Rabindranáth Tagore (bengáli írással: রবীন্দ্রনাথ ঠাকুর) (), (Kalkutta, 1861. május 7. – Kalkutta, 1941. augusztus 7.) indiai költő, író, zeneszerző, festő, polihisztor, aki életművével átformálta az indiai régió irodalmát és zenéjét. A Gítándzsali, a „mélyen érzékeny és szép vers” szerzője. Ő az első nem európai irodalmi Nobel-díjas, 1913-ban kapta meg az elismerést. Költészetében spiritualitás és vibrálás érezhető. Személyisége és idegenszerű ruházata profetikus hírnevet szerzett számára a nyugati világban is. Stílusa, az elegáns próza és a mágikus költészet keveréke még ma is nagyrészt ismeretlen hazáján kívül. Prózájában és verseiben, túllépve a klasszikus szanszkrit hagyományokon, a köznapi nyelv használatát vezette be a bengáli irodalomba. Kiemelkedő alkotóművésze a modern Indiának, aki egyúttal közvetlen kapcsolatot teremtett a nyugati és az indiai művészetek között.
Mint a bengáli reneszánsz kiemelkedő egyénisége hatalmas életművet hagyott hátra, ami festményekből, vázlatokból és jegyzetekből, több száz oldal szövegből, és mintegy kétezer dalból áll. Örökségét az általa alapított intézményben a sántinikétáni Visva-Bhárati Egyetemen gondozzák.
Tagore korszerűsítette a bengáli művészetet: elfordult a merev, klasszikus formáktól és ellenállt a nyelvészeti kritikáknak. Regényei, meséi, dalai, tánc-drámái, esszéi, és beszédei politikai és személyes témákat dolgoznak fel. Gítándzsali (Áldozati énekek), Gora (Becsület), és a Ghare-Baire (Otthon és a világ) a legismertebb művei. Versei, novellái és regényei híresek líraiságukról, köznyelvi hangvételükről, természetességükről és szokatlan látásmódjukról. Szerzeményei közül választotta ki két nép is nemzeti himnuszát: az Indiai Köztársaság – Dzsana Gana Mana és Banglades – Amar Sonar Bangla. Srí Lanka nemzeti himnuszának zeneszerzője Srí Lanka Matha, Tagore tanítványa volt, a dalt Tagore stílusa ihlette.
Élete 1861–1878 bélyegkép|150px|Tagore 1873-ban bélyegkép|150px|Tagore 1879-ben Tagore egy kalkuttai pírali brahminAzokat a brahmin kasztbéli hindukat nevezték így, akik Pír Ali Muhammad hatására a 18. században áttértek az iszlámra családból származott. A 13 élő gyermek közül a legfiatalabb Tagore az indiai Kalkuttában, a dzsorásankói kastélyban született. Apja Débendranáth Tagore (1817–1905), anyja Szarada Dévi (1830–1875). A Tagore család ősei az Ádi Dharm hitű brahmin kasztRám Móhan Ráj teológiáján alapuló hindu vallási közösség, amely, bár a kasztrendszert nem vetette el, minden ember egyenlőségét hirdette. Monoteista vallási felekezet, tagjai a Bráhmo Szamádzs megújulási mozgalmat hozták létre a 19. században. alapítói voltak. Apai nagyapja, a lojalista Dvarkanáth Tagore, aki az európaiak ingatlanjaival foglalkozott, látogatást tett Viktória brit királynőnél és a királyi család tagjainál is. Debendranáth nagyra értékelte barátja, Rám Móhan Ráj filozófiáját, és az általa létrehozott vallási felekezetet, amelynek utódjának, a Bráhmo Szamádzsnak Ráj halála után a vezetője lett. Ezzel a család a brahmin társadalom központjába került.
Az ifjú Tagorét többnyire szolgák nevelték fel, anyja gyermekkorában meghalt, apja folyton úton volt. Házukban élénk kulturális élet zajlott, otthont adott számos irodalmi folyóirat publikálásának is. Színházi játékok, bengáli és nyugati klasszikus zenei bemutatók is napirenden voltak az előadások között, mivel a dzsorásankói otthon felvilágosult és művészetszerető társadalmi csoport középpontjában állt. Tagore legidősebb bátyja Dvidzsendranáth nagy tekintélyű filozófus és költő volt. Egy másik testvére, Szatjendranáth volt az első indiai, aki a brit közigazgatás (Civil Service) tagja lett. Egy másik testvére, Dzsjotirindranáth zenész, zeneszerző és drámaíró volt. Nővére Szvarnakumari regényíró.
