A szalpinx (ógörög σάλπιγξ) az ókori görögök tölcséres fúvókájú hangszere. A szó legtöbbször egyenes, 60–120 cm közötti hosszúságú, bronzból készült fúvós hangszert jelöl, melynek csöve szűk menzúrájú, hengeres vagy enyhén kúpos, változatos formájú hangtölcsérrel a végén. Fúvókájának anyaga szaru vagy csont. Csatatereken, nyilvános szabad téri eseményeken, játékokon jelzőhangszernek használták, a trombita ókori előfutára volt. A szalpinx szó latin megfelelője a tuba.

Története Pollux szerint Onomasticon 4.85–86. Kr. u. 2. századi és Athénaiosz szerint Deipnosophistai 4.c82. Kr. u. 3. századi írók egyetértenek abban, hogy a szalpinx a „türrhének”, vagyis az etruszkok találmánya. Nevét legelőször Homérosz említi az Iliaszban, a hangjára utal egy hasonlatban,Iliasz 18.219. Devecseri Gábor fordításában: „Mint amilyen harsány hangon zendül föl a kürtszó; hogyha vad ostromlók gomolyognak a vár közelében: éppenilyen harsány hang tört ki nagy Aiakidészból.” de a hangszer maga nem szerepel a mű cselekményében. Ennek magyarázata lehet az, hogy a szerző tudatában volt annak, hogy a szalpinxot csak évszázadokkal a trójai háború után kezdték a görögök használni, talán a Kr. e. 8. századtól. Később Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész műveiben is többször előfordul. Vázafestményeken a Kr. e. 6. századtól kezdve jelenik meg.

Leírása Pollux Szómagyarázatában részletesen leírja a hangszert. Eszerint egyenes és görbe formája is lehet, anyaga bronz és vas, fúvókája csontból készül. Hangjának jellemzésére a következő jelzőket sorolja fel: tisztán hangzó, zengő, zúgó, morajló, dübörgő, metsző, rettentő, robusztus, mély hangú, fenséges, vehemens, borzongató, bámulatba ejtő, harcosnak való, harcias, erőteljes, határozott, méltóságteljes, nyers, nyugtalanító.

A szalpinx gyakran szerepel vázafestményeken is, elsősorban vörösalakos kerámiákon, harcosok kezében. Ezeken hosszúsága 80–120 cm közé tehető, tölcsére (kodon) hol gömb-, hol harang-, hol kúpformájú. Egy szalpinxet megszólaltató amazont ábrázoló feketealakos epinetronon a hangszer hangját felidéző hangutánzó vagy szolmizációt jelölő szavak is olvashatók: tote totote.

Néhány hangszer viszonylag ép állapotban fennmaradt. A bostoni Szépművészeti Múzeumban őrzött szalpinx hosszabb, mint a vázafestményeken láthatóak, 157 cm-es, 13 elefántcsont darabból áll, melyek bronzgyűrűkkel illeszkednek egymáshoz. Tölcsére bronzból készült, kónikus formájú. A másik vége vagy maga fúvóka lehetett, vagy annak befogadására szolgált. Anyagából sejthetően nem harci, inkább ceremoniális hangszer volt. Cipruson végzett ásatások során cserépből készült hangszerek töredékei is előkerültek.

A görögök használták a szalpinx körbehajlított változatát is a belsejében fából készült keresztrúddal, ezt bukanénak hívták, ennek római megfelelője a cornu. A szalpinxhoz hasonló szerepkörben használt kürtszerű, talán állati szarvból készült hangszer neve kerasz.

Hangképzése right|thumb|200px|Szalpinx és víziorgona, terrakotta szobrocska Alexandriából, a Kr. e. 1. századból A többi tölcséres fúvókájú – közismertebb nevén rézfúvós – hangszerhez hasonlóan a szalpinx hangja a használójának a fúvókához illesztett, rezgésbe hozott ajkai között átpréselt levegő nyomásingadozásából ered. Ez a rezgés – a megfúvás módjától függően – a hangszer csövébe zárt légoszlop különböző rezgési módjait képes gerjeszteni, ezáltal különböző hangokat kelteni. A cső végének kiszélesedő tölcsére az így létrejövő rezgések hangként való kisugárzását segíti, de formája a hangszínt is befolyásolhatja. A mai szelepes vagy tolócsöves rézfúvós hangszerektől eltérően a szalpinx natúrtrombita volt, vagyis hangkészletét kizárólag természetes részhangjainak sorozata alkotta; feltehetőleg csak néhány hangból álló szignálok, fanfárok előadására volt alkalmas. Hangereje viszont nagy lehetett, Pollux említést tesz egy Episztadész nevű szalpinktészről, akinek játékát 50 stadion (kb. 9 km) távolságról is hallani lehetett. szerint Onomasticon 4.88.

