Simone Martini (Siena, 1284 körül – Avignon, 1344) itáliai festő, a középkori sienai festészet egyik legnagyobb alakja. Egész életében a legmagasabb körök megrendelésére dolgozott, őt tekinthetjük az első „udvari művésznek” Sienában a Kilencek Tanácsa részére, Assisiben a ferences rend legfontosabb templomában készített freskósorozatot, megbízásokat kapott a Nápolyi Királyságtól, majd élete végén a pápai udvarban dolgozott. Helyi festőből külföldön is elismert művésszé vált. Ő és tanítványi köre jelentős képi mintákat közvetítettek, amelyeket számos más európai festőművész és egész festőiskolák hasznosítottak.
Élete bélyegkép|jobbra|250px|Szent Mártont lovaggá ütik, részlet, Assisi, Szent Márton-kápolna bélyegkép|jobbra|250px|A feltámasztott gyermek csodája, részlet, Assisi, Szent Márton-kápolna Simone Martini életéről és személyiségéről keveset tudunk. Giorgio Vasari „A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek” című művében több toszkánai festő mellett az ő élettörténetét is leírta, de a könyvben szereplő adatok pontatlanok. Vasari még a nevét sem tudta pontosan, Simone Memminek nevezte, összekeverve sógorával Lippo Memmivel. Életének első majdnem harminc évéről nem maradtak fenn dokumentumok. Sienában vagy nem messze a várostól született 1284 körül. Apja festők segédjeként dolgozott, a freskók előkészítésében közreműködött. Valószínűleg Duccio di Buoninsegna műhelyében tanult, és már 1315 előtt elismert művésszé vált. 1312 és 1315 között rajzokat készített Assisiben, a Szent Ferenc-bazilika altemplomában található Szent Márton-kápolna üvegablakaihoz. 1315-ben megfestette a sienai Palazzo Pubblico (városháza) tanácstermében a Maestát, majd Assisiben a Szent Márton-kápolna freskóin dolgozott. Hírneve gyorsan nőtt, 1317-ben, nem sokkal harmincadik életévének betöltése után Nápolyba, az Anjouk udvarába hívták, ahol évi javadalmazásban részesült, és lovaggá is ütötték. Ezt a tényt egy 1317. július 23-án keletkezett kifizetési megbízás bizonyítja, ahol lovagként és nem festőként említik. A 14. század első évtizedének végén és második évtizedének elején számos táblaképet alkotott, de ezek közül csak kettő datálható, az egyik a pisai Alexandriai Szent Katalin-templom számára 1319-ben készített legjelentősebb szignált képe, a másik a jelenleg Orvietóban található oltárkép, 1320-ból. Ezekben az években készült többi művéről nem maradtak fenn írások, így források hiányában nem lehetséges beazonosítani, hogy a nagyszámú munka közül melyik az ő munkája, és melyiket készítették segédei. A 14. század második évtizedére már számos követője volt, akik műhelyében dolgoztak. Név szerint csak testvérét, Donatót és későbbi sógorait, Lippo és Federico Memmit ismerjük. Az 1320-as években számos megbízást kapott Sienában, erről tanúskodnak a fennmaradt dokumentumok, amelyek általában a művésznek kifizetett összegekről szólnak. 1321-ben a Maestà egy részét újra kellett festenie, 1322-ben és 1323-ban számos megbízást kapott a Palazzo Pubblico díszítésére. Ezek a munkái elpusztultak, és iratokból sem lehet megállapítani, milyen jellegű megbízatások voltak. 1324-ben megnősült, Memmo di Filippuccio lányát, Giovannát vette el. A festő ekkor már tehetős ember volt, nem sokkal házasságkötése előtt házat vásárolt, és esküvőjük alkalmából feleségének 240 arany értékű nászajándékot adott. Így, hogy beházasodott Memmo családjába, még szorosabbá vált az együttműködés Lippo Memmo és közte, ami élete végéig tartott. Valószínűleg az 1320-as években készültek a sienai Szent Ágoston-templom Taranói Boldog Ágoston oltárképe és a magánáhítatra szánt Szent László magyar királyt ábrázoló táblaképe. 1326-ban egy táblaképet festett a Palazzo del Capitano del Popolo részére. Jelentős alkotás volt, erre a művésznek érte kifizetett komoly összegből következtethetünk, de egyéb információt nem tartalmaznak róla a források. A következő évben két zászlót festett, amelyeket a Sienai Köztársaság Róbert nápolyi király fiának, Károly calabriai hercegnek ajándékozott. Ezek az alkotásai sem maradtak fenn. 1329-ben vagy 1330-ban két angyalt festett a Palazzo Pubblico számára és ugyanott elkészítette Marco Regoli képmását akit később árulásért kivégeztek. Ezekről a freskókról is csak a forrásokból vannak ismereteink. Szintén 1330-ban készült el Martini legnépszerűbb műve, Guidoriccio da Folignano képmása. 