Aranyszájú Szent János, görögös nevén Ióannész Khrüszosztomosz vagy Khrüszosztomosz János (ógörögül: Ἰωάννης ὁ Χρυσόστομος, Ióannész ho Khrüszosztomosz; latinul: Ioannes Chrysostomus; Antiochia, kb. 347 vagy 349 – Komana, 407. szeptember 14.) egyházatya, egyháztanító, prédikátor, szentírásmagyarázó és Konstantinápoly püspöke volt. Az „aranyszájú” melléknevet kivételes szónoki tehetsége miatt kapta; ez az elnevezés a későbbi hagyományban vált általánossá.

János az ókeresztény prédikációirodalom egyik legnagyobb alakja, Antiochia presbitere, majd Konstantinápoly püspöke volt. Életművének középpontjában a Szentírás magyarázata, a keresztény erkölcsi élet formálása, a papság felelőssége, az irgalmasság és a szegények iránti kötelesség állt. Homíliái az antiochiai iskola józan, történeti és nyelvi szövegmagyarázatából indulnak ki, de mindig lelkipásztori célt szolgálnak: a hallgatók életének megtérését és megújulását.

Konstantinápoly püspökeként egyházi és erkölcsi reformokat indított, visszafogta a püspöki udvartartás fényűzését, támogatta a szegénygondozást, és fellépett a papság fegyelmi visszaélései ellen. Szigora, udvari befolyástól független magatartása és egyházkormányzati beavatkozásai konfliktusba hozták a császári udvarral, több keleti püspökkel és Theophilosz alexandriai püspökkel. A 403-as Tölgyfa-zsinat letette, 404-ben végleg száműzték, és útközben, száműzetésben halt meg.

A keleti kereszténységben Nagy Szent Vazul és Nazianzi Szent Gergely mellett a három szent főpap egyikeként tisztelik, a katolikus hagyományban pedig a négy nagy keleti egyházatya közé sorolják. Nevéhez kapcsolódik a bizánci rítus leggyakrabban végzett liturgiája, az Aranyszájú Szent János liturgiája. Életművének hatástörténete ugyanakkor vitatott elemeket is tartalmaz, különösen a zsidókról és judaizáló keresztényekről szóló, rendkívül éles hangú homíliái miatt.

Nevei, címei és tisztelete

János eredeti neve egyszerűen János volt. A görög Khrüszosztomosz melléknév szó szerint „aranyszájút” jelent, és ékesszólására utal. A név biztosan a későbbi hagyományban rögzült, de annyira összeforrt személyével, hogy a keresztény hagyományban többnyire ezen a néven ismert.

A magyar egyházi nyelvben az Aranyszájú Szent János forma a legelterjedtebb. Tudományos vagy fordítástörténeti összefüggésben előfordul a Khrüszosztomosz János és a Chrysostomus János névalak is.

A keleti hagyományban „nagy főpapként” és „egyetemes tanítóként” tisztelik. A bizánci egyházakban Nagy Szent Vazullal és Nazianzi Szent Gergellyel együtt a három szent főpap közé tartozik. A katolikus egyházban egyháztanító, a prédikátorok és szónokok egyik legismertebb védőszentje.

A „konstantinápolyi pátriárka” megnevezés a későbbi egyházi hagyományban érthető és bevett, de a 4–5. század fordulójára történetileg pontosabb úgy fogalmazni, hogy János Konstantinápoly püspöke vagy érseke volt. A konstantinápolyi szék tekintélye a 381-es konstantinápolyi zsinat után gyorsan növekedett, de a későbbi pátriárkai intézmény teljes kialakulását nem szabad változatlanul visszavetíteni János korára.

Források életéhez és forráskritikai kérdések

János életének legfontosabb kortárs forrása Palladiosz Dialógus Aranyszájú Szent János életéről című műve. Palladiosz János híve volt, ezért műve védőiratként is olvasható: János alakját kedvezően, ellenfeleit gyakran erősen bíráló módon mutatja be. Ennek ellenére a konstantinápolyi korszak, a Tölgyfa-zsinat és a száműzetés történetéhez nélkülözhetetlen forrás.

Fontos adatok találhatók Szókratész Szkholasztikosz, Szózomenosz és Theodorétosz egyháztörténeti műveiben is. Ezek a szerzők már későbbi történeti távlatból írtak, de viszonylag közel álltak az eseményekhez. Beszámolóik János konstantinápolyi működéséről, ellenfeleiről, visszahívásáról, végleges száműzetéséről és ereklyéinek későbbi hazaviteléről is tudósítanak.

