A Deep Purple brit hard rock együttes 1968-ban Roundabout néven alakult Hertfordben.Shades of Deep Purple album sleeve notes pp. 4–5. Nevüket Peter DeRose azonos című dalából vették át. A stílus egyik legismertebb és legnagyobb hatású zenekara, amelyet sokan a Led Zeppelin és a Black Sabbath mellett a heavy metal előfutárának tartanak, bár a zenészek sosem tartották magukat heavy metal együttesnek.Michael Campbell, James Brody (2008) Rock and roll: an introduction Az együttest ugyan hard rock zenekarként tartják számon, emellett azonban több zenei stílus is megtalálható a zenéjükben. A 60-as évek végén készült lemezeiket a progresszív rock, a pszichedelikus és blues-rock (Hush), a klasszikus zene (Anthem, April) valamint a korszak popzenéje jellemezte.Deep Purple Bio by Jason Ankeny & Greg Prato of Allmusic VH1 Az 1970-es évek elején készült albumaikkal egy keményebb zenei világ felé fordultak, ennek révén a világ egyik legnépszerűbb hard rock zenekarává nőtték ki magukat.
Az együttes 1969 nyarán kialakult, klasszikus felállása (Ian Gillan, Roger Glover, Jon Lord, Ian Paice, Ritchie Blackmore) 1973-ban felbomlott. Ez a felállás jelentette az együttes legsikeresebb korszakát, s olyan klasszikus rockdalokat hagyott az utókor számára, mint a Black Night, a Fireball, a Highway Star, a Child in Time vagy a minden idők egyik leghíresebb gitárriffjével indító Smoke on the Water. Ezt követően az együttes még kiadott néhány lemezt a 70-es évek derekán, de 1976-ban feloszlott a formáció. 1984-ben újra összeállt a klasszikus Paice–Lord–Gillan–Blackmore–Glover-felállású Deep Purple, azonban újra tagcserék sújtották a zenekart. 1994-ben Steve Morse lett az együttes gitárosa, 2001 óta pedig Don Airey kezeli a billentyűs hangszereket. Az alapító tagok közül ma már csak Ian Paice tagja az együttesnek. A zenekar különböző felállásait a Mark előszóval különböztetik meg (Mark I, Mark II, Mark III stb.)
A világszerte több mint 100 millió lemezt eladott együttesDeep Purple | Events | Hallam FM Arena .DEEP PURPLE and Paid, Inc. Launch First VIP Fan Experience Concert Package Sales on www.DeepPurple.org. (ebből 7,5 milliót az USA-ban) bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is mint a leghangosabb popzenekar. Az együttest a VH1 kinevezte a 22. "legnagyobb hard rock előadó"-nak.
Magyarországon több alkalommal jártak: 1987-ben, 1991-ben,1991-ben Szombathelyen és Nyíregyházán volt koncert 1996-ban, 1998-ban, 2003-ban, 2006-ban, 2019-ben. 2007. november 6-án és 2014. február 17-én felléptek a Budapest Sportarénában,MNO Magyar Nemzet Online de a 2010-es StarGarden fesztivál első napján is koncerteztek, valamint felléptek 2013. augusztus 3-án Székesfehérvárott a FEZEN fesztiválon.
2016-ban beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Fame-be, melynek alkalmából egy koncertet adtak, ahol bejelentették, hogy új lemezen dolgoznak és egy világturnét indítanak a lemez népszerűsítésére .
Pályafutás Előtörténet (1967–1968) A Deep Purple gyökerei az 1967-ben alakult Flower Pot Men együttesig nyúlnak vissza (korábbi neve The Ivy League). Érdekességüket az adta, hogy négy énekesük volt. Nevüket a The Flowerpot Men című gyerekműsorból vették; a név szóvicc is a flower power mozgalomról és a „fűről”, amit az angol szlengben pot névvel (is) illetnek. Legismertebb daluk a Let’s Go to San Francisco volt, amit sokan Scott McKenzie If You’re Going to San Franciscójának paródiájaként értelmeztek, bár ezt az együttes cáfolta. Tagjai a következők voltak: Tony Burrows, Neil Landon, Robin Shaw és Pete Nelson énekesek, Ged Peck gitáros, Nick Simper basszusgitáros, Jon Lord orgonista és Carlo Little dobos.
