250px|bélyegkép|A Magyar Állami Operaház nézőtere (részlet) Az opera olasz eredetű szó, dalművet jelent (másként: dramma per musica). Vokális-hangszeres drámai színpadi műfaj, melyben a szerepeket éneklik. Az opera három-négy, ritkábban egy-, két- vagy ötfelvonásos, többnyire nyitánnyal kezdődik.
A 16. század ismert műfaja, a hangszerkísérettel ellátott egyszólamú ének, a monódia egyre bővült rövidebb drámai jelenetekkel (intermezzo), míg a század végére létrejött az első mai elemeket is magába foglaló operaelőadás. A középkori Firenzében a 17. század legelején mint hangszerekkel kísért énekbeszéd volt ismert. A század elején a velencei opera virágzott, megkezdődött a recitativo és az ária szétválása, melyek végül a nápolyi operában különültek el egymástól teljesen. A 18. század során az olasz vígopera és a vidám és komoly jeleneteket felvonultató úgynevezett semiseria életképesebbnek bizonyult a komoly operánál; erre jó példát jelentenek Mozart művei. A 19. században ugyan az olasz opera egyeduralma teljes, de kialakulnak a nemzeti operák is. Franciaországban időközben a nagyopera élte virágkorát, míg Németország a 19. században valóságos opera-nagyhatalommá nőtte ki magát, így például Richard Wagner az ún. wagneri zenedráma megteremtésével erősítette a műfaj drámaiságát.
Az opera születésének a történelem folyamán két vonását különböztethetjük meg: az egyik az új forma létrejötte, a másik a forradalmi változás a zenében.
Olasz opera bélyegkép|250px|Jacopo Peri a Dafné opera egyik jelmezében
A 16. század végén a firenzei Camerata volt az a művészeti csoportosulás, amely felkarolta a monódia ügyét a reneszánsz végén elburjánzott polifóniával szemben. A csoportosulás tagja volt többek között Vincenzo Galilei (a nagy csillagász apja), Emilio de Cavalieri, Giulio Caccini és Jacopo Peri. Egyszerű, mindenki számára közérthető stílust akartak kialakítani. Egy olyan énekbeszédet, amely érthetően kifejezi a szöveg mondanivalóját, valamint az emberi érzelmeket és indulatokat. És mivel a reneszánsz ember úgy gondolta, hogy az ókori görögök énekelve vagy legalábbis recitálva adták elő színdarabjaikat, ezért a Camerata tagjai is az antik görög színjátszás hagyományaiból indultak ki, és tulajdonképpen nem új műfajt akartak kifejleszteni, hanem csak egy régit feléleszteni. Ez a régi műfaj pedig az antik tragédia lett volna. Ennek következtében az első operák témájukat kivétel nélkül a görög-római mitológiából és történelemből merítették.
Az első operának a történészek Jacopo Peri és Ottavio Rinuccini komponálta Euridikét tekintik. 1600-ban írták, IV. Henrik francia király esküvője alkalmából. Mivel eredetileg az ókori tragédiát akarták feléleszteni, a 17. században keletkezett operák kivétel nélkül tragikus történeteket dolgoztak fel. A 18. században aztán elterjedt az a szokás, hogy a felvonások közti szünetekben vidám, egy-két szereplős zenés bohózatokat adtak elő a közönség szórakoztatására. Ilyen vidám, zenés intermezzo volt Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című darabja is. Aztán egyes esztéták Arisztotelész Poétikájára hivatkozva kitiltották ezeket a zenei közjátékokat az opera seria előadásokról. De néhány intermezzo ekkor már annyira nagy népszerűségnek örvendett, hogy egyes színházak elkezdték őket önállóan is játszani. Ekkor indult diadalútjára Az úrhatnám szolgáló is, amit sokan az első opera buffának tekintenek.
Az opera buffa műfaja szintén Itáliában jelent meg. Az Európa-szerte elterjedt vígoperákkal szemben ez teljes egészében zenés volt, ugyanakkor meghatározta szereplőinek számát, amely hat és nyolc között volt. Nevetéssel, parodizálással akarta a nézőt tanítani. Az egyik első ilyen opera az 1706-ban bemutatott Michaelangelo Faggioli La Cillája volt. A Teatro dei Fiorentini volt az első nápolyi színház, ahol az opera buffát rendszeresen játszották.
