bélyeg|jobbra|300px|A második nikaiai zsinat ábrázolása a 11. századi Basileiosz-menologionban
A második nikaiai zsinat vagy második niceai zsinat 787. szeptember 24. és október 13. között tartott püspöki zsinat volt Nikaiában, a mai törökországi İznik területén. A hagyományos zsinati akták egy október 23-ai konstantinápolyi ünnepélyes záróülést is tartalmaznak. A Római katolikus egyház és az ortodox egyházak a kereszténység hetedik egyetemes zsinataként tartják számon. Több ókatolikus, anglikán és evangélikus hagyomány is az óegyházi zsinati örökség részének tekinti, bár a protestáns felekezetek megítélése a képtiszteletről és magáról a zsinatról eltérő.
A zsinatot Eiréné bizánci császárnő és kiskorú fia, VI. Kónsztantinosz bizánci császár nevében hívták össze. Tényleges célja a Bizánci Birodalomban több évtizede tartó képrombolás vagy ikonoklaszta vita rendezése volt. A zsinat elutasította a 754-ben tartott hiereiai képromboló zsinat határozatait, és megerősítette a szent képek, ikonok és más vallási ábrázolások keresztény használatának és tiszteletének jogosultságát.
A zsinat világosan megkülönböztette a képek tiszteletét az isteni imádástól. Az imádás, görögül latreia, egyedül Istent illeti meg. A képek előtt kifejezett tisztelet, görögül proszkünészisz, nem a kép anyagának szól, hanem annak a személynek, akit a kép ábrázol. A zsinat Nagy Szent Vazul nyomán megfogalmazott klasszikus elve szerint „a képnek adott tisztelet az ősképre száll át”.
A második nikaiai zsinatot gyakran az ikonok védelméről szóló zsinatként említik, de jelentősége ennél szélesebb. A zsinat érvelése a megtestesülés teológiájára épült: mivel Isten Fia valóságos emberi testben jelent meg, Jézus Krisztus emberi alakjának ábrázolása nem tagadja, hanem kifejezi a megtestesülés valóságát. A zsinat ezért a képek kérdését nem pusztán művészeti vagy népi jámborsági ügyként, hanem krisztológiai és liturgikus kérdésként kezelte.
A keleti ortodox hagyományban a második nikaiai zsinat az első hét egyetemes zsinat sorának lezárása. A későbbi konstantinápolyi zsinatok egyetemes státusza már felekezetenként eltérően értelmezett; a római katolikus egyház a 869–870-es negyedik konstantinápolyi zsinatot tartja a következő egyetemes zsinatnak.
Források és forráskritikai problémák
Az akták és modern kiadásaik
A második nikaiai zsinat aktái terjedelmes formában maradtak fenn. A modern kritikai kiadás Erich Lamberz munkájaként jelent meg az Acta Conciliorum Oecumenicorum új sorozatában. Ez a kiadás a görög szöveget és a latin hagyományt is figyelembe veszi, és a zsinat tanulmányozásának mai alapvető forrása.
A zsinat angol nyelvű modern fordításában és kommentálásában Richard Price kétkötetes kiadása fontos tájékozódási pont. A régebbi angol fordítások, különösen a Nicene and Post-Nicene Fathers sorozat megfelelő kötetei, ma is használhatók, de a modern kritikai kiadás alapján ellenőrizendők.
A régebbi szakirodalomban gyakran Giovanni Domenico Mansi nagy zsinati gyűjteményére, a Sacrorum Conciliorum Nova et Amplissima Collectio megfelelő köteteire hivatkoznak. A Mansi-kiadás történetileg fontos, de a zsinat mai tudományos feldolgozásában a Lamberz-féle kritikai kiadás számít pontosabb alapnak.
A képrombolás forrásainak problémái
A képrombolás történetének forrásai forráskritikai óvatosságot igényelnek. Sok képromboló írás elveszett, a fennmaradt anyag jelentős része pedig képtisztelő szerzőktől vagy későbbi győztes hagyományból származik. Ezért a modern történetírás nemcsak azt vizsgálja, mit mondanak a források, hanem azt is, milyen vitakörnyezetben, milyen célból és milyen szerkesztési folyamat után maradtak fenn.
A második nikaiai zsinat 9. kánonja különösen fontos ebből a szempontból, mert elrendelte a képtisztelet ellen írt iratok eltávolítását az egyházi használatból. Ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy a képromboló teológia saját szövegei csak töredékesen, többnyire ellenfeleik idézeteiben maradtak fenn.
