Doboka vára (románul: Cetatea Dăbâca) a középkori Doboka vármegye központja volt, jelenleg Doboka községben található Romániában, Kolozs megyében. A várral kapcsolatban számtalan mítosz él a román köztudatban. A román történelmi narratíva szerint, ez volt a Gesta Hungaroumban szereplő, Gyalu vezér katonai központja, habár ezt az elméletet a modern régészet megcáfolta. A honfoglalást megelőzően, a vár területén falusias jellegű pogány szláv lakosság élt, akik később beolvadtak magyarságba. A vár megépítése, és a lakosság keresztény hitre térítése, már a 11. századi helyi magyar politikai vezetéshez köthető.
Fekvése Bonchidától nyugatra, Doboka településtől keletre, a Lóna-patak völgyében található a Várhegy legmagasabb pontján. Kolozsvár irányából az E576-os úton Dés felé közelíthető meg. A falutól délnyugatra fekvő Nagyhegy (529 méter tengerszint felett) egyik oldalháta igen erősen leszűkítette a Lóna-patak völgyét, amelyet így természetes módon ural. A két domb közé szorított keskeny völgy, körülbelül a falu közepén, élesen elkanyarodik. Az e kanyar által bezárt területen feküdt az egykori várkomplexum. A két domb északnyugat irányban fokozatosan lankásodik.
A vár leírása A földvár a Doboka falu határában emelkedő Várhegy tetején épült. A vár alakja lekerekített csúcsú, hegyesszögű háromszöghöz hasonló, amely É-ÉK felé mutat, az északi végében egy sánccal körülvett belső várral. A sánc tetejére a 14-15. században 3-5 méter vastag kőfalat emeltek. A hatvanas években a vár sáncának kőfalát két méter magasságban helyreállították. Két oldala 25–45°-os lejtőt képez, kitűnően védhető. E helyen épült fel a várkomplexum, illetve e körül alakult ki számos település, és keresztény templom is.
Nevének eredete Tagányi Károly, Réthy László és Kádár József, 1900-ban megjelent Szolnok-Doboka megyéről szóló monográfiájukban a Doboka helynevet az ószláv dluboku, duboka szóra vezetik vissza, melynek jelentése "magas hegyek közt, mély völgy". A Trianon utáni magyar történetírásban azonban széles körben elfogadottá vált, hogy a vár és a megye nevét egyetlen írásos forrás – a Gesta Hungarorum – alapján, a gyulát legyőző Doboka vezér nevére vezetik vissza. A két világháború között Hóman Bálint és Szekfű Gyula által írt szintézisben hasonló módon értelmezték. Ezt vette át Crettier Károly is az erődről írt történeti-régészeti munkájában, aki a Doboka nevet a régi magyar Dob tulajdonnévből eredezteti, amelyhez az -ika kicsinyítő képzőt kapcsolták. Négy évtizeddel Crettier tanulmánya után, Györffy György a Doboka helynevet I. István egy intézőjének a nevével magyarázta, akit szerinte Dobukának hívtak. Kristó Gyula szerint I. István király seregét Dobuka vezette az erdélyi gyula ellen, és a király ezt a területet jutalmul neki ajándékozta. Nevének változatai: 1205–1235 között Dubukai, 1265-ben Dobka (Castri), 1279-ben Dobokawarfolva, 1306-ban Dubucha, 1513-ban Oppidum Doboka, 1545-ben Doboka (possessio-falu).
