Wesselényi-összeesküvés

bélyegkép|jobbra|260px|Wesselényi Ferenc nádor, a szervezkedés névadója A Wesselényi-összeesküvés vagy – a történeti szakirodalomban egyre gyakrabban – Wesselényi-szervezkedés a Magyar Királyság és a Horvát Királyság főméltóságainak, főnemeseinek, köznemeseinek és egyes egyházi vezetőinek 1664 után kialakult, több szakaszban átalakuló rendi-politikai mozgalma volt I. Lipót magyar király és német-római császár kormányzatával szemben. Horvátországban rendszerint Zrínyi–Frangepán-összeesküvésnek (horvátul: Zrinsko-frankopanska urota) nevezik, mivel ott Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Ferenc Kristóf szerepe, valamint 1671-es kivégzésük emlékezete került előtérbe.Végh Ferenc: A Hungarian-Croatian Aristocrat from a New Perspective: Military Career of Péter Zrínyi/Petar Zrinski (1621–1671). Specimina Nova Pars Prima Sectio Mediaevalis, 10. (2019), 137–158. DOI: 10.15170/SPMNNV.2019.10.07.

A szervezkedés közvetlen politikai hátterét az 1663–1664-es török háború, az 1664. augusztus 1-jei szentgotthárdi győzelem és az azt követő vasvári béke alkotta. A magyar és horvát rendi elit jelentős része a békét azért sérelmezte, mert az elismerte az Oszmán Birodalom háború alatti fontos hódításait, miközben a tárgyalásokból a rendeket lényegében kizárták. A Habsburg Monarchia vezetése ezzel szemben az egész dinasztikus államösszesség katonai, pénzügyi és nyugat-európai érdekeit mérlegelte, és egy újabb, bizonytalan kimenetelű török háború elkerülésére törekedett.Tusor Péter: A prímás, a bán és a bécsi udvar (1663–1664). Történelmi Szemle, 57. évf. (2015) 2. sz., 219–250.R. Várkonyi Ágnes: A vasvári béke jelentősége a magyar történelemben. In: Tóth Ferenc – Zágorhidi Czigány Balázs (szerk.): A szentgotthárdi csata és a vasvári béke. Oszmán terjeszkedés – európai összefogás. Budapest, 2018. 339–368.

A mozgalom nem írható le egyszerűen modern nemzeti függetlenségi küzdelemként, de pusztán főúri hatalmi összeesküvésként vagy felekezeti konfliktusként sem. Vezetői – Wesselényi Ferenc nádor, Nádasdy Ferenc országbíró, Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc Kristóf és I. Rákóczi Ferenc – katolikus főurak voltak; a mozgalom társadalmi hátterében ugyanakkor jelentős protestáns köznemesi és végvári csoportok álltak, amelyek rendi, katonai, gazdasági és vallási sérelmei egymással összefonódtak. Az újabb kutatás szerint a kezdeti szakaszban a katolikus főpapság egyes tagjai, mindenekelőtt Lippay György esztergomi érsek és Szelepcsényi György kancellár is részt vettek az udvari politika megváltoztatását célzó rendi együttműködésben. Ez a korai, felekezeteken átívelő „rendi ökumené” azonban a mozgalom radikalizálódásával és a nemzetközi támogatás hiányával fokozatosan felbomlott.Tusor Péter: „Pour les intérêts d’un si grand Roi?” Lippay György esztergomi érsek és a „Wesselényi-összeesküvés”. Egyháztörténeti Szemle, 22. évf. (2021) 4. sz., 7–42.Tusor Péter: „Et a pensare al successore in caso”. Szelepchény György és a rendi szervezkedés. Egy nunciusi jelentés forrásértéke. Levéltári Közlemények, 92. évf. (2021) 1–2. sz., 39–102.

A szervezkedés vezetői francia, erdélyi, pápai és oszmán támogatást kerestek, ám tartós, végrehajtható külpolitikai szövetséget nem tudtak létrehozni. Belső bizalmatlanság, eltérő célok, vezetőinek halála és egymást terhelő vallomásai következtében a bécsi udvar már az 1660-as évek végére részletes ismeretekhez jutott a tervekről. Az 1670 tavaszán Horvátországban és Felső-Magyarországon megindított fegyveres fellépés gyorsan összeomlott. Zrínyi Pétert, Frangepán Ferenc Kristófot és Nádasdy Ferencet 1671. április 30-án kivégezték, birtokaik jelentős részét elkobozták; Bónis Ferencet ugyanazon a napon Pozsonyban, a stájer résztvevő Hans Erasmus von Tattenbachot pedig 1671 decemberében Grazban végezték ki.

