thumb|right|Az USAF katonái egy HC-130P/N-ból ugranak, a szokásos HALO/HAHO magasság felénél thumb|right|John Stapp ezredes az Edwards légitámaszponton egy rakétaszán tesztnél thumb|right|Joseph Kittinger ugrás közben. A 31 300 méteres magasságból történő ugrásával világrekordot állított fel thumb|right|Don Blackwell őrmester felkészül, hogy felvigye az osztályát a magassági kamrába a virginiai Langley légibázison thumb|right| Gyakorló HALO ugrás a texasi Lackland felett 3100 méteren, 150 csomós sebességnél thumb|right|Az Amerikai hadsereg katonái egy C-130-asból ugranak 8200 méter (25 000 láb) magasan az arizonai sivatag felett thumb|right|Amerikai katonák gyakorolnak Afrika felett 2008 márciusában

A HALO/HAHO-ugrás az ejtőernyőzés egy formája nagy magasságban, amely személyzet, felszerelés, és ellátmány légi úton való célba juttatásához kapcsolódik; az angol High Altitude-Low Opening (Nagy magasság-Alacsony nyitás) és High Altitude-High Opening (Nagy magasság-Magas nyitás) kifejezések rövidítése. Ismeretes még a Military Free Fall (MFF) (Katonai szabadesés) megnevezés is.

A HALO-technika alkalmazása azt jelenti, hogy az ejtőernyős egy hosszabb szabadesés után alacsony magasságnál nyitja az ejtőernyőt, míg a HAHO-technika esetén közvetlenül a repülőgépből való kiugrás után, mindössze néhány másodpercet szabadon esve. A HALO-technika az 1960-as évekre datálható, amikor az Amerikai Légierő folytatta John Stapp ezredes megkezdett kísérleteit, amelyek a nagy magasságban repülő pilóták túlélési esélyeinek megnövelése irányultak a repülőgép elhagyása esetén. Napjainkban a HALO-technikát a polgári lakosság használja, mint az ejtőernyőzés egy formáját. A HAHO-technikát egyaránt alkalmazzák felszerelés, ellátmány, és személyzet célba juttatására, míg a HALO-technikát kizárólagosan személyzet esetén.

Egy szokásos HALO/HAHO-bevetés során a csapatok 7600 méter (25 000 láb) és 27 000 méter (90 000 láb) között ugranak.

HALO

A HALO-technika eredete az 1960-as évekre datálható, amikor az Amerikai Légierő kísérleteket folytatott, amelyek John Stapp ezredes korábbi munkásságát követték. Stapp ezredes a '40-es évek végén, és az '50-es évek elején azon dolgozott, hogy megnövelje azoknak a pilótáknak a túlélési esélyeit, akik nagy magasságban kényszerülnek elhagyni a repülőgépüket. Stapp, mint biofizikai kutató és orvos, önmagát használta kísérleti alanynak a rakétaszán tesztek során, hogy első kézből tanulmányozhassa a jelentős földi nehézségi gyorsulás hatásait. Stapp a Légierőnek végzett korai munkája során számos kérdést válaszolt meg, amelyek elengedhetetlenek voltak a nagy magasságban való repüléshez; ezenfelül kitette magát a 14 000 méteres magasság viszontagságainak is. Később segített kifejleszteni a nyomás alatt lévő öltözékeket, és a katapultülést, amelyet azóta is alkalmaznak. Kísérletei részeként 1960 augusztus 16-án Joseph Kittinger ezredes végrehajtotta az első nagymagasságú ejtőernyős ugrást a Föld felszínétől mérve 31,3 km-es magasságban. A technikát éles bevetésen először a vietnámi háború folyamán Laoszban a MACV-SOG tagjai alkalmazták. Az Amerikai Haditengerészet, és a Haditengerészet különleges erői (SEAL Team Six) terjesztették ki a HALO-technikát nagyobb tárgyak és csónakok ejtőernyősökkel együtt történő célba juttatására.

A HALO technikát a légitámogatások során felhasználják ellátmány, felszerelés, és személyzet ejtőernyővel való célba juttatására is, olyan esetekben, amikor a repülőgép képes nagy magasságban átrepülni az ellenséges légtéren a szállítmány, és a pilóták életének kockáztatása nélkül a légvédelmi rakéták hatósugara felett.

A katonai légi szállítmányozások során a szállítmányt egy stabilizáló ejtőernyő húzza ki a gépből, majd némi szabadesés után, alacsony magasságnál nyílik ki a második ejtőernyő, amely biztosítja a kellő földet érési sebességet. A katonák ezután a célzónába érve biztosíthatják az utánpótlási területet, vagy kipakolhatják az ellátmányt.

Egy tipikus HALO-gyakorlat során az ejtőernyős kiugrik a gépből, szabadon esve eléri a végsebességet, majd alacsony magasságban nyitja az ernyőjét. Az előre irányú sebesség, a gyors zuhanás, és kevés fém használata együttesen a radar elkerülését szolgálja, így biztosítva egy észlelhetetlen behatolás lehetőségét.

HAHO A HAHO-ugrást olyan bevetések során alkalmazzák, amikor a repülőgép képtelen a személyzet (és a szállítmány) veszélyeztetése nélkül átrepülni az ellenséges légtéren. Továbbá az ellenséges területen végrehajtott olyan titkos akciók során, amikor a katonák (általában a különleges erők) alacsony magasságban nyitott ejtőernyője által keltett hangos zaj veszélyezteti a küldetés észrevétlenségét.

