Kaiszareiai Euszebiosz vagy Caesareai Euszebiosz (ógörögül: , latinosan Eusebius Caesariensis, gyakran Eusebius Pamphili; 260–265 körül – 339 körül) görög nyelvű keresztény történetíró, teológus, bibliatudós és a palesztinai Caesarea püspöke volt. Nem tévesztendő össze kortársával, nikomédiai Euszebioszszal, aki szintén fontos szerepet játszott a 4. századi egyházi vitákban.

Legismertebb műve a tíz könyvből álló Historia ecclesiastica, magyarul Egyháztörténet, amely a kereszténység történetét az apostoli kortól Constantinus koráig foglalja össze.Papp György: Kaisareai Euszebiosz Egyháztörténetének historiográfiai jelentősége. Studia Doctorum Theologiae Protestantis, 7/1, 2016, 135–165.Euszebiosz egyháztörténete. Fordította, bevezette és jegyzetekkel ellátta Baán István. 2., javított és bővített kiadás. Szent István Társulat, Budapest, 2020. Euszebioszt a szakirodalom gyakran „az egyháztörténet-írás atyjának” nevezi, mert ő írta az első nagy terjedelmű, módszeresen felépített keresztény egyháztörténeti művet.Johannes Quasten: Patrology. Vol. III: The Golden Age of Greek Patristic Literature. Christian Classics, Allen, 1986, 309–345.

Jelentősége nem pusztán abban áll, hogy összefoglalta az első három keresztény évszázad történetét. Számos olyan iratból, levélből, vértanúaktából, püspöklistából és korábbi keresztény szerzőtől idézett, amelyek máskülönben részben vagy teljesen elvesztek volna.Johann Peter Kirsch: „Ecclesiastical History”. In: The Catholic Encyclopedia, 7. kötet. Robert Appleton Company, New York, 1910. Művei ezért egyszerre történeti elbeszélések, forrásgyűjtemények és hitvédelmi írások.

Történetírása nem a modern értelemben vett semleges történetírás. Euszebiosz keresztény apologétaként és püspökként írt: a történelemben Isten gondviselésének működését, az egyház fennmaradását, a vértanúk hűségét és a kereszténység győzelmét akarta bemutatni. Forrásértéke kiemelkedő, de értékeléseinél figyelembe kell venni teológiai szempontjait, Órigenész hatását, valamint Constantinus császár iránti tiszteletét is.XVI. Benedek pápa: General Audience: Eusebius of Caesarea, 2007. június 13., Vatican.va.

Neve és forrásai

Euszebiosz neve a forrásokban több alakban szerepel. A „Kaiszareiai” vagy „Caesareai” jelző püspöki székhelyére, a palesztinai Caesareára utal. A Pamphili vagy görögül tou Pamphilou megjelölés Pamphilosz caesareai presbiterhez fűződő kapcsolatára vonatkozik. Ez nem egyszerű családnév: kifejezheti azt, hogy Euszebiosz Pamphilosz tanítványa, szellemi örököse vagy különösen közeli munkatársa volt. A régebbi hagyományban előfordul az a feltevés is, hogy Pamphilosz felszabadított rabszolgája lehetett, de erre nincs közvetlen bizonyíték.Arthur Cushman McGiffert: „Prolegomena: The Life and Writings of Eusebius of Caesarea”. In: Eusebius: Church History, Life of Constantine the Great, and Oration in Praise of Constantine. Nicene and Post-Nicene Fathers, 2nd series, vol. 1. Christian Literature Publishing, New York, 1890.Timothy D. Barnes: Constantine and Eusebius. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1981.

Életére vonatkozó adataink töredékesek. Utóda, Akatiosz caesareai püspök írt róla életrajzot, de ez a mű elveszett. Életének fő forrásai saját művei, valamint későbbi ókeresztény történetírók és teológusok, például Jeromos, Szókratész Szkholasztikosz, Szozomenosz, Theodorétosz és Alexandriai Atanáz utalásai. Ezeket a forrásokat óvatosan kell használni, mert Euszebiosz az arianizmus körüli vitákban is szerepet játszott, ezért későbbi megítélése részben felekezeti és dogmatikai szempontoktól függött.

Korabeli világa

Euszebiosz életének nagy része Caesarea Maritimához kötődött. A város a római Palesztina egyik legfontosabb kikötővárosa, közigazgatási és kulturális központja volt. Lakossága vallási és etnikai szempontból sokszínű volt: pogányok, zsidók, szamaritánusok és keresztények éltek egymás mellett. Ez a közeg kedvezett a vitáknak, a fordításoknak, a könyvgyűjtésnek és a különböző vallási hagyományok összehasonlításának.

