Negyedik lateráni zsinat

A negyedik lateráni zsinat vagy IV. lateráni zsinat a római katolikus egyház által 12. egyetemes zsinatként számon tartott középkori zsinat volt, amelyet III. Ince pápa 1213. április 19-én hirdetett meg, és 1215. november 11. és november 30. között tartottak Rómában, a Lateránban. A zsinat III. Ince pápaságának egyik legjelentősebb egyháztörténeti eseménye, valamint a középkori latin egyház egyik legfontosabb törvényhozó zsinata volt.

A zsinatot több mint kétéves előkészítés előzte meg. III. Ince a Vineam Domini Sabaoth kezdetű meghívólevélben a Szentföld megsegítését, az egyház reformját, az eretnekségek elleni fellépést, a béke helyreállítását és az egyházi fegyelem megerősítését jelölte meg fő célként. A zsinaton 404 püspök és érsek, mintegy 800 apát, perjel és más egyházi képviselő vett részt, továbbá több világi uralkodó követei is megjelentek.

A zsinat határozatai dogmatikai, szentségtani, lelkipásztori, kánonjogi, társadalmi és politikai kérdéseket egyaránt érintettek. Az 1. konstitúció, a Firmiter credimus, hitvallási formában fogalmazta meg a katolikus tanítást, benne az Eucharisztia átlényegüléséről szóló tanítást. A 21. kánon, az Omnis utriusque sexus, előírta az értelem használatára eljutott híveknek az évenkénti gyónást és legalább a húsvéti szentáldozást. A zsinat emellett szabályozta a püspöki székek betöltését, a klerikusok képzését és életmódját, az egyházi választásokat, a házasságjogot, a tizedfizetést, a szimóniát, a zsidók és muszlimok jogi megkülönböztetését, valamint új keresztes hadjárat előkészítését is.

Elnevezése és történeti státusza

A „negyedik lateráni zsinat” elnevezés arra utal, hogy ez volt a negyedik olyan lateráni zsinat, amelyet a katolikus hagyomány egyetemes zsinatként tart számon. A zsinat helyszíne a Laterán volt, amely a középkori pápaság egyik legfontosabb római intézményi és liturgikus központjának számított.

A katolikus zsinattörténeti hagyományban a IV. lateráni zsinat a harmadik lateráni zsinat után és az első lyoni zsinat előtt áll. A középkori latin egyház történetében különösen nagy jelentőségű, mert nem pusztán egyetlen kérdést rendezett, hanem III. Ince pápaságának átfogó reformprogramját foglalta törvényhozói formába. A zsinat dogmatikai hitvallást, fegyelmi kánonokat és keresztes dekrétumot is elfogadott.

A zsinat dokumentumainak számozása a szakirodalomban nem mindig azonos módon jelenik meg. Gyakori megfogalmazás szerint a zsinat 70 kánont és egy külön keresztes dekrétumot alkotott; más kiadásokban ez 71 konstitúcióként szerepel. A „több mint 70 kánon” megfogalmazás ezért pontatlan: a modern kiadásokban az utolsó, 71. konstitúció az új keresztes hadjáratról szóló Ad liberandam kezdetű dekrétum.

Összehívása és céljai

III. Ince pápa már pontifikátusa elejétől az egyház belső reformját és a Szentföld megsegítését tekintette egyik fő feladatának. Az 1204-es negyedik keresztes hadjárat azonban nem érte el eredeti célját, és Konstantinápoly elfoglalása súlyos következményekkel járt a latin és bizánci kereszténység viszonyára. A hadjárat III. Ince pápasága alatt indult, de a pápa elítélte a keresztény városok, különösen Zára és Konstantinápoly elleni támadást. A negyedik keresztes hadjárat kudarca után új, jobban szervezett keresztes vállalkozást kívánt előkészíteni, miközben az egyház fegyelmi és lelkipásztori reformját is általános zsinati keretben akarta megerősíteni.

A zsinat meghirdetésére 1213. április 19-én került sor. III. Ince a püspököket, apátokat, rendi elöljárókat, székeskáptalanokat, valamint a keresztény uralkodókat is meghívta vagy képviselőik küldésére szólította fel. A meghívólevél nem csupán részvételre hívott, hanem előzetes javaslatokat is kért, ami a zsinat előkészítésének szervezett jellegét mutatja.