Egy tipikus HAHO-gyakorlat során az ejtőernyős nagy magasságban ugrik ki a repülőgépből, majd rövid, 10-15 másodperces szabadesést követően nyitja az ejtőernyőjét (nagyjából 8000 méter körül). Az ejtőernyős ezután iránytű, és GPS iránymutatása alapján még körülbelül 48 kilométert repül a céljáig. Az ejtőernyősnek igénybe kell vennie a terület sajátos természeti képződményeit, és bizonyos kijelölt tájékozódási pontokat a navigáláshoz; illetve a szél sebességének és irányának megfelelő korrekciókat kell végeznie. Csapatban való ugrás esetén a csapattagoknak együtt kell maradniuk míg a levegőben vannak. Általában a legalacsonyabb pozícióban lévő csapattag jelöli ki a repülési irányt, és irányítóként szolgál a többiek számára.

Egészségügyi kockázatok Az ejtőernyőzés e módozatai rendkívül veszélyesek lehetnek. Nagy magasságokban (7600 méter felett) az atmoszférában található légzéshez szükséges oxigén parciális nyomása vészesen alacsony. A nyomás hiánya hypoxiához, más néven oxigénhiányos állapothoz vezethet; a gyors süllyedés miatt a véráramból kiválik a nitrogén, ami pedig keszonbetegséget okozhat.

A HALO-ugrás megkövetel egy 30-45 perc hosszú „elő-légzési” periódust az ugrást megelőzően, mialatt az ejtőernyős 100% oxigént lélegez be annak érdekében, hogy a véréből kijusson az összes nitrogén. Mindemellett, az ejtőernyős egy oxigénpalackkal együtt ugrik ki a gépből. A veszélyek általában az ugró személy egészségi állapotából adódnak. A dohányzás, az alkoholfogyasztás, különböző gyógyszerek (beleértve az antihisztaminokat, a fájdalomcsillapítókat, és az altatókat), a vérszegénység, a szén-monoxid, a kimerültség, és a túlzott szorongás megnöveli a hypoxiás állapot kialakulását. További problémát jelent az „elő-légző” palack, és az ugrás alatt használt oxigénpalack közti csere, mivel ez a vérben oldott nitrogén szintjének visszaállását, és keszonbetegség kialakulását okozhatja. Már egyetlen lélegzetvételnyi levegő belélegzése is elegendő, hogy a nitrogénszint a normál érték közelébe kerüljön. Az oxigénhiányos állapotban szenvedő ejtőernyős könnyen elveszti az eszméletét, így képtelen időben nyitni az ernyőjét; míg a keszonbetegség azonnali halált, vagy tartós fogyatékosságot okoz, amelyért a véráramban lévő nitrogénbuborékok a felelősek.

Másfajta kockázatot jelent a nagy magasságokban uralkodó alacsony hőmérséklet. Az ejtőernyősnek fagypont alatti hőmérséklettel kell szembenéznie, illetve fagyási sérüléseket szerezhet. Éppen ezért a HALO-ugrók polipropilén szövésű alsóruházatot, és meleg öltözetet viselnek ezt megelőzendő.

Az ejtőernyőzésre egészében véve elmondható, hogy a résztvevők komoly sérülést és halált kockáztatnak, amely az ejtőernyő nem megfelelő működése miatti földbe csapódásból származhat.

Szokványos felszerelés Egy átlagos HALO-ugrás során az ejtőernyős felszereléséhez tartozik: magasságmérő automata [ejtőernyő] aktiváló berendezés (AAD) ejtőernyő kés sisak kesztyű ejtőernyős bakancs hozzáférhető oxigén a repülőgép fedélzetén oxigénpalack 25–50 kg csomag (fegyverek és élelem)

Ajánlott irodalom (angol)

Külső hivatkozások GlobalSecurity.org Information about the Military Free Fall School at John F. Kennedy Special Warfare Center Photo of Billy Waugh's Combat HALO Badge, etc.

Fordítás

Források

Divine, Mark (2004). Navy SEALs Air Operations - Free Fall: HALO/HAHO (engedélyről lásd:permission). US Navy SEAL 1989 to present. Founder of NavySEALs.com. Gempis, Val (July 1997). A Bad Altitude. Airman. US Air Force. United States of America. Black, Mike. HALO jump over Yuma Proving Ground, AZ. US Marine Corps. United States of America. US DOD (June 5, 2003). US DOD Dictionary of Military Terms. US Department of Defense. United States of America. US DOD (June 5, 2003). US DOD Dictionary of Military Terms: Joint Acronyms and Abbreviations. US Department of Defense. United States of America. McKenna, Pat (July 1997). A Bad Altitude. Airman. US Air Force. United States of America. US Army Infantry School (November 1, 1995). Lesson 3: Airlift Requests and Personnel Used in Airborne. Fundamentals of Airborne Operations, Edition B. US Army Infantry School. US Army. United States of America. McManners, Hugh (2003), Ultimate Special Forces, pub Dorling Kindersley https://web.archive.org/web/20070927043005/http://doi.contentdirections.com/mr/dk.jsp?doi=10.1221%2F0789499738 https://web.archive.org/web/20100106010349/http://www.airpower.maxwell.af.mil/airchronicles/aureview/1986/nov-dec/boyd.html

Kategória:Katonai repülés