Sajószentandrás (románul Șieu-Sfântu, németül Leresdorf, az erdélyi szász nyelven Leresderf) falu Romániában, Beszterce-Naszód megyében.
Fekvése Besztercétől 24 km-re, Bethlentől 14 km-re, Somkerék, Sajóudvarhely, Kajla és Bethlenkeresztúr közt fekvő település. Kelet felől erdős hegyhát határolja, nyugaton a Sajó, annak keleti, jobb partján észak-dél irányban fekszik. Szolnok-Doboka vármegyébe tartozott, a Dés székhelyű bethleni járásba. A második világháború után, a trianoni békeszerződésig Beszterce-Naszód megye része.
Története
Nevének változatai 1173 ̶ 1196 között Igalia villa néven említik. 1288-ban: Zenthandras-ként jelölik, 1340-ben Sancto Andre, 1345-ben Zenthandruyas, 1615-ben Sajó-Szent-András, vagy Szent-András. A románok 1837-ben csak Szvuntu-nak emlegetik, 1920-ban Sântu, majd Șieu-Sfântu.
Története 1173-ban III. Béla király a Görögországban tanúsított vitézi érdemeiért Lobnak és Tamásnak, a Wass család őseinek adományozta a Syow (Sajó) melletti települést: Igliát, ahol Szent András tiszteletére szentelt kőkápolna állt búcsújáró helyként. IV Béla király 1230-ban Lob fiának, Csomának (Chama) a birtokaként jegyezték. Csoma dédunokája, Péter 1288-ban a besztercei Kajlai Welkyn (Wlkyn) szász ispánnak adta el, akinek unokái 1348-ban zálogba vetették Somkereki Domokosnak. Ő viszont nem kapta kézhez a birtokot, és 1350-ben panaszt tett. A Kajlai unokák pereskedése nyomán 1408-ban a bírák felosztották Szentandrást. Egyik részét a Kajlai Welkyn leánya felőli utódok: Somkereki János és Világosberki Demeter kapták. A másik fele 3 részre: Kajlai Welkyn János fia utáni két lányunokája (Mihálczfalvi Cseh Lőrinczné Ilona és esküllői Ördögh Benedekné Margit), a szintén János 3. lányától származó dédunokája (Szentegyedi Lökös) és Kajlai Lukács dédunoka között oszlott.
15 ̶ 16. századból több birtokperi feljegyzés van egészen 1594-ig, amikor a Wass család elveszítette itteni birtokait hűtlenség miatt.
A középkorban a település vegyes: német-magyar lakosságú volt. Ezt támasztja alá az, hogy a reformáció idején a lakosság egy része evangélikus,Erdélyben a lutheránus vallás szinte kizárólag a szászok között hódított. másik része református lett. A 17. század közepére a németek teljesen kipusztultak.
A 17 ̶ 18. századi iratokból helybeli nemesek és birtokosok neveit tudhatjuk meg.
1700-ban 15 jobbágycsalád is élt a településen 15 házban; 1720-ban a nemesek, jobbágyok, zsellérek, mellett 4 kóborlót számoltak; 1751-ben 2 nemes, 1 szabados, 12 jobbágy, 20 zsellér, 15 szegényzsellér és 21 nincsetelen kóborló. 1786-ban szám szerint jegyzik a birtokosok jobbágyait is.
1809-es feljegyzés alapján Alsó István, Bakó Márton, Balog Sándor, Bodoni Andrásné, Bodoni Józsefné, Boér Mihály, Boér Samu, ifj. Boér Samu, Cserényi Dániel örökösei, Dominics János, Fejérdi Károly, Fejérvári Ferenc, Fejérvári Gáborné, Fejérvári György, Fejérvári Imre, Fejérvári Zsigmondné, Fekete Samu, Halmágyi Imre, gr. Kemény Samu, Kovács János, László József, Léczfalvi Antal, Lészai Lőrinc, Nagy Sándor, Rozsnyai István, Somlyai Mártonné, Székely Ádám, Széplaki János, Szoboszlai Ferenc, Viski Mózes, gr. Wass Samu, Weér József, Zsiska Elek neve jelenik meg birtokosként.
19. század folyamán örökösödésekről és zálogosodásról számolnak be a feljegyzések különböző családok birtokai esetében.
1820-ban birtokosként gr. Balog József, Bodoni József, Csáky József, Cserényi Ferenc, Dominics János, Fejérdy Károly, Fejérváry György és Károly, Fekete Samu, Halmágyi Sándor, gr. Kemény Samu özvegye, Kovács Mihály, Lészai Lőrinc, Székely Teréz nevét jegyezték fel 5 „más birtokos” mellett.
1848-ban megfogyatkozik a magyar közösség, a birtokosokat elhurcolták, megölték, akárcsak a környéki községekben.
1862-ben a község nagy része leégett. Adománygyűjtést szerveztek a károsultaknak.