Pollux a szalpinx – szerinte csontból készült – fúvókájára a glótta elnevezést használja, ami zenei kontextusban rendesen az aulosz nádnyelveit jelöli. Ráadásul sok vázakép szerint a szalpinxot az auloszhoz hasonlóan phorbeia segítségével, vagyis a hangszert a játékos szájához szorító fejpánttal használták. Ez felveti annak lehetőségét, hogy a szalpinx nem is trombitaféle, tölcséres fúvókájú hangszer, hanem inkább oboaféle, kettős nádnyelvvel megszólaltatott hangszer volt, illetve hogy kétféle szalpinx is létezett, egy tölcséres fúvókájú és egy nádnyelves. szerint A. Bélis feltételezése

Használata A szalpinx nem zenei célokat szolgált, hanem elsősorban jeladásra használták. Fegyverbe szólította a katonákat, parancsokat közvetített a csatatéren, a civil életben társadalmi események, ceremóniák, versenyek levezénylésében segített.

Harc közben a szalpinxon adott jelek nemcsak amiatt voltak előnyösek, mert a szóbeli parancsokkal ellentétben túlharsogták a csatazajt, de azért is, mert a parancsok tartalma így, zenei jelként kódolva rejtve maradhatott a gyakran azonos nyelvet beszélő ellenség előtt. szerint Aristides Quintilianus a De musica második könyvében szól erről, igaz, a rómaiakkal kapcsolatban A vázaképek csatajeleneteiben a szalpinxet elsősorban hopliták használják, de íjászok, peltaszták, sőt a lovasság körében is előfordul.

Nincs arra vonatkozó adat, hogy a szalpinxet akár dobokkal, akár más hangszerekkel együtt szerepeltették volna. A későbbi koroktól eltérően az ókori görögöknél a dob nem volt harci hangszer, elsősorban vallási kultuszokban használták.

A szalpinx „civil” alkalmazására sok forrás utal. Az évenként megrendezett plataiai ünnepi játékokat a szalpinx hangja nyitotta meg,[ Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok – Ariszteidész] 21.3. Olümpiában pedig például a lóverseny utolsó körét jelezte.Pauszaniasz: Hellász leírása 6.13.9. A szalpinx-játékosoknak, azaz szalpinktészeknek a Kr. e. 5. századtól Boiótiában, a Kr. e. 4. századtól Olümpiában saját versenyeik is voltak. Aiszkhülosz Eumeniszek című tragédiájában a szalpinx hangja hívja gyűlésre az athéniakat. szerint 566–70 Nagyobb nyilvános eseményeken a szalpinx csendre is inthetett, például Thuküdidész szerint mikor az athéniak közös imádságot mondtak. szerint 6.32.1.

A szalpinx a Bibliában Az Újszövetségi Biblia ógörög nyelven írt könyveiben a szalpinx szó huszonkétszer fordul elő, ebből tizenhatszor a jelenések könyvében.A jelenések könyvén kívül Mát 6:2; 24:31; 1Kor 14:8; 15:52; 1Thess 4:16; Zsid 12:19; A Károlyi-biblia trombitának, harsonának, néha kürtnek fordítja.

Az Újszövetségben a szalpinx jelzőhangszerként szerepel az evilági hétköznapokban (Mát 6:2), mint harcra hívó hangszer (1Kor 14:8), és ezt a jellegét természetfölötti, apokaliptikus hatalommal egyesítve is megmutatja, mint az utolsó ítéletre, a feltámadásra jelt adó hangszer (Mát 24:31; 1Kor 15:52;), mint „isteni harsona” (1Thess 4:16).

Jegyzetek

Források

Peter Krentz: The salpinx in greek warfare in: Victor Davis Hanson: Hoplites: the classical Greek battle experience, Routledge, 1993. – Joachim Braun, Douglas W Stott: Music in ancient Israel/Palestine, B. Eerdmans Publishing, 2002. –

Külső hivatkozások Szépművészeti Múzeum, Antik Gyűjtemény, Lexikon – Salpinx

Kategória:Tölcséres fúvókájú hangszerek Kategória:Ókori zene Kategória:Bibliai hangszerek