bizánci Birodalom fennhatósága alatt állt. A dubrovniki katedrális renoválásakor derült ki, hogy már a 7. században is állt ott egy templom. Első említése 850-ből való. A 9. században már fejlett municipium, olyan erős bástyákkal, védművekkel, hogy a szaracénok 15 hónapos körülzárásának is ellen tudott állni. A védelemben Bizánc hadihajói is segítséget nyújtottak. A dubrovniki érsekséget a 10. században alapították.
A 10–11. század során a szárazföld és a sziget közti keskeny tengeröböl áradások következtében lassan eliszaposodott, sőt a 11. század végére teljesen fel is töltődött. Ott, ahol a sziget és a szárazföld összekapcsolódott, manapság Dubrovnik legszélesebb és legismertebb utcája, a Stradun található. A 12. század során a két település teljesen egybefolyt, és egy olyan közös védőműrendszert létesítettek, amely mindkét településrészt körülfogta. A 13. században ehhez az északi előváros is csatlakozott. 1272-ben szabályozták az utcaszerkezetet, továbbá meghatározták, hogy az erkélyeknek a földtől nézve legalább olyan magasnak kell lenniük, hogy alatta elférjen egy asszony megrakott kosárral a fején. Ezenkívül meghatározták azt is, hogy két ablak nem nézhet közvetlenül egymásra.Anabel Barber: Vendégváró Dubronik, 95. oldal
Magának a Dubrovnik névnek az első említése 1189-ből, a boszniai Kulin bán egyik okiratában szerepel. Ebben a bán kereskedelmi privilégiumot adományozott Dubrovniknak. Ezen kívül Dubrovnik neve megjelenik Pfaffen Dulkjanin 12. századi krónikájában is. Ebben írója azt a tényt közli, hogy a Laus-szigeti római lakosság a horvát nemzeti többség keretei közti izoláltsága még mindig megvan, és megemlíti, hogy a településegyesítési folyamatot fel kellene gyorsítani név-összevonással, hogy a rómaiak a bizánci „Themetes Dalmatien” más területeihez hasonlóan asszimilálódjanak. A 14. században a horvátosítási folyamat már befejeződött. Ennek lett az eredménye az, hogy a városban rövidesen virágzó horvát nyelvű irodalmi tevékenység jött létre.
1032-ben az arabok elleni háborúban a dubrovniki hajók a bizánci flottához csatlakoztak. 1153-ban Al-Idríszi arab szerző azt írja, hogy a korabeli Horvátország területének legjelentősebb városa Raguza (ekkoriban inkább a Raguza/Ragusinum elnevezést használták), Dubrovniknak sok hajója van, amelyek távoli tengeri utazásokat hajtanak végre. Dubrovnik és Pisa 1169-ben a Bizánc és Pisa közötti mediterrán térségben való tengeri kereskedelemről kötöttek szerződést, a 12. század végéig pedig már számos adriai várossal volt kereskedelmi szerződése, köztük Molfetta, Ravenna, Fano, Ancona, Monopoli, Bari, Termoli, Rovinj és Kotor városaival. Különösen fontosak voltak azok a közbenjárási (együttműködési) szerződések, amelyeket Dubrovnik szárazföldi szomszédjaival kötött, így Boszniával és Szerbiával. Nemsokára Dubrovnik lett a balkáni kereskedők legfontosabb árucsere-helyszíne. Dubrovnik sok vonatkozásban egyre inkább Velence vetélytársává kezdett válni, ezért a Serenissima (Velencei Köztársaság hivatalnoki rendszere) mindent megtett annak érdekében, hogy konkurensét elnyomja.
A köztársaság megalakulásáig 170px|bélyegkép|jobbra|Stradun, az óváros főutcája 1204-ben a keresztesek által elfoglalt Konstantinápoly, vagyis Bizánc nem tudott védelmet nyújtani, így a város kénytelen volt Velence fennhatóságát elismerni, ettől kezdve mintegy 150 éven át Velence irányítása alá tartozott. A hatalmas, de távoli Signoriát Velencéből küldött bizalmi személy, a rektor képviselte. Ekkor vezették be a velencei intézményeket, alakult meg a minden nemest magában foglaló Nagytanács, és a rektor nevében kormányzó Kistanács. Dubrovniknak Velence által kijelölt rektort és püspököt kellett vállalnia, Velence nevezte meg a Nagytanács tagjait, és mindent elkövetett, hogy a várost ellenőrzése alatt tarthassa. A 13. század folyamán Dubrovnik sokszor akart kiszabadulni Velence fennhatósága alól, a városlakók három alkalommal is fellázadtak, hogy kivívják szabadságukat.