János saját levelei szintén elsőrangú források. Különösen fontosak az Olümpiasz diakonisszához írt levelek, valamint azok az írásai, amelyeket I. Ince pápához, Milánó és Aquileia püspökeihez intézett. Ezekből megismerhető száműzetésének lelki világa, kapcsolati hálója, valamint az a törekvése, hogy ügyében szélesebb egyházi vizsgálat történjen.

János életének forrásai nem egyforma jellegűek. Saját levelei és homíliái közvetlenül tanúskodnak gondolkodásáról és kapcsolatairól, de ritkán adnak rendszeres életrajzi adatokat. Palladiosz védőiratként ír, ezért ellenfeleit gyakran kedvezőtlen fényben mutatja. A későbbi egyháztörténészek már nagyobb történeti távlatból dolgoztak, míg a későbbi legendás életrajzok inkább János kultuszának alakulását tükrözik. A drámai párbeszédeket, a császári udvarral kapcsolatos részleteket és a halála köré szőtt jeleneteket ezért történeti adatként óvatosan kell kezelni.

Történeti háttér

Antiochia vallási és kulturális világa

János Antiochiában született és nevelkedett. A város a késő római Kelet egyik legfontosabb központja volt: nagyvárosi, sokvallású, gazdag retorikai és iskolai kultúrával rendelkező település. A pogány vallási hagyományok, a jelentős zsidó közösség, különböző keresztény irányzatok és más vallási mozgalmak egymás mellett voltak jelen.

A 4. századi Antiochiában a keresztény közösségek sem alkottak mindenben egységes tömböt. A niceai hitet valló keresztényeken belül is megosztottság volt Meletiosz és Paulinosz hívei között. A városban jelen volt az arianizmus többféle öröksége, az apollinarizmus, a pogány retorikai műveltség és a zsidó vallási élet is. János prédikációi csak ebben a sokszínű, versengő városi közegben érthetők meg.

Antiochia társadalmi élete eleven volt: színházak, cirkuszi játékok, ünnepek, gazdag városi elit, szegény tömegek és nagy vallási közösségek jellemezték. János prédikátorként ehhez a konkrét közeghez szólt. Beszédeiben ezért gyakran jelenik meg a fényűzés, a színház, a családi élet, a rabszolgaság, a szegények gondozása, a zsidó ünnepeken részt vevő keresztények kérdése és a városi erkölcsök bírálata.

Az antiochiai iskola és a kor teológiai vitái

János az antiochiai iskola hagyományához tartozott. Ez az irányzat a Szentírás történeti, nyelvi és grammatikai értelméből indult ki. Nem egyszerűen „szó szerinti” olvasatot jelentett, hanem olyan bibliaértelmezést, amely a szöveg eredeti összefüggését, nyelvi alakját és történeti helyzetét kereste, majd ebből bontotta ki az erkölcsi és lelkipásztori tanítást.

Ez a szemlélet különbözött az alexandriai hagyomány allegorikusabb módszerétől. János nem zárt ki minden lelki vagy tipologikus értelmezést, de kerülte az olyan magyarázatot, amely elszakad a bibliai szöveg konkrét értelmétől. Ezért vált az ókeresztény történeti-grammatikai exegézis egyik legnagyobb képviselőjévé.

János kora a 4. századi nagy szentháromságtani viták utóhatásainak ideje volt. Az „ariánus vita” kifejezés ugyan elterjedt, de leegyszerűsítő lehet, ha minden nem-niceai irányzatot Arius közvetlen követőjeként mutat be. A viták valójában több irányzat, több fogalmi hagyomány, több császári-egyházi konfliktus és hosszú dogmatörténeti tisztázódás összefüggésében zajlottak.

János nem a kappadókiai atyákhoz hasonló fogalmi rendszeralkotóként vált jelentőssé, hanem mint a niceai hitet valló prédikátor, aki a teológiai tanítást a liturgikus és erkölcsi élet összefüggésében adta tovább.

Konstantinápoly püspöki székének növekvő jelentősége

János életének megértéséhez fontos Konstantinápoly helyzete is. A város a birodalom politikai központja volt, püspöki széke pedig a 381-es konstantinápolyi zsinat után egyre nagyobb tekintélyt kapott. A fővárosi püspök közvetlenül a császári udvar közelében működött, ezért lelkipásztori döntései könnyen politikai jelentőséget is nyertek.