Jon Lord korábban a The Artwoods tagja volt, aminek az az Art Wood volt az énekese, aki a Rolling Stones-gitáros Ronnie Wood testvére. Az együttes dobosa pedig Keef Hartley volt. Nick Simper korábban Screaming Lord Sutch The Savages együttesében játszott, ahol a későbbi Deep Purple-gitáros Ritchie Blackmore is megfordult. Blackmore a 60-as évek második felében Hamburgban élt, és stúdiózenészként dolgozott. Simper emellett 1966-ban és 1967-ben tagja volt a Johnny Kidd & The Pirates formációnak is.
1967-ben a Searchers korábbi dobosa, Chris Curtis felhívta Tony Edwards londoni üzletembert, és arra kérte, hogy menedzseljen egy új együttest, amit Curtis alakítana meg. A terv az volt, hogy a tagok folyamatosan váltanák egymást; Edwardsnak megtetszett az ötlet, és két másik üzletembert is sikerült bevonnia: John Colettát és Ron Hire-t (Hire–Edwards–Coletta – HEC Enterprises). Curtis ekkortájt Londonban élt, lakása pedig számos helyi muzsikus gyülekezőhelyéül szolgált. Köztük volt Danny Laine, David Knights és Jon Lord is. Így amikor Curtis zenészeket keresett új, Roundabout nevű együtteséhez, az első tag a klasszikus zenei képzettségben részesült Jon Lord orgonista lett. Ezt követően Curtis rábeszélte Ritchie Blackmore gitárost, hogy jöjjön vissza Hamburgból egy meghallgatásra. Curtis azonban személyes nézeteltérések miatt hamarosan kiszállt,http://www.literatura.hu/rock/hardrock/deep_purple.htm de a HEC Enterprises, Lord és Blackmore örömmel folytatták a zenészek felkutatását. Még három tag csatlakozott a együtteshez: Nick Simper basszusgitáros, Bobby Woodman dobos és Rod Evans énekes. Woodman egy, a próbák során történt távolmaradása miatt Evans egy korábbi barátját Ian Paice dobost ajánlotta be az együttesnek, akivel korábban a The Maze formációban játszott együtt.
Így 1968 márciusában kialakult a Jon Lord – Nick Simper – Ian Paice – Rod Evans – Ritchie Blackmore-összetételű zenekar a Deep Purple első felállását is képezi egyben. Ekkoriban azonban még a Roundabout nevet használták, így az 1968-as dániai turnén is ez a név szerepelt a plakátokon.
Az együttes elhatározta, hogy lecseréli a Roundabout nevet. A lehetséges zenekarnevek között szerepelt a "Concrete God" is, de Blackmore – nagynénjének kedvenc Peter DeRose slágerét alapul véve – a Deep Purple nevet ajánlotta.
balra|bélyegkép|200px|Az alapító tagok közül ma már csak Ian Paice tagja az együttesnek.
Mark I (1968–1969)
Az együttes első felvétele, az 1968-ban kislemezként is megjelent Hush volt. A dal eredetileg egy Joe South-szerzemény a Purple feldolgozásában óriási sikert aratott az Amerikai Egyesült Államokban (az Egyesült Királyságban viszont alig ismerték az együttest). A dal az amerikai Billboard listán a 4. helyig jutott, de Kanadában is slágerré vált. 1968-ban a zenekar mögött álló HEC Enterprises csaknem csődbe ment, így a Deep Purple a skandináv koncertek végeztével leszerződött a Parlophone és a Tetragrammaton Records kiadókhoz. Ezt követően megkezdődtek a debütáló album felvételei, amelynek Derek Lawrence volt a producere. A Shades of Deep Purple album felvételei a londoni Pye Studiosban zajlottak. A zenei felvételek pedig mindössze kettő napig tartottak (május 11–12.), míg május 13-án a keverés napja volt. Az anyag 1968 júliusában jelent meg, Angliában a Parlophone adta ki, Brazíliában és Portugáliában pedig a Tetragrammaton Records. Az anyag az USA-ban szeptemberben került boltokba, mégpedig az EMI gondozásában.
Az albumon hallható szerzeményekben ugyanúgy megtalálható volt a korszak pop- és rockzenéje, mint a pszichedelikus és a progresszív rock hatása.Deep Purple early years: Seventy Seven Minutes In Prog Rock Heaven A lemezen még csak csírájában volt hallható a zenekarra később jellemző hangzásvilág. Blackmore játéka itt még nem olyan egyéni, mint később, a dalok többsége pedig Jon Lord játékán alapszik. Mivel Lord volt az együttes legidősebb és legtapasztaltabb tagja, ezért az albumon is kiemelt fontosságot kapott a játéka. Az album sajátos szerkesztést kapott, mivel az LP mindkét oldala négy számból áll, ám az első oldal utolsó számát két részre lehet osztani: egy instrumentális részre, és egy ettől elkülönülő dalra. Ezt a szerkesztési elvet az együttes tovább folytatta a következő két albumán is.
