V. Márton (1369 január 25, Genazzano – 1431. február 20., Róma) uralkodói nevet választva ülhetett fel Szent Péter trónjára a római katolikus egyház történetének 206. pápája 1417-től haláláig.
Miközben a konstanzi zsinat véget vetett a nyugati egyházszakadásnak XXIII. János és XIII. Benedek pápák trónfosztásával, 1417. november 11-én egyszerű diakónusból pápává választották V. Mártont, akit az ünnepi megkoronázás előtt pappá, majd püspökké kellett szentelni. Miután a Szentszék számára kedvező megállapodásokat kötött, V. Márton visszatért Rómába, hogy végre a Pápai Állam újraszervezésének szentelhesse magát, és 1423-ban a vallásos lelkület felélesztésére bejelentse a VI. Orbán pápa által rögzített 33 éves időközöknek megfelelően az új Jubileumot.
A nyugati egyházszakadás után V. Márton pápa 1425-re írta ki a szent évet, két újdonságot bevezetve: egy speciális medál elkészítését, és a lateráni Szent János-bazilika ajtajának a megnyitását.
Életútja a konstanzi zsinat felé Ottone (vagy Oddone, Odo) Colonna néven született 1369-ben Rómában, más feljegyzések szerint az örök városhoz közel fekvő Genazzanóban. A Colonna család Róma legősibb famíliáinak egyike volt, és a város középkori életében a legnagyobb befolyással bíró nemesi pártok egyikének központi eleme volt. Agapito Colonna és Caterina Conti házasságából született meg Ottone, akit a hatalmas vagyon felett uralkodó család elsőrendű neveltetésben részesített. Perugia egyetemére iratkozott be, ahol a teológia tanulmányozását tette első helyre, és így került az egyházi szolgálat közelébe. Ottone családja befolyásával az egyetem elvégzése után a pápai udvarban kapott állást. VI. Orbán pápa apostoli jegyzőnek tette meg, majd a vallásosságáról ismertté váló Ottone IX. Bonifác idején nunciusi és pápai felügyelői rangot kapott, amellyel több itáliai városban is igyekezett megerősíteni a központi intézkedéseket. 1401-től kezdve négy éven át irányította Palestrina egyházmegyéjének ügyeit pápai adminisztrátorként. 1402. június 22-én Bonifác a San Giorgio in Velabro-templom bíborosává szentelte fel diakónusi rangon.
A bíborosi kollégiumba belépve Ottone pályafutása alatt először szembesült az egyház skizmájával, amelynek megoldása a párizsi egyetemről kiszivárgó elméletekkel lázban tartotta a római bíborosokat is. Az időközben Rómában trónra lépő XII. Gergely pápa idején a szakadást ellenzők tábora annyira megerősödött, hogy az Avignonban székelő XIII. Benedek bíborosai és Gergely kardinálisai úgy döntöttek a két egyházfő kizárásával tesznek pontot az egyházszakadásra. Ottone is lelkes támogatója lett a konciliarizmus eszméjének, azaz a pápák lemondatása után az egyetemes zsinat döntése mellé állt. Elpártolt Gergely mellől, és részt vett a Pisában összehívott zsinaton. Mindkét pápa trónfosztása mellett tette le voksát, és részt vett V. Sándor megválasztásában is. A pisai pápa feltétlen híve lett, aki hamarosan XXIII. János választásánál is jelen volt. János pontifikátus alatt leginkább a különböző hitelvek vizsgálatával foglalkozott. Ő bírálta el John Wycliffe és Husz János könyveit is az egyházi inkvizíció felkérésére, így az 1414-ben összeülő konstanzi zsinaton is hűvös következetességgel képviselte a két egyházi tanító perét.
Amikor Ottone János kíséretében elindult Konstanzba, még nem is sejítette, hogy a zsinat fordulópontot jelent majd életében. Ugyanis amikor Jodok 1411. január 18-án váratlanul meghalt és Frankfurtban 1411. július 21-én Zsigmondot német királynak nyilvánították, összehívva a konstanzi zsinatot, egész Európát sikerült a tárgyalóasztalhoz ültetnie.
