A witan az angolszász királyok által összehívott tanács, mely városi elöljárókból, nemesekből, lovagokból, papokból és a királyból állt. Királyi földadományozás, kiváltságlevél, templomi ügyek, adózás, védelem és külügyek megvitatása és jóváhagyása, valamint a királyi öröklés jóváhagyása volt a feladata.
A witan összetétele nem volt meghatározva, mérete függött a megvitatandó ügytől és az adott helytől. Például a tanács nagyobb méretű volt vallási ünnepekkor, illetve amikor a király a rezidenciáján tartózkodott.
Elsődleges feladata a király tanácsadása volt a törvényhozásban, bírósági ügyekben, földátruházásokban és más nemzeti jelentőségű ügyekben. A witan esetleg az uralkodó dinasztia tagjai közül választott új királyokat. Az 1066-os normann hódítás után ezeket a szerepeket egy hasonló tanács, a curia regis látta el.
A 20. század előtt sok történész a witant protoparlamentnek, demokratikus és reprezentatív intézménynek, lényegében az angol parlament ősének tekintette. A későbbi történelmi értelmezés azonban a witan eseti és lényegében királyi jellegét hangsúlyozta.
Eredete A witan eredete a germán királyok azon gyakorlatában rejlik, hogy tanácsot kértek nagy embereiktől. Ez a gyakorlat fennmaradt a római uralom megszűnése után Britanniában létrejött számos angolszász királyságban is. Maddicott azt írja, hogy ezek a korai „királyi gyűlések hiányoztak a rendszeresség, a struktúra formalitása és a jellegzetes napirend intézményes tulajdonságaiból”, amelyek a későbbi gyűléseken megfigyelhetők voltak. Emellett határozottan helyi jellegűek is voltak A witenagemot(a Witan másik neve) első feljegyzett aktusa Æthelberht kenti király törvénykönyve volt kb. 600-ból, a legkorábbi dokumentum, amely fennmaradt az óangol prózában.
A 9. század előtt csak az egyházi zsinatok, mint például a 672-es hertfordi zsinat, lépték át az egyes királyságok határait. Anglia 10. századi egyesülésével a witan először szerzett országos jelentőséget.
Az angolszász Angliának nem volt állandó fővárosa, így a királyi udvar vándorló volt. A witan különböző helyszíneken tartotta gyűléseit, többek között királyi palotákban, városokban és vadászházakban. 900 és 1066 között több mint 50 helyszínt jegyeztek fel. London és Winchester népszerű találkozóhelyek voltak, további helyszínek között szerepelt: Abingdon, Amesbury, Andover, Aylesford, Cookham, Dorchester, Faversham, King's Enham, Southampton, Wantage, Oxford, Kirtlington és Woodstock. A Nyugat-Angliában a gyűléseket Gloucesterben, Axminsterben, Bathban, Calne-ban, Cheddarban, Chippenhamben, Cirencesterben, Edingtonban, Malmesburyben, Winchcombe-ban és Exeterben tartották. Míg északon ritkán tartottak gyűléseket, a witan 934-ben Nottinghamben, 1045-ben pedig Lincolnban gyűlt össze. A witan bármikor ülésezhetett, de gyakran karácsonykor, nagyböjtkor és húsvétkor gyűlt össze, amikor sok nemes volt jelen az udvarban.
Szerepe A witan jelentős szerepet játszott a törvényhozásban. A király és tanácsadói törvényeket fogalmaztak meg, majd kikérték a witan véleményét és beleegyezését. Ahogy Lyon rámutat, ez a folyamat a király azon hitét bizonyította, hogy a királyság minden részéből véleményeket kell gyűjteni, ami „szélesebb körű véleménymintát eredményezett, és szilárdabb támogatást adott a törvénynek”. A witan részt vett mind a világi, mind az egyházi törvényhozásban. Az egyházi törvényeket azonban a papság fogalmazta meg, a világi nemesek csupán beleegyezésüket adták.
A witan befolyása nem korlátozódott a törvényhozásra. A király tanácsát és beleegyezését kérte a nemességet terhelő rendkívüli adókhoz, például a Danegeldhez. A witan háborús, békebeli és szerződéses kérdésekben tanácskozott. A királyi végrendeletek kihirdetése a witan gyűlésein történt.
