Maróczy Géza, Maróczi Géza József (Szeged, 1870. március 3.A Szeged-Rókusvárosi róm. kat. plébánia keresztelési anyakönyve, 68/1870. folyószám. – Budapest, 1951. május 29.Halálesete bejegyezve a Bp. XIV. ker. állami halotti akv. 440/1951. folyószáma alatt.A korabeli napisajtókban tévesen 28-át adták meg a halálának a napjaként. A Magyar Sakkvilág 1951. júniusi számában megjelent nekrológban 29-ét írnak, és ez utóbbi dátumot tartalmazza a MÉL is.) újságíró, szakvezető, sakknagymester, sakkolimpiai bajnok (1927, 1936), az Osztrák–Magyar Monarchia bajnoka (1900), magyar bajnok (1932), a Magyar Sakkszövetség elnöke (1911), három olimpián a magyar sakkválogatott kapitánya. Pályájának csúcsán a világ egyik legjobb sakkozója volt.
A Chessmetrics módszer teljesítményszámításai szerint 1904 októbere és 1907 márciusa között a világranglista élén állt. Ennek ellenére csak egyszer hívta ki a világbajnokot, 1906-ban, az Emanuel Lasker elleni mérkőzés azonban a helyszínként kijelölt Kuba politikai problémái miatt nem jött létre. Az 1906. októberre számított 2820-as Élő-pontszámával a sakkozók örökranglistáján ma is az első tízben állna. Magyar sakkozó ezt a pontszámot azóta sem tudta elérni. Aktív sakkozói pályafutása 1908-as befejezését követően, majd hosszú kényszerű külföldi távollét után állt a magyar válogatott rendelkezésére a sakkolimpiákon. Csapatkapitányként és első táblásként járult hozzá a magyar sakkválogatottnak az 1927-es első hivatalos sakkolimpián Londonban nyert aranyérméhez, az 1930-as hamburgi sakkolimpián elért második helyéhez és ezzel ezüstérméhez, valamint 1936-ban, 66 éves korában a müncheni nem hivatalos sakkolimpián nyert újabb aranyérméhez. 1932-ben magyar bajnokságot nyert. 1950-ben a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) korábbi eredményei alapján nagymester címet adományozott neki.
1908-ban belépett a szociáldemokrata pártba, és a Tanácsköztársaság idején az Operaház és az államosított színházak intendánsa volt. E szerepvállalása miatt 1920–1927 között emigrációban élt. Ez idő alatt tanítványa volt a női sakkvilágbajnok Vera Menchik és az Aljechintől 1935–1937 között a világbajnoki címet elhódító Max Euwe is. Hazatérte után a Pesti Hírlap sakkrovatát vezette, sakkoktatóként működött, és a magyar sakkválogatott kapitánya volt. Közben megírta visszaemlékezéseit. Ekkor már csak kevés alkalommal versenyzett, de még mindig erős ellenfele volt bárkinek. 1951-ben hunyt el mint az Országos Társadalombiztosító Intézet igazgatója, sírja a Kerepesi temetőben védelem alatt áll.
Életpályája Szegeden, római katolikus szülőktől született. Apja Maróczy József műlakatos volt, édesanyja Valkovics Rozália. A keresztlevélen Geiza József néven szerepel. A Geiza név nem elírás volt, mert ez egy elfogadott és használt keresztnév volt akkoriban, később azonban a Géza forma rokonszenvesebb lett számukra. A szülői ház a nagy szegedi árvízben elpusztult. Négyen voltak testvérek, testvérei: József (1871–1946), Etelka (1880–1960) és Mária (1887–1910). Technikusnak készült, 1880–1889 között a piaristák szegedi gimnáziumában tanult, majd Zürichbe ment német tudása tökéletesítésére és műegyetemre, amelyet azonban abbahagyott, (egyes források szerint be sem iratkozott) és 1892-ben, hazatérte után a káposztásmegyeri vízművek építkezésének előkészítésében vett részt műszaki rajzolóként. 1903-ban fél évig a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem hallgatója volt, és ettől az évtől 1908-ig mennyiségtan és mértan szakos tanárként működött a ferencvárosi községi polgári fiúiskolában a Knézich utcában. 1908-tól az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár Járadék Osztályának tisztviselője, ahol 1909-ben véglegesítették, 1913-tól első osztályú számvevőségi tanácsosként a járadék számvevőség vezetője, majd 1919-ig a Nyugdíj Osztály vezetője volt. A Tanácsköztársaság alatt az Operaház és az államosított színházak intendánsa, az úgynevezett „színházi direktórium”, a Színházakat Kommunizáló Bizottság négy szakosztályának közös gazdasági vezetője volt. E szerepvállalása miatt állásából elbocsátották, és egzisztenciális okokból 1920-ban elhagyta Magyarországot, Ausztriában, Németországban, Hollandiában, majd Angliában élt, ezt követően az USA-ban tett körutat. Külföldön töltött évei alatt félprofiként a sakkozásból élt. 1927-ben rehabilitálták, visszakapta nyugdíját, ezért hazatért. A Pesti Hírlap sakkrovatvezetője és a Magyar Sakkszövetség kapitánya lett.