A zsinat céljai között szerepelt az eretnekségnek nyilvánított tanok elítélése, a katolikus hit hitvallási összefoglalása, a klérus életmódjának javítása, az egyházi tisztségek betöltésének szabályozása, a világi hívek szentségi kötelezettségeinek rendezése, a keresztes hadjárat meghirdetése, valamint több, világi politikát is érintő ügy kezelése. A zsinat így nem egyetlen válságra adott választ, hanem a középkori latin kereszténység egész rendjének reformjára irányult.

Történeti háttér

III. Ince pápasága

III. Ince, eredeti nevén Lotario dei Conti di Segni, 1198-ban lett pápa. Pontifikátusa a középkori pápaság egyik legerőteljesebb időszaka volt. Ince a pápai hivatalt nemcsak római egyházkormányzati tisztségnek, hanem az egész latin kereszténység lelki és jogi vezető szolgálatának tekintette. E felfogás teológiai hátterében az állt, hogy az egyház lelki rendjének elsőbbsége van a világi hatalommal szemben, különösen ott, ahol a keresztény közösség üdvössége, egysége vagy erkölcsi rendje forog kockán.

Ince pápasága alatt a pápai kúria jogi és adminisztratív szerepe tovább erősödött. A pápa aktívan beavatkozott házassági, püspökválasztási, uralkodói és keresztes ügyekbe is. Fellépett Földnélküli János angol király és II. Fülöp Ágost francia király házassági, politikai és egyházi ügyeiben, valamint a Német-római Birodalom trónvitáiban is. A IV. lateráni zsinat e széles körű pápai kormányzati gyakorlat összefoglaló és törvényhozói csúcspontjának tekinthető.

Ince egyházkormányzati felfogása nem volt viták nélküli. A pápai tekintély és a világi uralkodók viszonya a középkorban folyamatosan változott, és a 13–14. században újabb konfliktusokhoz vezetett. A IV. lateráni zsinat ennek a magas középkori pápai reform- és kormányzati modellnek egyik legfontosabb forrása.

Egyházi reform és zsinati hagyomány

A IV. lateráni zsinat a 11–13. századi latin reformfolyamat egyik késői, nagy összegző állomása volt. A gregorián reform óta a pápaság és a reformpárti egyházi vezetők következetesen felléptek a szimónia, a laikus befolyás, a klerikusi fegyelmezetlenség és az egyházi javak világi kisajátítása ellen. A 12. századi lateráni zsinatok ezt a reformprogramot kánonjogi formában folytatták.

A középkori zsinatok nem pusztán tanácskozó fórumok voltak, hanem a reform, a fegyelmi korrekció és a konfliktuskezelés intézményei is. A IV. lateráni zsinat ebben az értelemben a középkori latin szinodális és pápai törvényhozás egyik legjelentősebb példája: a pápa által előkészített konstitúciókat a zsinati atyák ünnepélyesen elfogadták, majd azokat a helyi egyházaknak kellett kihirdetniük és alkalmazniuk.

A 6. kánon különösen fontos ebben az összefüggésben, mert előírta az évenkénti tartományi zsinatok megtartását. Ez azt jelentette, hogy az egyetemes zsinat rendelkezéseit a helyi egyházaknak rendszeres tartományi és egyházmegyei keretben kellett végrehajtaniuk. A reform tehát pápai kezdeményezésből indult, de a gyakorlati megvalósítás a püspökök és tartományi zsinatok feladata lett.

Eretneknek nyilvánított mozgalmak és a dél-franciaországi helyzet

A 12–13. század fordulóján a latin egyház több vallási mozgalommal szembesült, amelyek részben a klérus gazdagságát, részben az egyházi intézményrendszert, részben pedig a katolikus szentségi tanítást bírálták vagy utasították el. A katharok a dualizmus különböző formáit tanították, és különösen Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában terjedtek el. A valdensek eredetileg apostoli szegénységi és laikus prédikációs mozgalomként indultak, de az egyházi engedély nélküli prédikálás és későbbi tanbeli konfliktusok miatt fokozatosan szembekerültek a hierarchiával.

A középkori egyházi felfogásban az eretnekség nem pusztán elméleti teológiai eltérés volt, hanem a keresztény társadalmi rendet veszélyeztető tényezőnek is számított. A kathar dualizmus például nemcsak egyes hittételeket, hanem a teremtett világ jóságáról, a szentségekről, az egyházi rendről és a házasságról szóló katolikus tanítást is érintette. Ez magyarázza, hogy a zsinat a hittani elítélést fegyelmi és világi jogi következményekkel kapcsolta össze.