A lemezre felkerült a korábban kislemezként slágerré váló „Hush” is, de emellett olyan dalokat is tartalmazott, mint a Billy Roberts által írt, de Jimi Hendrix feldolgozásában is népszerű „Hey Joe” vagy a „Love Help Me” énekdallama, csaknem egyenes folytatása a Beatles „Help!„-jének. A „Prelude: Happiness I'm So Glad” fő témája Rimszkij-Korszakov Seherezádé szvitjének az adaptációja. A Hey Joe bevezetése Manuel de Falla A háromszögletű kalap c. táncszvitjének a feldolgozása. A „Mandrake Root” pedig előrevetítette az együttes későbbi hard rock hangzását. A dalban hallható rondóritmusú instrumentális betéteket később a Space Truckin szám után fűzték dzsemmeléseken. Angliában nem keltett feltűnést a meglehetősen alábecsült album, Amerikában azonban 24. helyig jutott.
Az 1968 augusztusában, a Londonban megkezdődött második album felvételei októberig tartottak. A The Book of Taliesyn című album az USA-ban 1968. december 11-én jelent meg a Tetragrammaton jóvoltából. Az Egyesült Királyságban azonban csak 1969 júliusában jelent meg az album az EMI/Harvest Records kiadásában. Az album produceri munkálatait ismét Derek Lawrence látta el, míg a lemezborítót John Vernon Lord festette. Elődjénél egy változatosabb hangszerelésű album született, ebben jobban előtérbe került Blackmore gitárja, míg az első lemezen hallható vokálok háttérbe szorultak. A hard rockosabb dalokat, azonban továbbra is nagyban befolyásolta a korszak pszichedelikus és progresszív rock zenéje.
Az albumra felkerült egy Neil Diamond- (Kentucky Woman) és egy The Beatles-feldolgozás is (We Can Work It Out), valamint az albumot záró, 10 perc feletti, Phil Spector, Jeff Barry, Ellie Greenwich által szerzett River Deep – Mountain High, amelyet Ike és Tina Turner vitt sikerre 1966-ban. Utóbbiban Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustra költeményének bevezetőjét használta fel a zenekar. Az együttes klasszikus zenék iránti szeretete az Exposition című szerzeményben is megnyilvánult, amelyben Ludwig van Beethoven, Pjotr Iljics Csajkovszkij és Johann Sebastian Bach műveiből idéz a zenekar. A korong egyik legismertebb szerzeménye, egy instrumentális dal a bluesos Wring That Neck. Az amerikai kiadáson Hard Roadként jelent meg, mert az amerikaiak túl agresszívnak találták az eredeti címet. Az album híressé vált dalai közé tartozik a klasszikus zenei betéteket is felvonultató Anthem, egy Evans–Lord-szerzemény. A dalt bonyolult szerkezete miatt, élőben nem játszotta a zenekar. Azon kevés Deep Purple-szám egyike, ahol a nyitó Bach-jellegű téma utáni gitárjátékot Blackmore akusztikus hangszerrel játszotta fel, Lord mellotront használt, illetve a szám közepén vonósnégyes is hallható.
A The Book of Taliesyn ugyan elődjénél kiforrottabb alkotás volt, ennek ellenére az album kevesebb elismerést hozott a zenekarnak, mint elődje. Ugyan a kritikák méltatták a zenészek játékát, de azt is kiemelték, hogy a lemez nagy része nem saját kútfőből származik, a feldolgozások révén. Ezért az együttes elhatározta, hogy a következő albumára csak egy feldolgozást fog készíteni. Az album Amerikában a 38. helyig jutott, míg Kanadában a 21. helyet szerezte meg, ahol a Polydor adta ki az albumot. A sikerekben nagy szerepe volt a Kentucky Woman és a River Deep – Mountain High kislemezeknek is. Az amerikai turnén felléptek Hugh Hefner otthonában a Playboy Mansionben is, majd a Cream búcsúturnéján voltak az előzenekar. Ebből a korból egyetlen koncertlemezük innen található, a Live at Inglewood, San Diego, october 18, 1968. Azonban a Deep Purple estéről estére nagyobb sikereket aratott, mint a Cream, ezért kivették őket a programból.
Mark II (1969–1973)