A nyolcadik ülés kérdése
A hagyományos zsinati akták szerint a második nikaiai zsinat hét nikaiai ülésből és egy konstantinápolyi ünnepélyes záróülésből állt. Az első hét ülést 787. szeptember 24. és október 13. között Nikaiában tartották; a nyolcadik ülés a hagyományos leírás szerint október 23-án Konstantinápolyban, a császári palota Magnaura-termében zajlott.
A modern filológiai kutatás a nyolcadik ülés szöveghagyományát külön vizsgálja. Erich Lamberz és az ő eredményeit figyelembe vevő modern kutatás szerint az úgynevezett konstantinápolyi záróülés hagyományát óvatosan kell kezelni; egyes értelmezések későbbi betoldásként vagy szerkesztett záróanyagként magyarázzák. Ezért a zsinat biztosan dokumentálható dogmatikai munkájának középpontjában a hét nikaiai ülés és a október 13.-i hitmeghatározás áll, miközben a hagyományos egyházi emlékezet a október 23.-i ünnepélyes zárást is megőrizte.
Történeti háttér
A képek keresztény használata és vitái
A keresztény képhasználat kérdése már az első századoktól összetett volt. A kereszténység a zsidóság képtilalmi hagyományából nőtt ki, ezért az istenábrázolás problémája kezdettől fogva érzékeny kérdés volt. Ugyanakkor a keresztény közösségekben fokozatosan megjelentek bibliai jeleneteket, Krisztust, Máriát, az apostolokat és a vértanúkat ábrázoló képek. Ezeket a képeket nem önálló istenségként tisztelték, hanem emlékeztetőként, tanító és imádságot segítő eszközként használták.
A korai keresztény képhasználat legismertebb példái közé tartoznak a Dura-Európoszból ismert falképek és a római katakombák bibliai jelenetei. Ezek nem jelentik azt, hogy a későbbi képtisztelet minden formája már az első századokban kialakult volna, de jelzik, hogy a keresztény közösségekben a vallási képek használata korán megjelent.
A képek szerepe különösen a szentek és az ereklyék tiszteletével kapcsolódott össze. A vértanúk sírjainál, templomokban és magánáhítatban használt képek a keresztény emlékezet és liturgikus kultúra részévé váltak. A képtisztelet teológiai kifejtése azonban főként akkor vált sürgetővé, amikor a 8. században a bizánci császári politika a képek ellen fordult.
III. León és a képromboló politika kezdete
A bizánci képrombolás első szakaszát hagyományosan III. León bizánci császár uralkodásához kötik. A korszak pontos kezdete és a császári intézkedések első formája a források töredékessége miatt vitatott, de a 730-as években már egyértelműen megjelent a képek ellen irányuló hivatalos császári politika.
A képromboló politika többféle indítékból táplálkozhatott. Teológiai oldalról a képrombolók attól tartottak, hogy a képek tisztelete bálványimádáshoz vezethet, és sértheti Isten láthatatlan, megfoghatatlan természetének tiszteletét. Politikai és társadalmi oldalról a császári hatalom számára a képek és a szerzetesi közösségek körüli kultuszok ellenőrzése is jelentős kérdés volt. A korszak muszlim és zsidó képtilalmi környezetét is gyakran említik háttértényezőként, de a modern szakirodalom óvatosan kezeli az egyszerű, egyetlen okra visszavezető magyarázatokat.
I. Germánosz konstantinápolyi pátriárka a képek védelmében fellépő legfontosabb korai egyházi személyek közé tartozott. III. León bizánci császár politikájával szemben a képtisztelet hagyományos gyakorlatát védte, és végül 730-ban lemondásra kényszerült. Ez is mutatja, hogy a képtisztelet védelme nem 787-ben kezdődött, hanem már a képrombolás első szakaszában teológiai és egyházpolitikai ellenállást váltott ki.
III. Gergely pápa 731-ben római zsinaton ítélte el a képrombolókat. A római ellenállás azonban nem tudta megakadályozni, hogy a bizánci császári politika Keleten tovább erősödjön. A képek kérdése ettől kezdve Róma és Konstantinápoly közötti feszültségek egyik fontos eleme lett, különösen azért, mert a bizánci uralkodók egyházi és területi intézkedései a pápaság érdekeit is érintették.