1333-ban festette a sienai katedrális számára az Angyali Üdvözlet című alkotását, amely az utolsó ismert munkája mielőtt Avignonba költözött. A sienai művészet miniatúrák révén is terjedt. Neki tulajdonítanak egy csodálatosan illusztrált misekönyvet a vatikáni könyvtárban, ezenkívül az ő műve az a nagyméretű, vízfestékkel és hígított temperával festett miniatúra, amellyel egy, Petrarca tulajdonában lévő kódexet díszített (jelenleg Milánóban, a Biblioteca Ambrosianában őrzik). Avignoni tartózkodása alatt készült művei közül csak néhány freskótöredék maradt fenn a Notre-Dame-des-Doms templomban, egy Szent Család ábrázolás a liverpooli Walker Art Galleryben (1342), és egy többrészes oltárkép darabjai Antwerpenben, Párizsban és Berlinben. Simone Martini 1344 nyarán halt meg, Avignonban. Saját gyermekei nem születtek, így végrendeletében vagyonát (két házat, szőlőskerteket és jelentős pénzösszeget) felesége, két unokahúga, Francesca és Giovanna, valamint testvére, Donato gyermekei között osztotta fel. Felesége valószínűleg a pestisjárvány elől menekülve 1347-ben tért vissza Sienába.
Művészete Simone Martini Duccio di Buoninsegna életművének folytatója volt, valószínűleg az ő környezetében sajátította el a festőmesterséget. Ismerte Giotto művészetének újdonságait is, de tudatosan tartózkodott alkalmazásuktól. Közel állt hozzá a francia gótika művészete, amelynek elegáns vonalvezetése felismerhető alkotásain. Jóvoltából a sienai iskola kis ideig nagyobb hírnévnek örvendett, mint a firenzei. Dolgozott Assisiben, Nápolyban, Rómában és az avignoni pápai palotában. A köztársaság hivatalos megbízásain kívül keveset dolgozott Sienában, jóval többet a nápolyi Anjouk megrendelésére. Avignoni munkássága révén először francia területeken, majd később Európa más részein is elterjedtek a sienai festészet sajátosságai, a bizánci hagyományokat követő képszerkesztés és színezés, valamint a nyugati gótika vonalvezetése. Ezt a stílust tekinthetjük az internacionális gótika közvetlen előzményének. A freskók mellett számos táblaképet is készített, és ezek a könnyen szállítható fatáblák is nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy hírneve nagy területeken elterjedjen, és később a sienai stílus kedveltté váljon egész Európában. Alkotásain gyakran alkalmazott arany hátteret, amelyre nem hatottak a térbeli ábrázolás új vívmányai. Számos esetben vésett végű fémeszközzel virág- és más díszítőmotívumokat nyomott az arany háttérre, ezzel jelölve a kereteket, a dicsfényeket vagy a ruhák szegélyét. A középkori festészetben Simone Martini munkáin lehet először megfigyelni, hogy portréin individualista ábrázolásra törekedett. Ennek egyik példája Róbert nápolyi király profilból elkészített ábrázolása vagy Gentile da Montefiore bíboros alakja a Szent Márton-kápolnában.
Korai művei Simone Martini korai műveit valószínűleg Sienában alkotta, a 14. század első éveiben. Legkorábbi ismert alkotása a Madonna a Gyermekkel, amely a sienai képtárban található (no. 583). Egy többrészes táblakép középső darabja volt, erre utalnak a festmény keretébe fúrt lyukak. A Madonna a néző felé fordul, testtartása egyenes, köpenye szorosan beborítja a testét. Ezek a jellegzetességek Duccio művészetéhez köthetők, de a festményen felismerhetőek a Martinira jellemző újítások is, mint a Madonna fejét beborító kendő jellegzetes formája, a fények és árnyékok a szereplők ruháin, a Gyermek mozdulata, ahogy a jobb oldali (mára elveszett) szent felé fordul, göndör haja és tökéletesen megrajzolt füle. Egy másik korai művét San Gimignanóban a San Lorenzo in Ponte-templomban fedezték fel, és a kutatások alapján úgy tűnik, hogy 1311 és 1314 között készült. Ez egy Madonna kép, de napjainkra csak az alak arca tekinthető Simone Martini művének, ugyanis 1413-ban Cenni di Francesco csaknem a teljes freskót átfestette. A freskó rendkívül rossz állapota ellenére a fények ábrázolása a Madonna arcán, és a megmaradt köpeny redői emlékeztetnek a sienai képtár Madonnájára. Szintén sienában található az Irgalmas Madonna című festménye, amely ugyanebben az időszakban készülhetett. Még ezen a festményen is felismerhetőek Duccio stílusjegyei, különösen a Mária köpenye alatt ábrázolt alakok elrendezésében, Martini újítása viszont az alakokat elválasztó tér érzékeltetése, Mária élettel teli alakja, és köpenyének redőzete.