A vár története Castrum Dubuka államalapítás kori földvár volt, az egykori Doboka vármegye székhelye. Kezdetben királyi vár és az azonos nevű várispánság volt, majd egyike annak a hét várnak, amelyet a király az 1009-ben alapított erdélyi püspökségnek adományozott. A monumentális méretű várkomplexum az erdélyi Árpád-kori védelmi rendszer katonai központja lehetett. A várhoz a következő falvak tartoztak: Cege, Bádok, Kide, Csomafája. 1068-ban urbs Dobuka néven említik, és innen indult Salamon király Géza és László hercegekkel a besenyők ellen a cserhalmi csatába. A 11. század első harmadában épített kis fa-földvárat a század közepén/után átépítették és kibővítették kazettás szerkezetű föld-favárrá, amelyet a 11. század végén, 12. század elején, ismét átépítettek. A 11. század végén, valószínűleg I. László ideje alatt jelentős betelepítések történhettek, hiszen körülbelül a század végén nyitották meg a IV. vártérségi temetőt is, illetve az Alexandru Tămaş kertjében levő templom körüli temetőt is. A Váradi regestrum megemlíti, hogy Voiouoda dobokai ispán 1214-ben seregszemlét tartott a várban.Nr. 78. (304.)| Váradi Jegyzőkönyv / Regestrum Varadinense (1208-1235) / Textus / Testimonia regestri Varadiensis ordine chronologico digesta / Annus 1214.. Arcanum.com A várispánság utoljára IV. László magyar király 1279-es oklevelében szerepel, miszerint a várhoz tartozó bizonyos földeket a király, Mikud bánnak adományozta. A várközpont, mint politikai, katonai és adminisztrációs centrum hanyatlásának kezdete a 13. századhoz köthető. Mátyás király 1467-ben elkobozta a várat akkori tulajdonosától, Dobokai Miklóstól, mert az részt vett a Szentgyörgyi János és Szapolyai grófok vezette összeesküvésben. Utolsó várnagyát, Bádoki Mátyást Izabella királyné idejében említik. A hagyomány szerint Izabella királyné gyakran időzött a várban, és pénzverdét is állíttatott fel itt, de ennek tárgyi bizonyítékai nincsenek. Valószínűleg a 16–17. századig lakták; a hagyomány szerint Giorgio Basta korában pusztult el. Az 1800-as évek elején volt egy olyan elképzelés, hogy a vármegye a vár romjain építtesse fel tanácsházát, de ez nem valósult meg.
Kutatástörténet bélyegkép|267x267px|A helyreállított várfal A vár tudományos igényű feltárása 1964-ben kezdődött, román régészek által. A második világháború előtti korszak román régészete a kora középkori régészettel szemben általában teljes érdektelenséget tanúsított. Az 1945 után hatalomra jutó Román Kommunista Párt, a hivatalos, szovjet doktrínát érvényesítette a történelem oktatásban. 1956 után azonban (egyértelműen a magyar forradalommal is kapcsolatba hozható módon) a román történetírás a két világháború közötti korszak nacionalista téziseihez tért vissza. E korszaktól kezdődően azonban, komplementárisan, már a régészet eredményeit is próbálták kihasználni a dák-római folytonosság igazolására. A Dobokán elkezdett ásatás a neo-nacionalista román tudománypolitika egyértelmű jele. A jelentős anyagi erőkkel támogatott tervásatás e tudománypolitikai tervnek szerves része volt. Mintegy négy év a várkomplexum egészét kis mértékben érintő kutatás után (1964–1967) a Ștefan Pascu által vezetett csoport Dobokát, Gyalu vezér központjaként értelmezte, működésének első periódusát pedig a 9. századra helyezte. A Pascu által vezetett csapatot, a kolozsvári múzeumban található különféle dokumentációk alapján, legalább 10 régész alkotta (St. Pascu, M. Rusu, P. Iambor, N. Edroiu, Gyulai P., V. Wollmann, St. Matei, Gh. Lazarovici, I. Hica). A "Doboka-projekt" a ’60-as években, a nacionál-kommunista keretekben felélesztett új-román nacionalizmus tudománypolitikai tervkategóriáiba tartozott, de az erdélyi román tudományosság presztízsharca is volt (amelynek akkoriban Constantin C. Daicoviciu és Ştefan Pascu voltak legismertebb személyiségei) a bukaresti tudományossággal, ezen belül is elsősorban Ion Nestorral szemben, valamint a történész Ştefan Pascu karrierista törekvései miatt lett „Gyalu vezér” központja, ugyanis a nacionál-kommunizmus ranglétráján már akkor jelentős helyet elfoglaló kolozsvári történésznek kapóra jöhetett, hogy tudománypolitikai presztízsét ilyen módon is növelhette (1974-ben például a Román Akadémia tagjává is választották). Az 1968-ban megjelent többszerzős cikk máig tartó hatását mi sem illusztrálja jobban annál a ténynél, hogy néhány szakember munkáját leszámítva (amelyek a várkomplexum későbbi keltezésével számoltak) a román történettudományban, régészetben, sőt köztudatban gyökeret eresztett „a 9. századi Doboka”, és sokkal sajnálatosabb, hogy mint a vegyes érvelés romániai jelképe, „Gyalu vezér vára” él a tudományos köztudatban, nem is beszélve a vulgáris szintű tankönyvekről. Leszögezhetjük tehát, hogy a múlt század ’60-as éveiben kezdődött dobokai ásatások prekoncepcióval indultak. Ezt bizonyítja az is, hogy az ásatásvezető régészek három ásatási idény után Dobokát a legendás Gyalu, a vlachok és szlávok vezérének katonai-politikai központjaként értékelték. A leletanyagot mellőzve, egyetlen írott forrásra támaszkodtak (Anonymus regényes Gestájának 24–27. fejezete), habár Anonymus írásában sehol sem tűnik fel a Doboka név. Doboka ezen értelmezésével szemben Györffy György tanulmányában, Bóna István egy kitűnő jegyzetben gyakorlatilag megsemmisítette Pascu és csapata dobokai kronológiai rendszerét, ennek azonban sajnálatosan vajmi kevés nyoma maradt a régészeti szakirodalomban, és majdnem ismeretlen a román régészetben.