V. Kónsztantinosz és a 754-es hiereiai zsinat
V. Kónsztantinosz bizánci császár uralkodása alatt a képromboló politika erőteljesebb és dogmatikailag kidolgozottabb formát kapott. A császár 754-ben zsinatot hívott össze Hiereiába, amely később a blakhernai Szent Mária-templomban fejeződött be. A zsinat résztvevői a képtiszteletet elítélték, és saját gyűlésüket egyetemes zsinatként kívánták feltüntetni.
A hiereiai zsinat egyik fő érve az volt, hogy Krisztus ábrázolása vagy isteni és emberi természetének összekeveréséhez, vagy emberi természetének önálló ábrázolásával a nesztoriánus megosztáshoz vezet. A képtisztelők ezzel szemben azt állították, hogy az ikon nem Krisztus isteni természetét próbálja megfesteni, hanem a megtestesült Ige emberi alakját ábrázolja. A vita ezért közvetlenül kapcsolódott a korábbi krisztológiai zsinatokhoz, különösen a khalkédóni zsinat tanításához.
A hiereiai zsinat nemcsak a képtiszteletet utasította el, hanem a korábbi ikonvédő szerzőket is támadta. Különösen Germánosz konstantinápolyi pátriárkát, Györgyöt és Damaszkuszi Jánost — arab nevén Manszúrt — ítélte el. Ez is mutatja, hogy a 787-es nikaiai zsinat nem elszigetelt döntést hozott, hanem a Hiereiában elítélt ikonvédő hagyományt rehabilitálta.
Hiereia tekintélyét már kortársai is vitatták. A zsinaton nem voltak jelen a pápa legátusai, és a keleti patriarchátusok képviselete sem volt olyan, amelyet az ellenfelek egyetemes zsinati tekintélyként elfogadtak volna. A második nikaiai zsinat később ezért „hamis zsinatként” vagy pszeudoszinódusként utasította el Hiereia döntéseit.
Damaszkuszi Szent János ikonvédő teológiája
Damaszkuszi Szent János a képtisztelet legfontosabb előzsinati teológiai védelmezői közé tartozott. Damaszkuszi származású volt, majd a Jeruzsálem környéki szerzetesi világban élt; közvetlenül nem tartozott a bizánci császár fennhatósága alá. Ez magyarázza, hogy a császári képromboló politikát olyan szabadsággal bírálhatta, amely a birodalom területén élő püspökök és szerzetesek számára jóval kockázatosabb lett volna.
Damaszkuszi Szent János három értekezést írt a szentképek védelmében. Ezek nem teljesen önálló művek: a második nagyrészt az első egyszerűsített átdolgozása, a harmadik pedig rendszerezettebb teológiai feldolgozás. A modern kutatás az első értekezést általában 726 és 730 közé, a másodikat Germánosz eltávolítása utánra, a harmadikat pedig a 740-es évek elejére teszi.
Damaszkuszi Szent János alapérve szerint az ószövetségi képtilalom azért volt komoly és jogos, mert Isten láthatatlan és körülírhatatlan: Izrael nem látott isteni alakot, amelyet ábrázolhatott volna. A megtestesülés azonban új helyzetet teremtett. Krisztusban az Ige valóságos emberi testet vett fel, ezért Damaszkuszi Szent János szerint nem az isteni természetet önmagában, hanem a testben megjelent, látható Krisztust lehet ábrázolni.
Damaszkuszi Szent János nemcsak a tisztelet és az imádás különbségéről írt, hanem a „kép” fogalmát is rendszerezte. Értekezéseiben több képtípust különböztetett meg: például a Fiút mint az Atya örök képét, az isteni előretudásban létező mintákat, az embert mint Isten képmását, a szentírási jelképeket, az ószövetségi előképeket és az emlékeztető ábrázolásokat. Ezzel az ikont nem puszta vallási szokásként, hanem a keresztény teológia tágabb kép-fogalmába illesztette.
Damaszkuszi Szent János ugyanazt az alapvető különbséget dolgozta ki, amelyet a második nikaiai zsinat is használt: a latreia, vagyis az imádás egyedül Istent illeti meg; ugyanakkor létezik olyan tisztelet is, amelyet Istenhez tartozó személyeknek, helyeknek vagy tárgyaknak adnak. Az ikon tisztelete ezért nem az anyagnak — fának, festéknek vagy aranynak — szól, hanem annak a személynek, akit az ikon ábrázol.
Eiréné, VI. Kónsztantinosz és Tarasziosz fordulata