A Luxemburgi Zsigmond dominálta egyházi gyűlésen három fontos témakört tárgyaltak. Az első az egyház szakadásának orvoslása volt, amelyet Zsigmond hatására a zsinat is a három egyházfő trónfosztásában látott. A második fő pont az egyházi reformok megindítása volt, és harmadjára a téves hittételek vizsgálata szerepelt a konstanzi zsinat előtt. A zsinat 1415-ben tanúja volt XII. Gergely önkéntes lemondásának, és hosszas huzavona után a zsinatot vezető XXIII. János is lemondott méltóságáról. A Perpignanba zárkózott XIII. Benedek nehezebb kérdés volt a zsinat számára. Zsigmond személyes találkozón sem tudta rávenni a lemondásra, ezért 1417. július 27-én a Konstanzban összegyűlt egyháziak megfosztották őt a pápai címtől, amelyet Benedek sohasem ismert el. A zsinat üresnek nyilvánította Szent Péter trónját, és novemberben összeült a konklávé, hogy megválassza a mindenki által elismert egyházfőt. A zsinaton jelenlévő huszonhárom bíboros mellett a zsinaton nemzetekbe tömörített résztvevők is részt vehettek. A bíborosi kollégiumon kívül tehát még jelen volt az öt nemzetből hat-hat képviselő. Az öt nemzet a következőképpen állt össze: Francia dominanciájú nemzet. Angol dominanciájú nemzet, amelybe Skócia is beletartozott. Német dominanciájú nemzet, amelybe Magyarország, Lengyelország, Litvánia és a skandináv államok is beletartoztak. Itáliai dominanciájú nemzet. Spanyol dominanciájú nemzet, amelyhez Portugália is hozzátartozott. Ez a nemzet csak 1417-től szavazhatott a zsinaton, amikor egységesen megvonták támogatásukat XIII. Benedektől.
Az összegyűlt konklávé november 11-én Ottone Colonnát választotta meg egyházfőnek, aki addig nem töltött be nagy szerepet a klérusban, de vallásossága és tapasztalata miatt ideális választásnak tűnt. November 13-án presbiteri rangra emelték, 14-én pedig püspökké szentelték fel. Pápává koronázására november 21-én Münsterben került sor, ahol Ottone felvette az V. Márton uralkodói nevet. A történelemben egyedüli példa volt, hogy egy római pápát német földön koronázzanak meg. A krónikák szerint a Zsigmond által rendezett koronázás hihetetlen fényűzéssel párosult, és a hagyományoknak megfelelően Márton fehér öszvérét Zsigmond vezette a koronázó templomig.
Az újraegyesült egyház élén Konstanzi végszavak bélyegkép|jobbra|200px|Márton megválasztása a konstanzi zsinaton A Colonna család már huszonhét bíborost adott a katolikus egyháznak, de Márton lett a nagyhatalmú família első egyházfője. A csillogó és dicsőséges koronázási díszletek közül a bíborosok és Zsigmond Márton pápa vezetésével tértek vissza ismét Konstanzba. A kiváló jogi ismeretekkel rendelkező szerény Márton vette kezébe a zsinat további vezetését, és hamar kiderült, hogy az egységesen elfogadott egyházfő rendkívül ügyes politikus, és saját érdekeit kiválóan tudja érvényesíteni. A krónikák feljegyzései alapján Márton hideg fejjel és rendkívül következetesen tudta a kezébe helyezett hatalmat irányítani, és leggyakrabban elérte céljait. Nem volt kivétel ez alól a konstanzi zsinat sem, amely hirtelen terhessé vált a pápa számára. Márton gyorsan le akarta zárni a zsinatot, ugyanis egyházfőként már nem értékelte annyira a konciliarista felfogást, amelyben a zsinatnak ítélték a főhatalmat a pápai helyett.
Mindennek ellenére a konstanzi zsinat lezárása előtt az új pápának még tervei voltak. Márton volt a Husz János ellen lefolytatott per egyik legfőbb alakja, aki Zsigmond minden kérése ellenére végül halálra ítéltette a cseh prédikálót. Mindez még pápává választása előtt lezajlott, de Husz 1415. július 6-ai máglyahalála csak olaj volt a tűzre, és Németországban huszita csapatok lázadtak fel a zsinat döntése ellen. Márton immár a pápai tiarával a fején újra a zsinat elé ráncigálta Husz és Wycliffe tanait, amelyeket részletesen átrágott az összegyűltekkel, és minden oldalát elítélte. Ezek után 1418. március 12-én bullát adott ki, amelyben Husz és Wycliffe minden követőjét eretneknek bélyegzett. Ezzel tulajdonképpen a konstanzi zsinat két pontjára is pontot tett.