A caesareai keresztény tudományosságot különösen meghatározta Órigenész öröksége. Órigenész Alexandriából való távozása után Caesareában tanított, és jelentős könyvtárat hozott létre. Ezt a könyvtári és iskolai hagyományt vitte tovább Pamphilosz, akinek köréhez Euszebiosz is tartozott. A 3–4. században egy könyvtár nem egyszerűen olvasóhely volt: a kéziratok másolása, javítása, őrzése és rendszerezése nagy költséggel és komoly szakértelemmel járt. Egy-egy bibliai vagy teológiai kézirat elvesztése akár egész szöveghagyományok eltűnését is jelenthette.

A korai egyház szervezete a mai olvasó számára külön magyarázatot igényel. A püspök egy város vagy térség keresztény közösségének vezetője volt, aki tanított, liturgiát vezetett és fegyelmi ügyekben is döntött. A presbiterek a püspök munkatársai voltak, a diakónusok pedig főként szolgálati, liturgikus és karitatív feladatokat láttak el. Euszebiosz pályája ebben az egyházi rendben bontakozott ki: előbb tudós presbiteri környezetben működött, később pedig Caesarea püspöke lett.

Élete

Származása és műveltsége

Euszebiosz 260 és 265 között születhetett, valószínűleg Caesareában vagy annak környékén. Szüleiről nem maradt fenn megbízható adat. Anyanyelve görög volt, de palesztinai környezete miatt valószínűleg valamennyire ismerte a szír-arámi nyelvi világot is. Latinul feltehetően nem tudott olyan szinten, mint görögül; ez műveiben is érzékelhető, hiszen elsősorban görög nyelvű irodalmi és teológiai hagyományra támaszkodott.

Pamphilosz könyvtára a késő ókori keresztény tudományosság egyik legfontosabb központja volt. A gyűjteményben bibliai kéziratok, Órigenész művei, görög filozófiai írások, apologetikai munkák és korábbi keresztény szerzők iratai voltak. Euszebiosz itt nemcsak olvasott, hanem feltehetően kéziratok másolásában, javításában és rendszerezésében is részt vett. Ez magyarázza későbbi műveinek egyik legfontosabb sajátosságát: rendkívül sok korábbi forrást idéz, gyakran hosszú részletekben.

Műveltsége nem korlátozódott a keresztény irodalomra. Ismerte a görög filozófiai hagyományt, különösen Platónt és a platonikus gondolkodást, továbbá használta Alexandriai Philón zsidó-hellenisztikus írásait is. Ez a háttér különösen apologetikai műveiben fontos: Euszebiosz gyakran úgy érvelt, hogy a keresztény hit nem műveletlen vagy új vallási mozgalom, hanem a görög filozófiai és zsidó prófétai hagyományoknál is mélyebb igazság beteljesedése.

A Diocletianus-féle üldözés idején

Euszebiosz felnőttként élte át a Diocletianus alatt kezdődő nagy keresztényüldözést. A 303-ban kiadott császári rendeletek elrendelték a keresztény istentiszteleti helyek lerombolását, a szent könyvek elkobzását és megsemmisítését, valamint a keresztény vezetők elleni fellépést. Ez volt a keresztények addigi legsúlyosabb, birodalmi szinten megszervezett üldözése.

Euszebiosz később az Egyháztörténet nyolcadik könyvében és a Palesztina vértanúi című művében részletesen beszámolt a palesztinai üldözésekről és vértanúságokról. Ezek a részek különösen értékesek, mert Euszebiosz részben kortársként, sőt egyes esetekben szemtanúként írta le az eseményeket. Nemcsak adatokat közölt, hanem a vértanúk kitartását keresztény példaként is bemutatta.

Pamphiloszt az üldözések idején bebörtönözték, majd 309 vagy 310 körül kivégezték. Euszebiosz a börtönben levő Pamphilosszal együtt dolgozott Órigenész védelmén; az így keletkezett Órigenész apológiája több könyvből állt, de csak részleteiben maradt fenn. Pamphilosz halála mélyen érintette Euszebioszt, aki később elveszett művet írt mestere életéről.

Későbbi ellenfelei azzal is megvádolták, hogy az üldözések idején megalkuvóan viselkedett. Az ilyen vádak rendszerint arra utaltak, hogy valaki átadta a szent iratokat a hatóságoknak, vagy pogány áldozatot mutatott be. Euszebiosz esetében ezek a vádak bizonytalanok. A korszak egyházi vitáiban gyakoriak voltak a személyes és fegyelmi támadások, ezért magatartását csak óvatosan lehet megítélni. Annyi biztos, hogy az üldözések után egyházi tekintélye nem omlott össze: 313 körül vagy nem sokkal ezután Caesarea püspökévé választották.„Eusebius of Caesarea”. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 5. kötet. Gale, Detroit, 2003.