Konstantinápoly növekvő súlya feszültséget keltett más nagy keleti egyházi központokkal, különösen Alexandriával. Theophilosz alexandriai püspök Jánossal szembeni fellépését nem pusztán személyes ellenszenvként kell értelmezni: mögötte Alexandria és Konstantinápoly egyházi rivalizálása, az origenista szerzetesek ügye, a fővárosi udvar szerepe és a keleti püspöki hálózatok feszültségei is álltak.

Élete

Családja és tanulmányai

János születési éve nem állapítható meg teljes bizonyossággal; a szakirodalom többnyire 347 vagy 349 körülre teszi. Családja Antiochia jómódú keresztény rétegéhez tartozott. Apja, Secundus, magas rangú katonatiszt volt, aki János gyermekkorában meghalt. Anyja, Anthusa fiatalon özvegyült meg, és nem ment újra férjhez.

A hagyomány Anthusát művelt, erős jellemű és mélyen vallásos anyaként őrizte meg, aki özvegységében fia nevelésének szentelte életét. János később hálával emlékezett meg édesanyja áldozatáról, különösen A papi méltóságról című művében.

János magas szintű klasszikus műveltségben részesült. A híres pogány rétor, Libaniosz iskolájában retorikát és görög irodalmat tanult. A Libanioszhoz kapcsolt hagyomány szerint a rétor Jánost saját utódjának tartotta volna, „ha a keresztények el nem vették volna tőle”. A mondás történeti hitelessége nem bizonyítható teljes biztonsággal, de jól kifejezi János későbbi szónoki hírnevét.

Megkeresztelkedése és aszketikus évei

János fiatal felnőttként, valószínűleg a 360-as évek végén vagy a 370-es évek elején keresztelkedett meg. A pontos dátum a születési év bizonytalansága miatt vitatott. A keresztség után lektorként kapcsolódott be az antiochiai egyház szolgálatába.

Teológiai képzésében különösen fontos szerepe volt Tarzoszi Diodórosznak, az antiochiai iskola egyik vezető alakjának. János későbbi homíliáiban jól felismerhető ez a háttér: a bibliai szöveg jelentését gondosan követi, de magyarázatai soha nem maradnak pusztán filológiai jellegűek, hanem mindig a hívők életére irányulnak.

Jánost fiatalon erősen vonzotta az aszketikus élet. Egy ideig városközeli visszavonultságban élt, majd Antiochia környéki szerzetesek között töltött éveket. A hagyomány szerint négy évig közösségben, majd két évig magányosabb remetei életformában gyakorolta az aszkézist. Szigorú böjtje, virrasztása és testi önfegyelme azonban súlyosan meggyengítette egészségét, ezért vissza kellett térnie Antiochiába.

Aszketikus tapasztalata később is meghatározta püspöki magatartását. Az egyházi vezetést nem udvari rangnak, hanem önfegyelmet, tanítást és szolgálatot kívánó lelkipásztori felelősségnek tekintette. Ez magyarázza későbbi egyszerű életmódját, fényűzésellenes prédikációit és a püspöki háztartás reformját is.

Antiochiai diakónus és presbiter

381 körül Meletiosz antiochiai püspök diakónussá szentelte. Diakónusként részt vett a liturgikus szolgálatban, a betegek, szegények, özvegyek és katekumenek gondozásában, valamint a tanítás előkészítésében. Ekkoriban vagy röviddel ezután írhatta A papi méltóságról című művét.

386-ban Flavianus, Antiochia püspöke presbiterré szentelte. Ettől kezdve János fő feladata a prédikálás lett. A következő mintegy tizenkét évben Antiochia legismertebb szónoka és szentírásmagyarázója lett. Homíliái a Szentírás folyamatos magyarázatát, a városi élet erkölcsi problémáinak bírálatát és a keresztény élet konkrét formálását kapcsolták össze.

János nem elsősorban spekulatív rendszeralkotó teológus volt, hanem szentírásmagyarázó prédikátor és lelkipásztor. Számára az igaz tanítás és a helyes élet nem egymással szemben állt, hanem kölcsönösen feltételezte egymást. A keresztény hitet nem elvont fogalmak gyűjteményeként, hanem az életet átalakító igazságként hirdette.

A szobrok lázadása és az antiochiai homíliák

387-ben Antiochiában súlyos válság tört ki. Az adóterhek miatt fellázadt tömeg megrongálta I. Theodosius császár és családtagjai szobrait. Ez felségsértésnek számított, és a várost súlyos megtorlás fenyegette. Flavianus püspök Theodosiushoz sietett közbenjárni, János pedig Antiochiában maradva a nagyböjti időben mondta el híres, „A szobrokról” szóló homíliasorozatát.