A királyok okleveleket adtak ki, amelyekben könyves földet adományoztak a witanok gyűlésein. Az ezekhez az oklevelekhez csatolt tanúlisták bizonyították, hogy a witanok hozzájárultak az adományokhoz. Ez a gyakorlat a késő római jogból ered, amely tanúkat írt elő a magánügyletekhez. Levi Roach történész kifejti, hogy „ennek a hitelesítési módszernek az elfogadása a korai angol oklevelek esetében érthető: a késő Római Birodalommal való közvetlen bürokratikus folytonosság hiányában, amely gyakorlatilag kizárta a pecsételést vagy a közjegyzői aláírást, ahogyan azt máshol gyakorolták, a tanúk alkalmazása, tükrözve a kontinensen a magánügyletekhez használt hitelesítési módszereket, elegáns megoldás volt.
Szerepe a királyválasztásban és lemondatásban
A korabeli források feljegyezték, hogy a witannak egyedülálló hatalma volt a ceosan to cynige, azaz a „király kiválasztása” a kiterjedt királyi családból. Mindazonáltal legalább a 11. századig a királyi utódlás általában a „szokásos primogenitúra” rendszerét követte. Chadwick történész ezeket a tényeket annak bizonyítékaként értelmezte, hogy a király witan általi úgynevezett megválasztása csupán az elhunyt király természetes utódjának hivatalos elismerését jelentette. Liebermann azonban általában kevésbé volt hajlandó Chadwickhoz hasonlóan a witan jelentőségét a királyi előjogok súlya alá temetni.
A witan erejét a következő esemény illusztrálja. 1013-ban II. Æthelred király (a Készenlétlen Æthelred) elmenekült az országból Sweyn Villásszakállú elől, aki ezután a witannal királlyá kiáltotta ki. Néhány héten belül azonban Sweyn meghalt, és a witan visszahívta Æthelredet Angliába. Az Angolszász Krónika szerint a witan csak azzal a feltétellel fogadta vissza, hogy megígéri, hogy jobban fog uralkodni, mint ahogyan azelőtt uralkodott. Æthelred így is tett, és visszahelyezték Anglia királyaként. Az „Unræd” vagy „Készenlétlen” beceneve meggondolatlant jelent, ami arra utal, hogy a kortársak a witanban ülőket részben felelősnek tartották uralkodása kudarcáért.
1065 végén Hitvalló Edward király kómába esett anélkül, hogy tisztázta volna az utódlással kapcsolatos preferenciáit. A Vita Ædwardi Regis szerint 1066. január 5-én halt meg, de előtte rövid időre visszanyerte eszméletét, és özvegyét és a királyságot Harold „védelmébe” bízta. Amikor a witan másnap összeült, Haroldot választották Anglia utódjának uralkodójaként.
A normann hódítás után Az 1066-os normann hódítás után I. Vilmos a witant a curia regis-re (latinul 'királyi udvar') cserélte. A witan tartós örökségének jeleként a krónikások egészen a 12. századig witannak nevezték a curia regist. Maddicott azt írja, hogy a witanok (amit ő „királyi gyűléseknek” nevez) „a honfoglalás utáni Anglia tanácsainak és a tanácsok leszármazottaiként létrejött parlamenteknek a közvetlen elődei voltak”. Szakirodalom Gomme, George Laurence (1880). Primitive Folkmoots; or, Open-Air Assemblies in Britain (PDF). London: William Clowes and Sons, Ltd. Archived (PDF) from the original on 9 October 2022. Hodgkin, Thomas (1906). The History of England from the Earliest Times to the Norman Conquest. London: Longmans, Green, and Co. Hollister, C. Warren (1995). "Chapter 3". The Making of England, 55 B.C. to 1399 (7th ed.). D. C. Heath and Company. . Oleson, Tryggvi J. (1955). The Witenagemot in the Reign of Edward the Confessor. University of Toronto Press. .
Hivatkozások
Kategória:Az Egyesült Királyság történelme Kategória:Feudalizmus