Az 1800-as évek elején a francia opera hatására az itáliai szerzők művei új formákat öltöttek: Nápolyban elmosódott a recitativo és az ária közti különbség, miután az előbbit teljes zenekari kísérettel adták elő. A kor nagy operaszerzője Gioachino Rossini (1792–1868) volt, aki a Tankréddel (1813) és a vidám hangulatú Olasz nő Algírban című darabbal (1813) új formába öntötte az operát: a komédia és a tragédia nála ugyanazzal a nyelvezettel rendelkezett. A jeleneteken belül lejegyezték a felállást, így az erőszakosabb énekesek nem tudtak a többi rovására az előtérbe tolakodni. bélyegkép|balra|220px|Giuseppe Verdi A Rossini által megalkotott formákat lassan kezdték átvenni más zeneszerzők is, ugyanakkor az itáliai operába kezdett beszivárogni a francia és a német zenében már meghonosodott romantika. A forma és szemlélet egységét Vincenzo Bellini (1801–1835) valósította meg. Neki és Gaetano Donizettinek (1797–1848) köszönhetően jelent meg a romantikus opera főszereplője: a hőstenor. De a többi hangfekvést is bizonyos jellemtípusokkal kezdték azonosítani (például basso profondo). Ezekben a művekben mondhatni kötelező volt, hogy a történet vége szomorú, tragikus legyen. Ugyanebben az időben működött egy másik jelentős zeneszerző is, Saverio Mercadante (1795–1870), aki az 1830-as években megjelentetett egy merész programot az opera megreformálására. Elvetette a Rossini által bevezetett struktúrákat, és megteremtette a zenekari hangzás egyensúlyát, mindeközben nagyobb hangsúlyt fektetett a drámai cselekményre. 1840-re, mire Bellini már meghalt, Donizetti pedig inkább Franciaországban tartózkodott, Mercadante lett a legmegbecsültebb olasz zeneszerző.
Mercadante volt a 19. század első felének egyetlen említésre méltó olasz zeneszerzője egészen Giuseppe Verdiig (1813–1901), Verdi azonban addig nem ismert magaslatokra emelte az opera műfaját. Ugyanezen időben virágzott szerte Itáliában a Risorgimento (Itália egyesítését követelő mozgalom). A cenzorok erősen behatárolták a megjeleníthető témákat, így aztán virágzott az opera buffa, amiben visszanyerte régi helyét a secco recitativo, amelytől nem sokkal korábban Donizettinek már-már sikerült megszabadítania az operát.
1860 körül aztán a külföldön vezénylő olasz karmesterek Itáliába is elhozták a változás szellemét. Arrigo Boito (1842–1918) librettista és zeneszerző megírta az opera lesújtó kritikáját, majd Franco Faccióval (1840–1891) megalkotta két forradalmi operáját, az I profughi fiamminghit (1863) és a Hamletet (1865), majd a Mefistofelét is (1868). 1870 végére eltűnt az olasz operák állandó jellegzetessége, a minden lassú ária végén megjelenő cadenza.
Wagner zenéjének a hatása 1880 és 1900 között elérte Olaszországot is. Ez időben az olasz opera irányát Alfredo Catalani La Wallyja (1892) és Giacomo Puccini Lidércekje (1884) határozta meg. Pietro Mascagni (1863–1945) Parasztbecsületével megjelent olasz földön a verizmus. Ezt az operát követte Ruggero Leoncavallo kétfelvonásos színpadi műve, a Bajazzók (1892), majd a másik műve, a Zarà (1900). Aztán jött Francesco Cilea két operája: Az arles-i lány (1897) és az Adriana Lecouvreur,
majd Umberto Giordano Fedorája. A verizmus kiteljesítője Giacomo Puccini volt: ő zenéjében a mély emberi érzésekre fektette a hangsúlyt, történeteit egzotikus helyszínekbe ágyazta, és azok zenei világát beleszőtte magába az operába is. Puccini egy új stílust is bevezetett: gondosan felépítette operáinak zenei egységét. Az áriák folyamatos zenei szövetbe illeszkednek, nincs pontosan behatárolható elejük és végük.
Más fontosabb zeneszerzők: Riccardo Zandonai (1883–1944), Franco Alfano (1876–1954) – ő fejezte be a Turandotot Puccini halála után, Italo Montemezzi (1876–1952) folytatta a Puccini által kezdett utat. Ennek a stílusnak még a 21. században is akadnak követői; közülük a legjelentősebb Gian Carlo Menotti (1911–2007) volt.