A mozgalom bukása messze túlmutató politikai és egyházpolitikai fordulatot idézett elő. Az udvar a lázadást a rendi intézmények korlátozásának, a nádori tisztség betöltetlenül hagyásának, a rendkívüli adóztatásnak és az 1673-ban felállított kormányzóságnak az igazolására használta fel. A válság egyben lehetőséget teremtett a korábban is folyó rekatolizáció állami-katonai eszközökkel történő radikalizálására. Az 1673–1674-es protestáns prédikátorperek és a protestáns gályarabok ügye nem volt része az eredeti főúri konspirációnak, de annak megtorlási és legitimációs következményeihez szorosan kapcsolódott. A politikai és felekezeti feszültségek hozzájárultak a kuruc mozgalom, majd Thököly Imre felkelésének kibontakozásához, és csak az 1681-es soproni országgyűlés hozott részleges rendi és vallásügyi rendezést.Benczédi László: Rendiség, abszolutizmus és centralizáció a XVII. század végi Magyarországon, 1664–1685. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980. .

Elnevezése és időhatárai

Az „összeesküvés” elnevezés a büntetőeljárások, a 19. századi történetírás és a nemzeti emlékezet szóhasználatából öröklődött. A modern szakirodalom gyakran a „rendi szervezkedés” kifejezést részesíti előnyben, mert nem egyetlen, egységesen irányított és változatlan programú titkos társaságról volt szó. A résztvevők köre, céljai és külpolitikai elképzelései 1664 és 1670 között többször módosultak; az udvari politika megváltoztatását célzó kezdeti nyomásgyakorlástól egyes csoportok végül az uralkodó elleni fegyveres fellépésig és az oszmán fennhatóság elfogadásának mérlegeléséig jutottak.Tusor Péter: Forráskritikai megjegyzések a Wesselényi-összeesküvés történetéhez. Századok, 155. évf. (2021) 6. sz., 1233–1277.

A folyamat kezdőpontját rendszerint a vasvári béke 1664. évi megkötéséhez kapcsolják, jóllehet a rendi vezetők udvari és külföldi kapcsolatkeresése, valamint a török háború folytatására irányuló elképzelései már korábban kialakultak. A szervezkedés szűkebb értelemben az 1666. április 5-i stubnyai szövetségkötéstől az 1670. évi felkelési kísérlet bukásáig tartott; tágabb értelemben az 1671. évi főúri perek és kivégzések is hozzátartoznak. Következményei az 1670-es évek egészének magyarországi politikáját meghatározták.

A horvát elnevezés a Zrínyi és a Frangepán család szerepét állítja középpontba. A horvát nemzeti emlékezetben Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf kivégzése a rendi jogok és a horvát politikai különállás sérelmének jelképe lett. A magyar emlékezetben ezzel szemben hosszabb ideig Wesselényi Ferenc névadó szerepe, Nádasdy Ferenc pere, a felső-magyarországi események és az abszolutista fordulat következményei kaptak nagyobb hangsúlyt.Mirjan Damaška: The Course of Proceedings Against Zrinski and Frankopan. Hrvatski ljetopis za kaznene znanosti i praksu, 30. évf. (2023) 1. sz., 153–190. DOI: 10.54070/hljk.30.1.7.

Politikai, katonai és vallási háttér

A Magyar Királyság helyzete a 17. század közepén

A mohácsi csata után három politikai térségre tagolódott Magyar Királyság Habsburg-uralom alatt álló, a történetírásban Királyi Magyarországnak nevezett országrésze a dinasztia közép-európai államrendszerének része volt, de megőrizte saját rendi intézményeit, törvényeit és közjogi méltóságait. Az uralkodó és a rendek közötti kapcsolatot a történetírás gyakran rendi dualizmusként írja le: a király a végrehajtó hatalom, a hadügy és a külpolitika meghatározó szereplője volt, miközben az adómegajánlásban, a törvényhozásban és a vármegyei igazgatásban a rendek nélkülözhetetlenek maradtak. A rendszer nem jelentett modern értelemben vett nemzeti szuverenitást vagy népképviseletet; az „ország szabadsága” elsősorban a kiváltságos rendek jogainak, a törvényes bíráskodásnak és a bevett felekezetek korábban megszerzett lehetőségeinek védelmét jelentette.