Caesarea püspöke

Euszebiosz püspöki működése a kereszténység történetének fordulópontjára esett. A milánói ediktum 313-ban Constantinus és Licinius közös valláspolitikai rendelkezéseként biztosította a keresztények szabad vallásgyakorlatát és az elkobzott javak visszaadását. A kereszténység helyzete ezzel gyökeresen megváltozott: az üldözött közösségből törvényesen működő, majd egyre inkább császári támogatást élvező vallási közösség lett a Római Birodalomban.

Euszebiosz történetírása ezt a változást nem pusztán politikai eseményként, hanem üdvtörténeti fordulatként értelmezte. Az üdvtörténeti szemlélet azt jelenti, hogy a történelmi eseményeket Isten megváltó tervének kibontakozásaként látja. Euszebiosz számára Constantinus felemelkedése és az üldözések megszűnése annak jele volt, hogy Isten megvédte egyházát.

Püspökként Euszebiosz nemcsak helyi egyházi vezető volt, hanem a keleti egyházi viták egyik jelentős szereplője is. Műveltsége, könyvtári háttere és Constantinus udvarához fűződő kapcsolatai miatt tekintélye meghaladta saját egyházmegyéjének határait. Ugyanakkor teológiai álláspontja több kortársa számára vitatott volt, különösen a Fiú és az Atya viszonyáról szóló vitákban.

Szerepe a nikaiai vitákban

A 4. század eleji nagy teológiai vita leegyszerűsítve arról a kérdésről szólt: kicsoda Jézus Krisztus? Arius alexandriai presbiter szerint a Fiú, vagyis Krisztus, isteni méltóságú, de nem öröktől fogva létezik ugyanúgy, mint az Atya. Tanítása szerint a Fiú az Atyától függ, és nem vele azonos örök isteni valóság. Ezt a gondolkodást később gyakran a szubordinacionizmus körébe sorolták, vagyis olyan alárendelés-tanként írták le, amelyben a Fiú az Atyánál alacsonyabb rangú.

A niceai irányzat ezzel szemben azt vallotta, hogy a Fiú az Atyával homoousziosz, azaz „egylényegű”: nem teremtmény, hanem teljes értelemben Isten. Voltak azonban olyan keleti teológusok, akik ettől a szótól tartottak. Attól féltek, hogy az Atya és a Fiú egységének túl erős hangsúlyozása szabelliánus vagy modalista irányba vezethet, vagyis mintha az Atya és a Fiú csak ugyanazon Isten két megjelenési módja lenne, nem pedig valóságosan megkülönböztethető személyek.

Euszebiosz teológiája Órigenész örökségéhez kapcsolódott. Órigenész nyelvezetében gyakori volt az Atya elsőbbségének hangsúlyozása, és ez későbbi szemmel szubordinacionista vonásoknak tűnhet. Euszebiosz nem volt egyszerűen Arius tanítványa vagy szócsöve, de több ponton rokonszenvezett Arius pártfogóival, és tartott attól, hogy a Fiú és az Atya egységének túl erős hangsúlyozása szabelliánus irányba vezethet. Ezért a niceai hitvallás kulcsszava, a homoousziosz, vagyis az „egylényegű” kifejezés számára kezdetben nehézséget jelentett.

Az első nikaiai zsinat előtt egy antiochiai zsinaton Euszebiosz helyzete átmenetileg megingott Ariusszal rokonszenvező álláspontja miatt. A 325-ben összehívott nikaiai zsinaton azonban jelen volt, és fontos közvetítő szerepet játszott. A zsinat előtt vagy alatt bemutatta saját caesareai hitvallását, amelyet a császár is elfogadhatónak tartott. A végleges nikaiai hitvallás azonban nem egyszerűen Euszebiosz hitvallásának átdolgozott változata volt: tartalmazta azokat a kifejezéseket is, amelyekkel Arius tanítását egyértelműen el akarták határolni az egyház hitétől.

Euszebiosz végül aláírta a nikaiai hitvallást és az Ariust elítélő határozatokat. Saját egyházának írt levelében igyekezett megmagyarázni, hogyan értelmezte a homoousziosz szót úgy, hogy az ne jelentsen testi értelemben vett származást, sem az Atya és a Fiú személyes különbségének eltörlését. Ez a levél fontos forrás a nikaiai zsinat utáni teológiai értelmezésekhez.