Francia opera bélyegkép|220px|Mazarin bíboros (1602–1661) A francia opera kialakulásának első ösztönzője az 1570-ben megalakult Költészeti és Zenei Akadémia. Az intézményt a király engedélyével a kiváló humanista költő, a velencei születésű, de francia származású Jean-Antoine de Baïf alapította. Barátjával, Pierre de Ronsard-ral a görög verses, zenés, táncos dráma újjászületését tűzték ki célul. (Cameratát hoztak létre – a Camerata előtt). Ők ketten fejlesztették tovább a francia chansont, megteremtve a metrikus, vagyis antik típusú időmértékes francia verset. Elméletüket a kor olyan ismert zeneszerzői alkalmazták, mint Claude Le Jeune és Jacques Mauduit. Kialakult az udvari dal, amely idővel mindinkább egyszólamúságra tört, és egy Baltarazini nevű hegedűs megírta az első udvari balettet, A királyné vidám balettjét (1581).
Miután trónra került a Bourbon-dinasztia, melynek megalapítója IV. Henrik francia király volt, a francia opera jelentős fejlődésnek indult: 1600-ban, mikor Firenzében nőül vette Medici Máriát, az esküvőjük alkalmából csendült fel Peri és Rinucci Euridikéje, és később az udvara látta vendégül a Rinucci és a Caccini családokat.
Az első igazi francia operák itáliai importból származtak; 1645-ben, Jules Mazarin bíboros közbenjárásával volt az első franciaországi operabemutató, Párizsban. Két kevésbé ismert olasz művet adtak elő a királyi palotában, de csak néhány meghívott jelenetében. Az opera nem aratott sikert a francia közönségnél, Mazarin azonban nem adta fel a tervét, és 1647-ben bizonyos változtatásokat téve az eredeti olasz operán, végül egy „franciásított” Orfeusz operával elnyerte a franciák tetszését (a mű szerzője Luigi Rossi). Mazarin elgondolása tehát helyesnek bizonyult: a balettel, gazdag díszletekkel ékes, látványos színpadi műfaj megfelelt a francia ízlésnek. Mazarin mintája alapján született meg 1655-ben La Guerre–de Beys-től Ámor diadala, majd 1659-ben Cambert–Perrin Pastoraléja. Voltaképp mindkét mű csak pásztorjáték, amelyben csekély szerepe van a drámai játéknak, ennek ellenére egyes nézetek szerint az előbbi, mások szerint az utóbbi az első francia opera. Amikor 1601-ben Mazarin meghalt, az „idegen művészet” beengedését követelték nemcsak a komponisták, hanem a politikusok és a költők is, s a francia színpadokról az opera helyébe visszatértek a balettek s a pásztorjátékok. bélyegkép|200px|Jean-Baptiste Lully 1669-ben Pierre Perrin királyi engedélyt kapott francia nyelvű operák bemutatására, majd 1671-ben Robert Cambert komponistával együtt létrehozta az első francia operát, a Pomont. A darab sikeressége ellenére az engedélyt 1672-ben megvonták tőlük, Perrin az adósok börtönébe került, Cambert pedig Angliába távozott.
Az első igazi értelemben vett francia opera komponista Jean-Baptiste Lully (1632–1687) volt, aki még a dicsőségtől és hatalomtól elvakult Napkirályt is az ujjai köré csavarta. Így Lully mint a királyi család zenemestere 1671-ben megkapta az operaelőadások kizárólagos jogát. Hamarosan kialakultak a különböző operatípusok, mint például a tragédie lyrique vagy a tragédie en musique. Lully kivételezett helye olyan tehetséges komponisták rovására ment, mint például Marc-Antoine Charpentier (1643–1704). Hiába írt több operát is (köztük a Médea című remekművet), amely mélyebb és gazdagabb volt, mint Lully bármely más darabja, azok csak Lully halála után kerülhettek színpadra, 1639-ben. Charpentier másik fontos drámai műve a sokat vitatott, első melegoperának tartott David et Jonathas (1688).
Lully után számos francia zeneszerző is hódolt a francia operának. André Campra (1660–1744), Marin Marais (1656–1728), Michel de Montéclair (1667–1737) egyaránt egyéni remekművekkel jelentkeztek. A következő kor legnagyobb komponistája pedig Jean-Philippe Rameau (1683–1764), akitől több lírai tragédia is fennmaradt. Rameau rendkívül eredeti és fantáziadús hangszerelést használt, ugyanakkor elvetette a prológust. Franciaországban addig ismeretlen hangszereket honosított meg, többek között neki köszönhető például a klarinét megjelenése is. Ezenkívül különleges hanghatásokat is bevezetett, mint például a pizzicatót (az egyébként vonóval megszólaltatott hangszer húrjainak a pengetését) és 1745-ben a glissandót (csúszás az egyik hangtól a másikig).