1866-ban az itt összeírt 108 füstfüst=adózási egység közül 70 nemesi füst volt.
1867 óta a település körjegyzői székhely és a szamosvölgyi vasút Dés–Beszterce vonalának egyik megállóhelye.
1872 elején 96 ortodox vallású sajószentandrási lakos jelentette bel, hogy áttérési szándékát a római katolikus vallásra. Közülük 44-en be is tértek a katolikus egyházba.Kovács Gyárfás: Tarlózás a belső-szolnoki esperesi kerület történetéből. In: Közművelődés. 1901, 245-246. p.
1890-től önkéntes tűzoltóegylet működött Orbán EndreÁllami néptanítóként jegyezték be az egyházközség családkönyvébe. Megyei tantestületi elnökként több tanügyi lap munkatársa volt. 1852. november 15-én született. 1876-ban vette feleségül Makkai Flórát (1858 ̶ ?). Tíz gyermekük közül négy kisgyermekkorban meghalt. vezetésével.
1892-ben már csak 5 birtokost jelöltek: Balog Józsefet, Fejérváry Károlyt, Fejérváry Jenőt, Erdélyit és Orbán Endrét.
A 19. század végén a hajdan színtiszta magyar lakosság már keveredett. Jelen voltak az 1700 utántól letelepedett, földművelésből élő románok. Földbirtoka kevésnek volt, napszámba jártak, málén és paszulyon éltek. Nyáron fehér vászonruhát használtak, télen szőrharisnyát, sötét condraposztó zekét, alatta bőrmellényt. Épületeik tapasztott rakófából készült egyszerű gerendaházak voltak, egyetlen szobával, pitvarral, szabad tüzelővel, nyílt füstjárattal. A bútorzat lócából, asztalból és néhány ágyból állt. A falakra aggatták tányérjaikat, csupraikat, evőeszközeiket a padlásgerenda közé szúrták.
Sajószentandrás határa termékeny, gabonája jó, szőlője kevés volt, de jó ízű bort adott. Halásztak a Sajóból, amely több földesúr tulajdonában levő malmot hajtott. 1900-ban határának területe 1479 kat. hold volt. Iskolái Egyházi iskolájáról 1622-től van adat. 1644-ben és azóta több ízben szünetelt. 1790-es években volt tanítója. 1825-tól rendszeres oktatás zajlott az állami iskola felállításáig.
1874-től községi iskolája is van a településnek. Az állami oktatás Orbán Endre tanító igazgatóságával kezdődött. A somkerékiek is ide jártak. Az intézmény 1878-tól lett államivá, egy tanítóval működött, 1893-tól pedig kettővel.
1878-tól a sárváriak is itt tanultak. A sajókeresztúri (Bethlenkeresztúr) imaház lebontásából maradt épületanyagból építették újra 1925-ben a szentandrási iskolát. 1944-ig Kováts Ödönné Antal AnnaKackón született 1930-ban. Édesapja Sebestyén Ádám szintén református lelkész volt. Édesanyja Kovács Karolina. Désen az Állami Magyar Kredutációs Líceumban érettségizett 1949-ben. A teológiát 1954-ben fejezte be. 1956-ban szentelték lelkésszé Kolozsváron. Katonában volt segédlelkész 1954-ben, onnan 1955-ben Sajószentandrásra került. 1958 április végéig gondozta az itteni gyülekezetet. Ez év májusától kendilónai lelkész 1962-ig. A Dési Református Egyházmegye pénztárosa volt 1958-1962 között. 1962 január 1-től május 31-ig tanácsosa is. Felesége a Kézdialmáson született Finta Erzsébet (1932-) volt. Két lányuk született: Erzsébet és Enikő. volt a tanító.2018-tól az iskola épületét imaházként és szórványgyülekezeti célokra használják.
Lakossága 1837-ben 312 lélekből 46 nemes, házak száma 40.
1857-ben 516 lakosa van, ebből 302 ortodox, 151 református, 31 görögkatolikus, 18 zsidó, 17 római katolikus.
1900-ban az 573 lakosból 285 férfi. Román 379, magyar 192, német 2. Ebből 373 ortodox, 160 református, 20 zsidó, 10 római katolikus, 9 görögkatolikus, 1 evangélikus. Ír és olvas 204; lakóház: 126.
1910-ben 562 lakosából 346 fő román, 192 magyar és 24 német.
2002-ben 465 lakosából 354 fő (76,1%) román, 105 (22,6%) magyar, 5 (1%) cigány és 1 fő (0,2%) német.
2022-ben 325 lakosából 237 fő (72,8%) román, 81 (25,0%) magyar és 7 fő (2,2%) cigány volt.
A Sajószentandrási Református Egyházközség alt=fénykép|bélyegkép|238x238px|Sajószentandrás határa, 1976. Története A sajószentandrási református egyházközség az Erdélyi Református Egyházkerület széki református egyházmegyéjéhez tartozik.
