A Konzervatív és Unionista Párt (angolul Conservative and Unionist Party), rövid nevükön Konzervatív Párt, rövidebben: konzervatívok vagy toryk) jobbközép párt az Egyesült Királyságban, amely a konzervativizmus és a brit unionizmus elveit vallja. 1834-ben jött létre az 1678-ban alapított Tory Pártból. Mai nevét akkor kapta, amikor 1912-ben egyesült a Liberális Unionista Párttal, de elnevezésének hosszabb változatát ritkán használják, leggyakrabban Konzervatív Párt néven hivatkoznak rá.

A 20. század elején emelkedett fel és lett a konzervatívok fő vetélytársává a Munkáspárt (Labour Party). A század inkább a Toryké volt: 57 éven igazgatták az országot konzervatív miniszterelnökök, köztük Winston Churchill (1940–1945, 1951–1955) és Margaret Thatcher (1979–1990). Thatcher kormányzása jelentős gazdasági liberalizációt hozott és ez a politika tette a Torykat az ország három fő pártalakulata közül a szabadpiac és az és euroszkepticizmus legjellemzőbb támogatójává. Hosszú munkáspárti uralom után a pártvezető elődeinél liberálisabban gondolkodó David Cameron vezette vissza a konzervatívokat a kormányzásba.

A skót és a walesi parlamentben a Konzervatív Párt ellenzéki pártként van jelen. Észak-Írországban az Ulsteri Unionista Párt szövetségesei, amely alkotója a többpárti északír kormánynak.

A londoni helyi önkormányzatokban, a Londoni Közgyűlésben a Konzervatív Párt helyi szervezete, a Londoni Konzervatívok képviselteti magát.

bélyegkép|jobbra|350px|Pártok támogatottsága az Egyesült Királyságban a szavazatok megoszlása szerint 1832 ótaTable 2.01 "Summary Results of General Elections 1832–2005 (UK)", British electoral facts, 1832–2006, by Colin Rallings and Michael Thrasher, 7th edition, 2007, , p. 59.Election 2010 Results, BBC News.

Szervezete, tagsága A Konzervatív Párt szervezetében a szavazókerületi szerveződések dominálnak a pártvezetők és a helyi jelöltek kiválasztásában, a kampányközpont a választási munka finanszírozásáért, szervezéséért és a politika meghatározásáért felelős. A párt vezetője kabinetjével és a adminisztrációjával egyeztetve formálja a párt politikáját. Ez a fajta decentralizált szervezet nem gyakori.Conservative and Unionist Central Office v. James Robert Samuel Burrell (HM Inspector of Taxes) (1981) EWCA Civ 2 (1981 december 10.)

A 20. század folyamán csökkent a párt tagsága. Cameron 2005 decemberi vezetővé választása után ez a trend megfordult, 2006-tól azonban visszatért és a tagság száma még a korábbinál is alacsonyabb szintre esett vissza. 2006-ban a pártnak – a Daily Telegraph szerint – mintegy 290 ezer tagja volt. A tagdíj 25 font sterling, 23 éves kor alatt 5 font.

A pártnak 2004-ben a Választási Bizottság beszámolói szerint mintegy 20 millió font bevétele és 26 millió font kiadása volt.

A párt a Nemzetközi Demokratikus Unió, illetve az Európai Demokrata Unió tagja.

Története

bélyegkép|jobbra|170px|Sir Robert Peel, kétszeres miniszterelnök és a Konzervatív Párt alapítója

A Whig Párt kezdetei A Konzervatív Párt a Whig Párt egy olyan frakciójára vezeti vissza eredetét, amely az ifjabb William Pitt (miniszterelnök 1783 és 1801, illetve 1804 és 1806 között) működése környékén jött létre. Ezt a csoportot a "Független Whigek", "Mr. Pitt Barátai", "Pittisták" neveken emlegették, illetve Pii halála után a "Tory" név jött használatba. Az utóbbi név utalás volt a Tory Pártra, amely 1678-ban jött létre, de a Pittisták és a Tory párt közt nem volt szervezeti folytonosság. 1812-től a "Tory" nevet a Pittet követő formációra használták.

Az új párt nem minden tagja örült a "Tory" névnek. A "Konzervatív" nevet először George Canning használta az 1820-as években és az 1830-as években John Wilson Croker ajánlotta a párt nevének. Sir Robert Peel alatt vált hivatalos névvé, Sir Robert Peel idejében, a Tammworthi Manifesztummal. Peelt a Konzarvatív Párt alapítójaként tartják számon. Alapítását követően a Whig, később Liberális Párt mellett a 19. századi brit közélet egyik meghatározó politikai tömörülésévé vált.