A Habsburg Monarchia eközben nem egységes állam, hanem különböző jogállású tartományok és királyságok dinasztikus együttese volt. A bécsi udvarnak egyszerre kellett számolnia az Oszmán Birodalommal, a Német-római Birodalom rendi politikájával, a Harmincéves háború következményeivel, valamint XIV. Lajos növekvő nyugat-európai hatalmával. Ami a magyar rendek szemében a török elleni hadviselés szükségtelen feladásának tűnt, az az udvar számára az erőforrások több hadszíntér közötti elosztásának kérdése volt. E két nézőpont különbsége alapvetően hozzájárult az 1664 utáni bizalmi válsághoz.

Felekezeti viszonyok és katolikus megújulás

A 17. századi Magyar Királyság vallási rendje nem a mai, egyéni jogként felfogott vallásszabadságra épült. A bécsi béke, az 1608. évi vallásügyi törvények és az 1645-ös linzi béke a rendek és meghatározott társadalmi csoportok felekezeti jogait rögzítették, alkalmazásuk azonban állandó viták tárgya maradt. A földesúri kegyúri jog, a templomok birtoklása, a lelkészek alkalmazása, a mezővárosok és jobbágyközösségek vallásgyakorlata eltérő jogértelmezésekhez vezetett. A katolikus földesurak és püspökök a reformáció során elvesztett templomok és birtokok visszaszerzésére törekedtek; a protestáns rendek ezt korábbi békék és törvények megsértéseként értékelték.Péter Katalin: Az 1608. évi vallásügyi törvény és a jobbágyok vallásszabadsága. In: Uő: Papok és nemesek. Magyar művelődéstörténeti tanulmányok a reformációval kezdődő másfél évszázadból. Budapest, 1995. 129–151.

A katolikus megújulás nem kizárólag állami kényszerből állt. A püspöki igazgatás újjászervezése, a papképzés, a jezsuita és más szerzetesi oktatás, a népmissziók, a könyvkiadás és a főúri patronátus már a század első felében megerősítette a katolikus intézményrendszert. A felekezetszerveződés ugyanakkor összekapcsolódott az államépítéssel és a földesúri hatalommal. Az 1670-es fordulat után a korábbi, jogi-patronátusi eszközöket mind nagyobb mértékben egészítette ki katonai és közigazgatási kényszer; ezért az 1670 előtti és utáni rekatolizáció között módszertani különbséget kell tenni.Borbély Zoltán: A kegyúri jog és a térítő földesúri ellenreformáció lehetőségei. Felekezeti alapú konfliktusok Varannón és Ungváron a 17. században. Egyháztörténeti Szemle, 22. évf. (2021) 4. sz., 43–66.

A későbbi szervezkedés vezetőinek katolikus volta különösen fontos. Wesselényi Ferenc jezsuita nevelést kapott és felnőttként katolikus főméltóság volt; Nádasdy Ferenc 1643-ban tért át a katolikus hitre, majd jelentős egyházi és kulturális mecénássá vált; Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf horvát katolikus főurak voltak; Báthory Zsófia és fia, I. Rákóczi Ferenc 1661-ben tértek vissza a katolikus egyházba. A mozgalom felekezeti szempontból ezért nem írható le katolikus udvar és protestáns ellenállás egyszerű szembenállásaként.

Az 1663–1664. évi háború

Az 1660-as évek elején az Oszmán Birodalom erős nyomást gyakorolt Erdélyre és a királyi Magyarországra. Nagyvárad 1660-as elvesztése, majd Érsekújvár 1663-as elfoglalása súlyos katonai és politikai válságot okozott. A háborúban a császári-királyi hadsereg, a birodalmi és francia segédcsapatok, valamint magyar és horvát alakulatok egyaránt részt vettek. Zrínyi Miklós horvát bán 1664 eleji téli hadjárata, az eszéki híd felégetése és Új-Zrínyivár védelme európai hírnevet szerzett számára, de hadászati elképzelései és Raimondo Montecuccoli főparancsnok stratégiája között jelentős ellentétek alakultak ki.

A korszak hagyományos magyar történetírása gyakran személyes vagy nemzeti ellentétként ábrázolta Zrínyi és Montecuccoli konfliktusát. Az újabb értelmezések inkább eltérő hadászati feladatokat és politikai felelősséget emelnek ki. Zrínyi saját birtokvidékének és a délnyugati határnak aktív védelmét, valamint támadó háborút sürgetett; Montecuccoli a többnemzetiségű szövetséges hadsereg megőrzését, az utánpótlási lehetőségeket és a teljes monarchia hadászati helyzetét mérlegelte. Új-Zrínyivár 1664. júliusi eleste és megsemmisítése a magyar és horvát elit bizalmatlanságát tovább növelte.

A szentgotthárdi győzelem és a vasvári béke