Tagore elsősorban magánúton tanult, szívesen barangolt a kastély körül, vagy a közeli parkokban. Testvére a művelt Hemendranáth fizikailag is nevelte őt, úszni járt vele a Gangesz egyik mellékfolyóján, vagy kirándultak a hegyekben, gyakorolta vele a dzsúdót és a birkózást. Tanult rajzolni, anatómiai, földrajzi és történelemleckéket vett, irodalmat, matematikát, szanszkrit nyelvet tanult, illetve az angolt gyakorolta, ami számára a legkevésbé kedvelt foglalatosság volt. Tagore gyűlölte a formális oktatást. Évekkel később úgy vélte, hogy az oktatás önmagában nem magyarázza meg a dolgokat, a megfelelő motiváció a tudáshoz maga a kíváncsiság.
Miután 11 éves korában átesett az upanajan ceremónián,Beavatási szertartás, melynek során az ifjakat a brahmanák imákhoz használt szent zsinórjával felövezik, és kikerül az anyai fennhatóság alól ő és az apja elhagyták kalkuttai otthonukat, és 1873 februárjában több hónapig tartó túrát tettek a Himalája hegységben. Meglátogatták apja sántinikétáni birtokát és megpihentek Amritszárban úton a Himalája egy távoli magaslata, Dalhouszie felé. Útközben Tagore életrajzokat olvasott, apja történelemre, csillagászatra, és a szanszkrit ragozásra tanította. Tagorét elbűvölték a régió mély szakadékai, a zöld, alpesi erdők, és a mohos patakok, vízesések.
Miután visszatértek Dzsorásankóba, folytatta tanulmányait, nagyrészt magánúton. 1877-ben felolvasta saját versét a Hindu MélánViktória királynő koronázásáról megemlékező ünnepség, amelyet 1867-ben Kalkuttában rendeztek meg először, amelyet a nacionalista brahmanák a hindu és angol közös értékek megőrzésére hoztak létre, ez előfutára volt az 1885-ben megalapított Nemzeti Kongresszus pártnak amelyet Vidzsapati maithili stílusában írt, és amelyet később Bhánuszimha (Tüzes oroszlán) álnéven tett közzé. A szakértők a verset egy 17. századi költő elveszett művének tartották. Mivel a dzsorásankói kastély egy olyan területen volt Kalkutta északi részén, amely hemzsegett a koldusoktól és a prostitúciótól, megtiltották, hogy elhagyja azt más célra, mint az iskolába járás. Ezért elzárkózott a külvilágtól, és belefeledkezett olvasmányaiba.
1878–1901 bélyeg|150px|Tagore feleségével, 1883-ban Mivel Debendranáth fiából ügyvédet akart nevelni, ezért a 17 éves Tagorét 1878-ban beíratta egy brightoni magániskolába, Kelet-Sussexben (Anglia). Később rövid ideig jogot hallgatott a University College Londonban, de felhagyott tanulmányaival, inkább önállóan Shakespeare-tanulmányokkal kapcsolatos előadásokat hallgatott. Az élénk angol, ír, skót népzenei dallamok lenyűgözték, amelyekhez képest, úgy vélte, a hazai, hagyományos bengáli zene visszafogott volt.
1880-ban tért vissza nyugat-bengáli otthonába. Nyugati tapasztalatai meghatározóak voltak későbbi művei szempontjából, megalapozták számára kedves eszméjének, kelet és nyugat békés, harmonikus kulturális együttélésének gondolatát.
Ebben az időszakban bontakozott ki alkotói korszaka, és bár 1878-ban Angliában megjelent első kötete (Összetört szív), otthon bengáli nyelven írt műveivel kiérdemelte a „Bengáli Shelley” becenevet. 1882-ben a tripurai maharadzsa támogatását is elnyerte, aki Tagore verseit felesége halála után vigaszként olvasta.
1883-ban feleségül vette az akkor tízéves, bhabatarini családból származó, szintén pírali brahmin Mrinálini Dévit, (1873–1902)Nevét Tagore apja változtatta Mrinálinire, aminek jelentése “lótuszhoz hasonlatos”. Házasságuk alatt öt gyermekük született (két fiú és három lány), akik közül ketten még gyerekkorban meghaltak.
1890-ben Tagore a hatalmas siláidáhi ősi birtokok intézője lett (a mai bangladesi régióban). Tagore ekkor adta ki leghíresebb művét, a Manaszit. Szádhana néven folyóiratot jelentetett meg. Az 1891–1895 időszakban, a birtokon töltött évek időszakában volt a legtermékenyebb. Ezekben az években írta több mint felét az elbeszéléseinek, ekkor alkotta a háromkötetes, 84 fejezetet tartalmazó Galpaguccshát. Ironikusan, és mégis mélyen elemezte meséiben és elbeszéléseiben az egyszerű bengáli falu idealizált képét.