Konzervatívok és unionisták thumb|upright|Sir Winston Churchill, kétszeres miniszterelnök

A választójog 19. századi kiszélesítése azt követelte a Konzervatív Párttól, hogy szélesebb körben népszerűsítse politikáját Lord Derby és Benjamin Disraeli alatt, akik egyébként maguk is hozzájárultak a kiterjesztéshez az 1867-es reformtörvénnyel (angolul Reform Act 1867). 1886-ban a párt szövetségre lépett a Lord Hartington (a későbbi Devonshire hercege) és Joseph Chamberlain fémjelezte Liberális Unionista Párttal. Lord Salisbury és Arthur Balfour idejében, a következő két évtizedben három év híján, a szövetségesek együtt kormányoztak, az 1906-os választásokon azonban súlyos vereséget szenvedtek, miután a szabadkereskedelem ügye erősen megosztotta őket. 1912-ben a Konzervatív Párt mégis egyesült a liberális unionistákkal.

Az első világháború idején a konzervatívok együtt kormányoztak a liberálisokkal egy összpárti kormányban és a koalíciós együttműködés folytatódott a liberális miniszterelnök David Lloyd George alatt is (a liberálisok egyik felével), 1922-ig. Ekkor Bonar Law és Stanley Baldwin vezetésével felbontották a koalíciót és egy másik koalíciót vezetve a konzervatívok 1931-ig kormányoztak, a Liberálisok és a Munkáspárt nemzeti szárnyai által támogatva., Vernon Bogdanor, Multi-Party Politics and the Constitution. 1940 májusában egy kiegyensúlyozottabb koalíciót hoztak létre, a Nemzeti Kormány, amely Winston Churchill vezetésével átnavigálta az országot az egész második világháborún. Az 1945-ös választásokat azonban a Munkáspárttal szemben elveszítette.

Miután a konzervatívok visszatértek a hatalomba az 1951-es választásokon, támogatták a Munkáspárt 'jóléti állam' politikájának és ipari államosítási programjának egy részét, habár Winston Churchill, Robert Anthony Eden, Harold Macmillan és Sir Alec Douglas-Home továbbra is a viszonylag liberális kereskedelmi szabályozás és a kisebb állami szerepvállalás politikáját folytatták az 1950-es években és az 1960-as évek elején. MacMillan kísérletét az Európai Gazdasági Közösséghez 1963 elején a francia elnök Charles de Gaulle torpedózta meg.

1965-ben a Konzervatív Párt egyesült a skót Unionista Párttal is.

Edward Heath Edward Heath 1970 és 1974 közt regnáló kormánya arról marad emlékezetes, hogy sikerült bemanővereznie az országot az Európai Gazdasági Közösségbe, bár ugyanakkor a párt jobboldala elégedetlen volt azzal, hogy a kormány nem tudta megfékezni a szakszervezeteket, miközben a brit ipar hanyatlásának következtében elharapóztak a sztrájkok, és 1973-ban a gazdaság két évig tartó recesszióba süllyedt.

Az EU-hoz, illetve elődjéhez való csatlakozás óta a tagság heves viták céltáblája a Konzervatív Párton belül.

Heath az 1970-es választásokon került hatalomra és csak 1975 közepén kellett volna kiírni a következő választást, Heath azonban úgy döntött, hogy már 1974-ben választásokat rendezzenek, hogy elegendő támogatást szerezzen, miközben a bányászok sztrájka következtében nőtt az országban a feszültség. A végeredmény kudarc lett, mivel a "villámválasztás" patthelyzettel végződött és a Munkáspárt a konzervatívoknál néggyel több képviselői helyre tett szert, bár az előbbiek több szavazatot kaptak. Heath napokkal a választások után lemondott, mivel nem tudta megnyerni a Liberális Párt támogatását koalíciós kormány alakítására. Így Harold Wilson és a Munkáspárt kisebbségi kormányt alakítva visszatérhetett a hatalomba. Heath az 1974 októberi választásokon kísérletet tett a visszatérésre, de alulmaradt, mivel a Munkáspárt három mandátumos többséget szerzett.

Margaret Thatcher thumb|upright|Margaret Thatcher,A Margaret Thatcher Alapítvány által rendelkezésre bocsátott fotó. az Egyesült Királyság miniszterelnöke 1979 és 1990 között

Margaret Thatchert 1975-ben választották a Konzervatív Párt elnökévé és az 1979-es választásokon győzelemre vezette a pártot. A megválasztását megelőző években az országban folyamatosan magas volt az infláció (vezetővé választása idején 20 százalék, és előtte csak ritkán volt 10 százalék alatt a ráta), emelkedett a munkanélküliség és 1978-79 fordulóján az Elégedetlenség Tele néven ismert nagy sztrájkhullám söpört végig az országon.