Az egyházszakadás felszámolása személyében testesült meg, és a téves hitelveket is viharosan orvosolta. Az utolsó témakör, az egyházi reform már ingoványosabb területet jelentett volna Mártonnak, ugyanis egyedül aligha tudta volna érvényesíteni a pápai hatalom primátusát a konciliarizmussal átitatott zsinattal szemben. Ezért az új egyházfő egyenként tárgyalt az öt nemzet képviselőivel, és nem az egyházban jelentkező bajok gyökerét kezelte, hanem a nemzeti egyházak szintjén rakott rendet. A németek, franciák és az angolok is konkordátumban állapodtak meg Mártonnal, míg Itáliára és a spanyol területekre a történelmi dokumentumok száma szerint csak egy konkordátum jutott, amely leginkább a Pireneusi-félsziget egyházaival foglalkozik. Az itáliai konkordátum ezek alapján talán nem készült el, vagy időközben elveszett, de egyes történészek szerint az itáliai megegyezik a spanyoloknak írt konkordátummal. Végül 1418. április 22-én Márton hivatalosan bezárta a konstanzi zsinatot.
Róma és a Pápai Állam újraalapítója A zsinat lezárultával Márton jelentős problémával állt szemben, ugyanis az új pápának nem volt székhelye. Róma és a Pápai Állam ekkor még alkalmatlan volt a pápai trón megszilárdítására, ugyanis a nyugati egyházszakadás során annyira lepusztult a hajdani egyházi központ, és annyi kisebb hadúr uralta a területet, hogy öngyilkosság lett volna oda visszatérni. Zsigmond felajánlotta neki, hogy rendezze be kúriáját valamelyik német városban. Bázelt, Strassburgot és Mainzot is a pápa birtokába bocsátotta volna, amennyiben elfogadja a német felajánlást. Ugyanakkor VI. Károly, francia uralkodó is könyörgött Mártonnak, hogy székhelyét Avignonba tegye át. A pápa azonban pontosan tudta, hogy amennyiben független politikát akar folytatni, akkor nem teszi székhelyét egyik uralkodó szárnya alá sem. Márton hamarosan kijelentette, hogy Rómába fog visszatérni, hiszen annak a városnak a szülötte.
A pápa és kísérete 1418. május 16-án indult útnak dél felé, hogy lassan utat vágjanak Itália középső része felé. Rövid időre Bernben, majd Genfben telepedtek le, és a politikai helyzet rendezése után Mantova városába utazott a pápai udvar. Végül hosszabb időre Firenzében telepedett le Márton és népes kísérete. Két éven át ez lett a pápa központja, innen igyekezett rendbe hozni az elhanyagolt Pápai Államot és benne Rómát.
1419-ben a toszkán fővárosban fogadta Nápoly úrnőjének, II. Johannának a követeit. Johanna azt kérte a pápától, hogy ismerje el őt a déli királyság királynőjének, és ő cserébe hatalomra segíti Mártont Rómában, amely akkoriban a nápolyi királyok birtoka volt. 1419. október 28-án Morosini bíboros pápai legátusként Nápolyba utazott, és Johannát a királyság uralkodójává koronázta meg. A királynő utasította tábornokát, Sforza Attendolot, hogy seregével vonuljon ki Rómából, és ha szükséges a későbbiekben támogassa Márton visszatérését a városba. Ezen kívül a Colonnák több értékes birtokot is szerezhettek Johanna jóvoltából a Nápolyi Királyságban. 1418-ban a közeli Forlì városában összeült egy zsidó zsinat is, amely követeket küldött az új pápához. A gazdag ajándékokkal érkező zsidó követek azt kérték Mártontól, hogy törölje el XIII. Benedek korlátozó rendeleteit, és biztosítsa a korábbi pápák alatt érvényben lévő privilégiumokat. Márton beleegyezett a zsidók kérésébe.A Pápai Állam a skizma ideje alatt tulajdonképpen több független kis városállamra és fejedelemségre esett szét. A zsarnokként uralkodó helyi vezetők szinte bevehetetlen erődökbe zárkóztak, de Márton előtt egy zsoldosvezér jelentette a legnagyobb kihívást. Bracci di Montone egy jelentős zsoldossereg élén állt, amely megbízás híján rettegésben tartotta Közép-Itáliát. A pápák hatalmának gyengülése után keletkezett hatalmi űrt Bracci töltötte be, és Márton idejében ő volt a Pápai Állam tényleges ura. A pápa nem tudott akkora haderővel fellépni, hogy legyőzze a zsoldosvezért, ezért a firenzeiek segítségével tárgyalóasztalhoz ültette Braccit. Az 1420-ban megkötött egyezség szerint Bracci Márton szövetségese lesz, cserébe a pápa elismerésével uralkodhat Perugia, Assisi, Todi és Jesi városa felett. A hadvezér segítségével felgyorsult Márton útja, és a Pápai Állam nagy része is az egyházfő uralma alá került. 1420-ban Bologna is kénytelen volt elismerni Márton uralmát. Végül 1420. szeptember 28-án lépett be az örök városba.