A dél-franciaországi eretnekségellenes fellépés összefonódott az albigens keresztes hadjárat politikai következményeivel. A zsinaton VI. Rajmund toulouse-i gróf, fia, a későbbi VII. Rajmund, valamint Foix grófja is megjelentek, hogy ügyüket előadják. A toulouse-i grófság jelentős részét Simon de Montfort kezére adták, míg egyes jogokat a toulouse-i örökös számára tartottak fenn. Ez a döntés nem egyszerűen dogmatikai ítélet volt, hanem a dél-franciaországi politikai és hűbéri rendezés része is.

Résztvevők és lefolyás

A zsinat a középkor egyik legnagyobb létszámú egyházi tanácskozása volt. A források 404 püspököt és érseket, továbbá kb. 800 apátot, perjelt, rendi elöljárót és képviselőt említenek. A latin keleti egyházakból is érkeztek résztvevők, köztük a maronita egyház pátriárkája és más keleti latin vagy keleti keresztény képviselők. A maronita pátriárka jelenléte a Rómával közösségben álló keleti keresztények latin egyházi kapcsolatrendszerének fontos jele volt. A konstantinápolyi görög egyház részvétele azonban nem valósult meg; ez részben a negyedik keresztes hadjárat után kialakult feszült latin–bizánci viszonnyal magyarázható.

A világi uralkodók közül többek között II. Frigyes, Földnélküli János angol király, II. Fülöp Ágost francia király, II. András magyar király és más uralkodók képviseltették magukat követek útján. II. Frigyes ekkor még nem volt német-római császár, mert császárrá csak 1220-ban koronázták; a zsinaton az ő német királyi, illetve birodalmi igényének támogatása került előtérbe IV. Ottóval szemben.

A zsinat első ünnepélyes ülése november 11-én nyílt meg. A második ülésre november 20-án, a harmadikra november 30-án került sor. A fennmaradt beszámolók szerint az ülések között különböző politikai és jogi meghallgatások is zajlottak, köztük a toulouse-i gróf és ellenfelei ügyének tárgyalása. A zsinat záró ülésén hirdették ki a konstitúciókat és a keresztes dekrétumot.

A konstitúciók szövegét III. Ince és kúriája előzetesen készítette elő. A zsinat rövid időtartama, a szövegek jogi kidolgozottsága és a pápai kúria fejlett jogi kultúrája arra utal, hogy a résztvevők nem helyben, hosszú cikkelyenkénti vitában alkották meg a kánonokat, hanem nagyrészt előzetesen kidolgozott rendelkezéseket hagytak jóvá.

Főbb határozatok

Hitvallás és eucharisztikus tanítás

Az 1. konstitúció, a Firmiter credimus, a katolikus hit ünnepélyes összefoglalása. Megvallja az egy igaz Istent, a Szentháromságot, a teremtést a semmiből, Krisztus megtestesülését, halálát, feltámadását, mennybemenetelét és eljövendő ítéletét. A hitvallás a kathar dualizmussal szemben különösen hangsúlyozza, hogy Isten minden látható és láthatatlan, szellemi és testi valóság teremtője, az ördögök pedig természetük szerint jónak teremtettek, és saját döntésükből lettek rosszá.

Ugyanez a konstitúció tartalmazza az átlényegülés tanának egyik legfontosabb középkori zsinati megfogalmazását. Az átlényegülés azt jelenti, hogy az Eucharisztiában a kenyér és a bor lényege Krisztus testévé és vérévé változik, miközben a külső szentségi színek, vagyis az érzékelhető jegyek megmaradnak. A latin transsubstantiatio terminus zsinati használata a későbbi katolikus eucharisztikus tanítás szempontjából kiemelkedő jelentőségű, mert a zsinat ezzel a 12. századi teológiai nyelvezetet hivatalos hitvallási megfogalmazásba emelte.

A hitvallás a keresztségről is beszél: a keresztség vízzel és a Szentháromság segítségül hívásával történik, és ha az egyház formája szerint szolgáltatják ki, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt az üdvösségre szolgál. A szöveg azt is tanítja, hogy a keresztség után elkövetett bűn igaz bűnbánat által helyrehozható.

Gioacchino da Fiore és Petrus Lombardus kérdése

A 2. konstitúció Gioacchino da Fiore apát egyes Szentháromságtani állításait ítélte el. Gioacchino da Fiore calabriai apát volt, aki az üdvtörténetet három korszak — az Atya, a Fiú és a Szentlélek kora — szerint értelmező teológiai látásmódot dolgozott ki. A zsinati elítélés közvetlen tárgya azonban nem egész életműve, hanem az a műve volt, amelyben Petrus Lombardus tanítását támadta.