A ’90-es években a 20. század egyik legnagyobb magyar régésze, Bóna István részletesen foglalkozott a kora Árpád-kori várakkal, illetve az erdélyi határvárakkal. Szintézisében minden erdélyi vár szerepelt, Doboka azonban, csak egy félmondat erejéig jelent meg. 2001-ben közzé tett utolsó cikkében azonban eléggé egyértelműen foglal állást a dobokai vár későbbi keltezése mellett. Florin Curta „Erdély 1000 körül” című tudománytörténeti elemzésében részlegesen tárgyalja Doboka kérdéskörét, azonban nem eléggé egyértelmű az álláspontja. Többször végigolvasva, úgy tűnik, mintha védeni kívánta volna a Pascu-féle kutatócsoportot, Bóna Istvánt pedig, Doboka kapcsán, a román régészet elleni támadással vádolta. Curta kritikája érthetetlen, hiszen olyasvalamit tulajdonít Bónának, amelyet ő sehol, egyetlen művében sem írt le (nem idézte a kifogásolt mondatok pontos helyét sem!). Éppen Bóna István volt az, aki az Erdély történetében megírta, hogy Dobokán volt egy 8. századi szláv telep és ennek a temetője. Curta elsősorban azzal védte a dobokai-kutatócsoportot, hogy nem igazán nőttek fel a kutatás bonyolultságához (pedig ahogyan említettük legalább 10 régész vett részt az ásatáson), az interpretációjukban pedig nem kell feltétlenül a politikum hatását keresni! Curtával ellentétben Lucian Boia a nacionalizmus felé fordulást látja a ’60-as évek történetírásában, amely kiteljesedve súlyosbodott a ’70-80-as években. Hogy mi az oka Curta a román nacionalista-kommunista tudományosságot védelmező, meglehetősen furcsa megnyilatkozásának, nem tudjuk. A nacionalista-kommunista elméleteket viszont Radu Popa már 1991-ben megbírálta. Arra, hogy a Dobokáról szóló, 1968-as cikk és a ’60-as évek tudománypolitikája mennyire beágyazódott a jelenkori romániai tudományosságba, a legjobb példa a 2011-ben megjelent „A románok története” című munka újabb kiadása, amelyben változatlanul elkülönítik a kora középkori „őslakosokat” és „migránsokat”, vagyis semmilyen eszmei változást nem tapasztalhatunk a ’80-as évekhez képest. Egyáltalán nem meglepő tehát, ha a kötetsorozat III. részében Doboka továbbra is a 9. század végi/10. század eleji Gyalu vezér váraként szerepel. Sajnos a rendszerváltás után Dobokán nem folytak további kutatások. Az érdektelenségre számos magyarázat kínálkozik, azonban a legfontosabb egyértelműen az, hogy a jelenlegi romániai kora középkori régészetet nem programok és intézmények, hanem mindössze néhány személy képviseli. A rendszerváltás óta eltelt időszakban lényeges áttörés nem történt a kutatásban. Doboka templom körüli temetőinek feldolgozása kapcsán valamelyes előrelépést a IV. vártérség, illetve az Alexandru Tămaș kertjében feltárt templom körüli temetőrészek közlése jelentheti. A romániai régészetben a Dobokáról szóló művek tehát, néhány kivételt leszámítva, ma is ugyanazon az Anonymus regényes Gestájára épülő, nagyon ingatag, megkérdőjelezhető, 19. századi, nacionalista elméleti konstrukción alapulnak. Ez módszertani szempontból pedig a helytelen és követhetetlen vegyes érvelés egyik legjobb jelenkori példája. E rövid, a témára nézve sok szempontból jelentéktelen kutatástörténetből három nagyon rövid következtetést lehet levonni:
Doboka tökéletesen szemlélteti a 20. század különböző korszakai szakembereinek történeti felfogását, szemléletét, vízióját; Doboka interpretációjában eddig a történeti-narratív és a nyelvészeti adatok kaptak főszerepet, a régészet csak auxiliáris, kiegészítő szerepet játszott–játszhatott, arra lévén ítélve, hogy a különböző jellegű történeti teóriáknak kiegészítő érvhalmazt nyújtson;