1901–1932 bélyegkép|balra|150px|Tagore 1912-ben az angliai Hampsteadben Tagore 1901-ben költözött Sántinikétánba, hogy megalapítsa saját ásramját,Elmélyülést segítő központ, iskola, a vallási vagy spirituális tanító (guru) lakhelye ezzel később egy kísérleti iskola alapjait is megvetette. A birtok nagy könyvtárral rendelkezett, ligetekkel, fákkal volt körülvéve. Ekkor halt meg felesége és két gyermeke is. Az apja 1905-ben hunyt el. Tagore a család tagjai közül egyedüliként havi kifizetések keretében megkapta örökségét, és a tripurai maharadzsa támogatásával, illetve a családi ékszerek értékesítésével a sántinikétáni iskola fejlesztésébe fogott.
Verseivel nagy hírnévre tett szert, bengáli és a külföldi olvasók részéről egyaránt. Megjelent a Naivedja (1901) és Kheja (1906) című kötete is. Többször járt Angliában, ahol versei angol fordítását nagy érdeklődéssel fogadták.
1908-ban rövid ideig a felerősödő nemzeti haladó mozgalmak és a hivatalos brit kormányzat politika csatározásainak középpontjába került. Műveinek köszönhetően egy nacionalista író – jóllehet engedélye nélkül – felhasználta nevét és nézeteit saját könyvének ajánlásához, amiért csaknem perbe fogták, nehezen is tisztázta magát. Tagore mondanivalóját félreértették, ő a nyugati és az indiai kultúra spirituális közeledését látta a brit fennhatóságban, és mereven elutasította a nacionalista mozgalmakat.Ubornyák 116.
1910-ben idősebb fia, aki az amerikai Illinoisban tanult, hazatért, és Tagore feleséget szerzett számára. Olyan párt választott, aki nem volt tagja a Bráhmo Szavádzs felekezetnek, ráadásul özvegy is volt. Ezzel felkavarta a hindu ortodoxia kedélyeit.
1912-ben Tagore már ismert, és elismert költő volt India szerte. Angliai látogatása alkalmából magával vitte egy gyűjteményes kötetét, amelyet Tagorét nagyra becsülő barátja, a festő Wiliam Rothenstein népszerűsített. Rothenstein megszervezte a könyv angol nyelvű kiadását is. A kortárs irodalmi élet prominens szereplői hamar felfigyeltek rá, Charles F. Andrews ír költő, William Butler Yeats, Ezra Pound, Robert Bridges, Ernest Rhys, Thomas Sturge Moore és mások. Yeats írta az előszót a Gítándzsali angol fordításához is. Andrews később csatlakozott Tagore sántinikétáni iskolájához.
1913-as év elején Amerikába látogatott, itt már ünnepelt költőként, filozófusként fogadták. Előadásokat tartott a Harvard Egyetemen is.
1913 novemberében Tagore elnyerte az az évi Nobel-díjat. Kritikusai szerint a Svéd Királyi Tudományos Akadémia számára költészete felértékelődött a nyugatiak által hozzáférhető jellege és idealizmusa miatt, melynek középpontjában az 1910-es Bengálban, majd 1913-ban Angliában kiadott Gítándzsali („Áldozati énekek”) állt.
A hirtelen világhíressé vált Tagore külföldi meghívásai megszaporodtak, számtalan nyelven adták ki műveit, Magyarországon 1914-ben az Athaneum kiadásában jelent meg először egy gyűjteményes kiadása, a Gítándzsali 1920-ban Szentirmay Gizella fordításában látott napvilágot.
1915-ben a brit korona lovaggá ütötte, amelyről azonban később, az 1919-es dzsallianvala bághi mészárlás után lemondott.
A sántinikétáni ásram 1918-ban egyetemi rangra emelkedett Visva-Bhárati néven. Alapításakor Tagore a gondolat gazdagságát hangsúlyozta. Az „egész világ fészkének” tartotta, ahol nyugat és kelet randevúja zajlik. Támogatókat és adományozókat, hivatalnokokat, tudósokat keresett világszerte, hogy létrehozza a „...szabad falut, amely mentes a tehetetlenség és tudatlanság bilincseitől”. A városi és angol hatástól mentes iskolában számos európai tanár mellett japán, tibeti, kínai oktatók közreműködtek. Az iszlám tudományok tanszékét a három évig feleségével ott tartózkodó Germanus Gyula vezette.
1921-ben Tagore és Leonard Elmhirst mezőgazdasági közgazdász létrehozta a Vidékfejlesztési Rekonstrukciós Intézetet, későbbi nevén Srinikétánnak, vagy a „Jóléti Hajlékának” (Szurul) nevezett faluban az ásram közelében. Ezzel Tagore igyekezett mérsékelni a Gandhi-féle Szvarádzs mozgalmatÖnkormányzatiság, önrendelkezés elve Gandhi koncepciója az India függetlenségi harcában és azokat a tiltakozásokat, amik időnként hibáztatták a briteket a térség szellemi hanyatlása miatt.
1932–1941