Főszerkesztője volt a hetente megjelenő Magyar Sakkszemle (Billard és kártya) című lapnak (1902–1903), főmunkatársa a Magyar Sakk Lap című folyóiratnak (1905–1909), és 1917-ben a Magyar Sakkvilág főszerkesztője lett. 1905-ben az Andrássy Gyula vezette disszidenspárt képviseletében Szegeden elindult a képviselőválasztáson, a szavazás napján azonban visszalépett. 1908-ban belépett a szociáldemokrata pártba. 1917-ben az Otthon Kör tagja lett. Hosszú évekig a Budapesti Sakk-kör titkári, majd alelnöki tisztét töltötte be. 1911-ben a rövid életű első Magyar Sakkszövetség elnöke, majd 1921-ben és 1933-ban alelnöke, majd társelnöke, egyben szövetségi kapitánya volt.
Az 1920-as évektől élete végéig jó barátságban volt az 1935-ben világbajnoki címet szerző Max Euwével, aki kezdetben a tanítványa, majd tréningpartnere, és akinek az Aljechin elleni világbajnoki mérkőzésen a szekundánsa volt. Euwe több alkalommal látogatott hozzá Magyarországra is. A tanítómestere iránti tisztelete jeléül, akkor már mint a Nemzetközi Sakkszövetség elnöke megjelent a Debrecenben 1970-ben rendezett III. Maróczy Géza-emlékversenyen is. Angliai tartózkodása alatt tanítványa volt a későbbi női világbajnok Vera Menchik.
Felesége Mann Irén Magdolna (született Budapest, 1883. szeptember 4.), Mann Jakabnak, a szegedi bábaképző igazgatójának lánya volt, akivel 1904. január 23-án Szegeden a belvárosi templomban kötött házasságot. 1904-ben fia (György), 1906-ban lánya (Magdolna) született.
1951. május 29-én este 11 órakor hunyt el szívelégtelenség következtében az Uzsoki Utcai Kórházban. Temetésére június 1-jén került sor a Fővárosi Tanács által adományozott díszsírhelyen a Kerepesi temető 33-as parcellájában, amely 2004 óta a Nemzeti Örökség Intézete által védett nemzeti sírhely. Felesége, Mann Irén 11 évvel élte túl, 1962. május 17-én hunyt el Budapesten.Bp. VIII. ker. állami halotti akv. 1361/1962. folyószám. György fia 1999-ben, Magdolna lánya 1998-ban hunyt el.
Sakkpályafutása thumb|263px|1895-ben Az első versenysikerek (1891–1898) Szegeden középiskolásként kezdett el sakkozni kávéházakban és a szegedi kaszinóban, majd később Budapesten Jakobi Sámuel mester tanítása nyomán lett a legjobb magyar sakkozó. 1891-ben a Budapesti Sakkozó Társaság II. osztályú versenyén, a társaság legfiatalabb tagjaként végzett az első helyen. 1892-ben megismételte eredményét, ismét az első helyet szerezte meg, ezúttal már az I/a osztályban. 1893-ban elindult az akkori időszak sakkfolyóirata, a Budapesti Sakk-Szemle 1893–1897 között lezajlott első magyar levelezési sakkversenyén, amelyen a 19 résztvevő között az akkor még csak ígéretes fiatal versenyző Maróczy Géza, valamint Charousek Rezső végzett az első helyen. A harmadik helyet Exner Győző szerezte meg. 1894 decemberében alapító tagja volt a Budapesti Sakk-körnek, és annak választmányi tagja lett. A megalakulás alkalmából rendezett versenyen 1895 áprilisban az első helyet szerezte meg. 1896-ban a Budapesti Sakk-kör háznagyának választották.