1173 ̶ 1196 között épült római katolikus kőtemplomról 1230-ban tettek említés.
A református egyházközség megalakulásának éve 1552.
1643-ban a református esperesi vizitációkor Sajószentandrást anyaegyházközségként jelölik. A templomnak egy harangja volt, mellette papilak, lepusztult iskola. Az eklézsiának szántója, kaszálója is volt.
1644-ben Sajószentandráshoz tartozott Sajókeresztúr (ma: Bethlenkeresztúr) és Sajósárvár leányegyházközsége.1746-ban Szászbrétével (ma: Magyarberéte) alkot egy egyházközséget, közös pappal. A magyar lakosság annyira megapadt, hogy ebben az időszakban a közösség nem tudott papot eltartani. 1744-től azonban újra megerősödött, ismét önálló református egyházközség lett, a falunak azonban ekkor már vegyes román-magyar lakossága volt.
1754-ben a falu alsó végén levő cinteremben jelölik a kőtemplom helyét, a mellette álló papilakkal, a temetőt pedig a község alsó végének felső során. Az eklézsiának ekkor szántója, kaszálója mellett pénze is volt kamatra adva.
1766-ban tagjait (94 lélek) a birtokos nemesség alkotta, jobbágyaikkal együtt.bélyegkép|222x222px|A sajószentandrási templom látképe, 2021. (Máthé Loránd fényképe)Gyülekezeti tagok közül adakozó buzgóságával kiemelkedett Szántó Mihály, Buzogány Zsófi, Cserényi Pálné Igaz Rebekát, Zabolai István, a székesfehérvári Fejérvári család, az Erdélyi, Somlyai, Harsányi, Orbai családok, akik az évek során klenódiumokat, úrasztali kendőket, templomi bútorzatot adományoztak az egyházközségnek, továbbá Wass Istvánné, aki az egyháznak tett 50 forintos adományával, Siska Elekné Székely Teréz több értékes szövetadományozásával, Orbai György szántóföldhagyatékával, Fejérváry Károly(Dés, 1954-) Uzdiszentpéterről került Sajószentandrásra 1982-ben. 1985-ben lemondott hivataláról. magtáralapításával (1864), amelynek hasznosításából, és az 1878-tól be nem töltött lelkészi jövedelemből az egyházközség vagyonát sikerült nagyban gyarapítania.
A kisharangot 1767-ben öntette a gyülekezet, 1793-ban Fejérvári Éva adományozott egy 3 mázsás harangot, az 1887-es nagy harangot 1928-ban vásárolta a besztercei református egyházközségtől. A sajókeresztúri (ma:Bethlenkeresztúr) imaház lebontásából megmaradt cirillbetűs kisharang is idekerült.
1862-ben, amikor a község nagy része leégett, a 12 négyzetméter boltozott szentélyből és 48 négy méter mennyezetes hajóból álló, a szentély keleti és déli oldalán 1 méter magas és 16 cm széles ablakokkal bíró, kápolna alakú kőtemplom fele is leégett a papilakkal és a haranglábbal együtt. A harangokat borgói szekeresek segítségével tudták megmenteni az összeolvadástól. A templomot Radák Istvánné, Cserényi Sándorné, Balogh József (1841 ̶ 1894) és Balogh Mihály befedette, de a többi épület hamuban hevert. A templom falainak kijavítása, a festett bútorzat a karzattal, a papilakkal és melléképületekkel együtt, az egyháztagok bevonásával, rovatalrovatal=rovatok szerinti adóbeszedés és közadakozás folytán való építtetése a Fejérváry Károly gondnok érdeme, aki a templom újjáépítési ígéretét 1896-ban, az ezredforduló ünnepén teljesítette: a régi helyére új templomot építtetett Antoni Baisireo pallérossal,palléros=építőmester és a saját költségén teljes felszereléssel ellátta. Ő azonban 1899. júliusában történt halála miatt a templomszentelést nem érte meg.
1864-ben Sajószentandrásnak filiája lett a megfogyatkozott lélekszámú Alsóbalázsfalva Felsőbalázsfalvával együtt Cserényi Ferenc patrónus közbenjárására. 20. század első felében az alsóbalázsfalvi gyülekezet megszüntével, kegyszerei a Sajószentandrási Egyházközség tulajdonába kerültek.
A templom zsindelytetejét 1960-ban cserélték cserépre, 1977-ben bádogra. 1995-ben a 100 éves évfordulóra felújították, 2012-ben javították, és 2021-ben sikerült teljesen felújítani.
Az egyházközségi anyakönyvet 1795-tól vezetik. 1766-ban 94 egyháztagot tartottak számon (51 férfi, 37 nő). 1881-ben 136 tagot tartanak számon. 20. században sem nagy népességű gyülekezet. 1900-ban 180, 1905-ben 164, 2022-ben 66 egyháztagot tartanak számon.