Miniszterelnökként Thatcher a thatcherizmus néven ismert politikai ideológia megteremtője volt. Az alapul szolgáló társadalmi és gazdasági eszméket az Egyesült Államoktól kölcsönözték. Thatcher meggyőződése az volt, hogy egy túlságosan szocialista politika hosszútávú hanyatlásra ítélné a brit gazdaságot. Kormánya a gazdasági liberalizmus elvei alapján politizált, a szabad piac elveit alkalmazta a közszolgáltatásokat illetően is, ami állami tulajdonban lévő gazdasági ágak és közszolgáltató cégek privatizációjához vezetett, és a szakszervezetek hatalmának megnyirbálására törekedett. Thatcher azt vallotta, hogy a szakszervezetek akkori politikája megakasztja a gazdaság fejlődését, mert vadsztrájkokhoz vezet, mesterségesen magas szinten tartja a béreket és veszteséges iparágakat tart életben.

Thatcher még két elsöprő választási győzelemre vezette pártját, 1983-ban és 1987-ben. Népszerűségének sokat segített többek közt az, hogy 1982-ben győzelemre vezette az országot a falklandi háborúban és annak, hogy az állami lakások bérlőinek lehetővé tette a lakások piaci értéknél olcsó megvásárlását. A társadalom egyes szegmenseiben azonban nagyon népszerűtlen volt, mert a munkanélküliség az 1930-as évek óta legmagasabb szintjére szökött fel és gazdasági reformjait követően hárommillió felett tetőzött. Sokan nem szerették azért sem, ahogy az 1984-85-ös bányászsztrájkot kezelte. Miközben 1979 és 1982 közt megduplázódott a munkanélküliség, ez jórészt amiatt történt, mert Thatcher gazdaságpolitika harcba szállt a brit gazdaságot az 1970-es években romboló magas infláció ellen. Az 1979-es választás idején az infláció modernkori csúcspontján, 27 százalékon állt. 1983 elejére 4 százalékra esett.

Miközben a konzervatívoknak nagy kihívásokkal kellett szembenézniük a kormányzásban, az 1980-as évek elején válságban volt ellenzékük, a Munkáspárt is. 1981-ben 20 szakadár munkáspárti képviselő létrehozta a Szociáldemokrata Pártot (SDP), amely gyorsan szövetségre lépett a Liberálisokkal. 1982 fordulójára a szövetség megelőzte a közvélemény-kutatásokban a konzervatívokat, de a júniusi győzelem a Falkland-háborúban és a gazdaság magára találása ismét feltornászta a konzervatívok támogatottságát, és az 1983-as választásokat már elsöprő többséggel nyerte a kormánypárt.

Thatcher az 1983-as választást követően nézett szembe az addigi legkomolyabb vetélytárssal, amikor lemondott a Munkáspárt vezetője, Michael Foot és a helyét Neil Kinnock vette át. A Labour megújulása komoly kihívást jelentett a konzervatívoknak, és ezt követően a két párt – illetve néha az SDP-Liberális Szövetség – felváltva vezette a közvéleménykutatásokat.

Az 1987-es választások idejére azonban ismét erősödött a gazdaság, alacsonyabb lett az infláció, csökkent a munkanélküliség és Mrs Thatcher megint csak elsöprő győzelmet aratott.

Gyakran mondják, hogy Thatcher bukását a "Community Charge" néven bevezetett, de elterjedten "poll tax" néven emlegetett helyi adók bevezetése okozta. 1989 nyarán a konzervatívok támogatottsága először esett a Kinnock-vezette Munkáspárté alá 1986 óta és azuhanás 1990-ig folytatódott. Az őszre a Munkáspárt előnye 16 százalékpontra hízott a közvélemény-kutatásokban és a konzervatívoknak 18 hónapjuk volt, hogy megakadályozzák Kinnock választási győzelmét. A gazdaság ekkor csúszott egy újabb recesszióba.

A Konzervatív Párton belüli feszültségek oda vezettek, hogy Thatchernek kihívója támadt a konzervatív parlamenti képviselő Michael Heseltine személyében. Hónapokig tartó spekuláció után Thatcher végül 1990. november 22-én lemondott, hogy egyben tartsa a pártot és megadja az esélyt egy új konzervatív vezetőnek a párt megerősítésére.

John Major thumb|upright|John Major, miniszterelnök 1990 és 1997 között