Első nemzetközi megmérettetésére 1895-ben Hastingsben, a nemzetközi amatőr versenyen került sor. A tornán résztvevőket négy csoportba osztották. A csoportgyőzelem megszerzése után a négy csoportgyőztes egymással mérkőzött, melynek eredményeként a versenyt veretlenül zárva az első helyet szerezte meg. Ezzel Anglia amatőr sakkbajnoka lett és nemzetközi mesteri címet ért el. 1896-ban Nürnbergben második lett, mindössze fél ponttal lemaradva a világbajnok Emanuel Lasker mögött. A vert mezőnyben olyan nevek szerepeltek, mint Harry Nelson Pillsbury, az akkori idők legerősebb versenyének számító hastingsi torna győztese, Siegbert Tarrasch négy mesterverseny győztese, a korábbi világbajnok Wilhelm Steinitz, Mihail Csigorin, aki már több verseny győztese volt, és még több neves mester.
Tagja volt az 1896-os millenniumi ünnepségek alkalmából rendezett nagyszabású nemzetközi mesterverseny szervező bizottságának, a végrehajtó bizottság tagjaként. Az eredeti tervek szerint nem játszott volna, csak az előkészítésben vett volna részt. A káposztásmegyeri vízmű munkálatainál a hivatali elfoglaltsága nem engedett újabb szabadságidőt, mivel a nürnbergi verseny több, mint egy hónapig tartott. A magyar résztvevő Makovetz Gyula lett volna, ő azonban a verseny kezdete előtti napokban lemondta a részvételt. Maróczynak, minden tiltakozása ellenére versenybe kellett szállnia, hiába hivatkozott hivatali elfoglaltságára és a felkészületlenségére. Mindezek következtében szerény helyezést ért el a tornán, amelyet egyébként az orosz Mihail Csigorin és a magyar Charousek Rezső holtversenyben nyert meg. A helyezettek között olyan nevek voltak, mint Harry Nelson Pillsbury, David Janowski és Carl Schlechter. A vert mezőnyben szerepelt Siegbert Tarrasch is, aki ebben az időben a világ második legerősebb játékosának számított.
A millenniumi versenyt követően több mint egy évig nem játszott versenyen. Közben az 1897-ben alapított, Nagyváradon kiadott Magyar Sakkujság főmunkatársa lett. 1898-ban betegsége miatt Charousek Rezső nem tudott elindulni a bécsi sakk-kör által szervezett jubileumi tornán, és ismét Maróczynak kellett beugrania fizetés nélküli szabadságot kivéve a két hónapon át tartó versenyre. Ha kiemelkedő eredményt nem is tudott elérni, de a húsz résztvevős versenyen a díjazottak közé került olyan nevek mögött, mint dr. Tarrasch, Pillsbury, Janowski, Steinitz, Schlechter és Csigorin.
A világ élvonalában (1899–1906) Az 1899-es londoni sakktornán a világ akkori legerősebb sakkozóinak mezőnyében a világbajnok Emanuel Lasker mögött Harry Nelson Pillsburyvel és David Janowskival együtt holtversenyben a második helyen végzett. A versenyen 115 font sterlinget, átszámítva mintegy 1400 forintot nyert. Összehasonlításként ekkoriban a „balparti nagy vízmű” létesítésének munkálataiban műszaki napidíjasként 2 forint 50 krajcár napidíjért dolgozott.
1899 decemberében kezdődött, és 1900 januárjában fejeződött be az 1867-es párizsi sakktorna győztesének, Kolisch Ignác halálának évfordulójára a Wiener Schachclub által szervezett nemzetközi verseny, amelyet Maróczy nagy, másfél pontos előnnyel nyert meg. A győzelemért 1000 koronát, az akkori forintra átszámítva 500 forintot kapott, és az Osztrák–Magyar Monarchia bajnoka lett. Hazérkezése után a Budapesti Sakk-kör díszvacsorát rendezett a tiszteletére. Charousek Rezső halála után 1900 áprilisában átvette a Pesti Hírlap sakkrovatának vezetését, amely rovat akkoriban a legszínvonalasabb volt.
1900 júniusában a párizsi nemzetközi sakktornán a világbajnok Lasker és Pillsbury mögött a 3. helyen végzett. Ugyanebben az évben augusztusban a müncheni nemzetközi tornán Pillsburyvel és Schlechterrel holtversenyben az első helyet szerezte meg, és megkapta a legtöbb nyert játszmáért járó különdíjat is. A verseny után nem sokkal a világbajnok Emanuel Lasker társaságában Magyarország több városában, Bécsben, Prágában, majd Anglia több városában tartott bemutatókat, szimultánokat és vakszimultánokat.