A Maestà bélyegkép|jobbra|350px|Maestà, Siena, Palazzo Pubblico Első komolyabb megbízását szülővárosában kapta. A Palazzo Pubblico építése a 14. század első éveiben fejeződött be, és az épület belsejében a tanácsteremben festette meg 1315-ben a Madonnát a város védelmezőjét szentek és angyalok társaságában mindössze négy évvel azután, hogy Duccio a székesegyház oltárképét befejezte. Ebből az következik, hogy Simone Martini ebben az időben már hírneves mester volt, különben nem ő, hanem Duccio kapott volna megbízást egy ilyen jelentős mű elkészítésére. Madonna itt már nem az a félig-meddig bizánci figura hanem koronát visel, mint a francia Madonnák. Ölében a gyermek Jézus egyik kezével áldást oszt másik kezében irattekercset tart. Szent Péter, Szent Pál, Keresztelő János és János evangélista nagyméretű színes szövetbaldachint emelnek a magasba, melynek függönye úgy fordul a néző felé, hogy belső oldala is látszik. A színes szövetbaldachint vékony oszlopok tartják. A trónszék gótikus stílusú, a 14. századi háromrészes oltárképekre emlékeztet, ez arra utal, hogy a művész kezdettől fogva vonzódott a francia gótikához, még mielőtt közelebbről megismerkedett volna vele Avignonban, a pápai udvarban. A Madonnát körülvevő szentek arcvonásai nem túl egyediek, kevéssé kifejezőek, arckifejezésül szelíd, erőszak nélküli. Az alakokat a festő egymás mögötti síkokban helyezte el így próbálta térbeliség látszatát kelteni. A díszes trónszéktől balra többek között Alexandriai Szent Katalin, János evangélista, Mária Magdolna, Gábriel arkangyal és Szent Pál, a jobbra Szent Borbála, Keresztelő (Szent) János, Szent Ágnes, Mihály arkangyal és Szent Péter látható. Az alsó sorban Siena négy védőszentje térdel két angyal társaságában, akik rózsákat és liliomokat nyújtanak át a Madonnának. A nagyméretű freskót széles díszítőszegély keretezi, próféták mellképei és növényi motívumok váltakoznak benne, ezenkívül kisméretű medalionokban többször is megjelenik rajta Siena város címere. A keret négy sarkában a négy evangelista képmása látható szimbólumaikkal. A munka során Sinmone a hagyományos festékeken kívül más anyagokat is felhasznált, ezenkívül a freskó egyes részein belevésett a falba vagy kiemelkedő felületeket alakított ki, hogy a kívánt hatást elérje. Az irattekercs amelyet Jézus a kezében tart igazi papír és rajta lévő szöveg valódi tintával készült. Ezenkívül sokat merített a sienai ötvösök művészetéből is, ezek a motívumok leginkább a trónszék kialakításán figyelhetőek meg A legújabb kutatások alapján valószínűsíthető, hogy a festmény két részletben készült. A térdelő alakoknál, a padlótól körülbelül négy méter magasan húzódik egy vonal ahol a színek kismértékben megváltoznak. Valószínű, hogy a két rész festése között Assisiben tartózkodott ahol felmérte a felületeket és rajzokat készített a Szent Márton-kápolnában. A Maestàt elkészülte után hat évvel részlegesen átfestette, mert egyes részei a beszivárgó esővíztől károsodtak. Elképzelhető, hogy Mária, a gyermek Jézus, és a két virágot tartó angyal alakja ennek az átfestésnek az eredménye, mert a festő érett korszakának stílusjegyeit viselik magukon.
Simone Martini Assisiben A Szent Márton-kapolna bélyegkép|jobbra|250px|A kápolna felszentelése, Assisi, Szent Márton-kápolna