A Magyar Selyemipar Vállalat (rövidített nevén: MSV, a vállalatot külföldön DUNASILK néven ismerték) 1955. január 1-jével alakult hét selyemszövödéből, két selyemcérnázógyárból, valamint egy selyemkikészítő gyárból. Ezzel az akkori magyarországi selyemipar egészét egy szervezetbe tömörítették. Ebben az évben a selyemipar a magyar textilipar termelési értékének 4,1%-át állította elő és összesen mintegy 3-4 ezer embernek adott munkát. A vállalat ebben a formájában lényegében 1991-ben bekövetkezett felszámolásáig állt fenn. Ezt követőleg felbomlott és a nagyvállalatot alkotó egyes gyárak ismét önállóak lettek vagy megszűntek. Ma már csak a tolnai és a szentgotthárdi gyár működik.
A Magyar Selyemipar Vállalat fennállásnak mintegy 35 éve alatt igen sok beruházást, műszaki és technológiai fejlesztést hajtott végre a hozzá tartozó gyárakban, korszerű termékek kifejlesztésével, nagyüzemi gyártásuk bevezetésével, bel- és külföldi értékesítésével járult hozzá a magyar textilipar fejlődéséhez.
A Magyar Selyemipar Vállalatot alkotó gyárak története
Az újonnan alakult állami nagyvállalat a következő korábbi gyárakat foglalta magában:
Adria Selyemszövőgyár, Kőbánya, Duna Cérnázógyár, Kelenföld, Hungária Jacquardszövőgyár, Kispest, Mohácsi Szövőgyár, Mohács, Pipacs Szövőgyár, Kispest, Selyemkikészítőgyár, Óbuda, Soproni Szövőgyár, Sopron, Szentgotthárdi Szövőgyár, Szentgotthárd, Tolnai Fonógyár, Tolna, Váci Bélésszövetgyár, Vác.
Adria Selyemszövőgyár
Az Adria Selyemszövőgyár Rt.-t 1930-ban alapította családi részvénytársaságként Gyárfás Gábor rövidáru-nagykereskedő, akinek ugyanabban az épületben volt üzlethelyisége, ahol az Adria Biztosító Intézet is székelt – innen ered a cég neve. Maga a gyár Kőbányán, a Halom utcában volt, a Joss M. Löwenstein Fehérneműgyár – a későbbi Férfifehérneműgyár – épületében bérelt helyiségekben, ahol 12 szövőgép működött és 20 munkás dolgozott. A munkások két műszakban dolgoztak, 12-12 órás mukaidőben. A szövetek színezését, kikészítését a Hazai Pamutszövőgyárban végezték. Mivel a bérelt helyiségekben bővítésre nemigen volt lehetőség, 1933-ban az üzemet egy, a budapesti Gyömrői úton e célra épített új épületbe költöztették át, ahol a már 60 szövőgépet és a hozzájuk tartozó előkészítő gépeket kényelmesen elhelyezhették. 1935-ben már 120 szövőgéppel rendelkeztek és a munkások száma 200-ra nőtt.
A második világháború alatt az épület csak kisebb károkat szenvedett, de a belvárosi Adria-palotában tárolt készletek egy tűz következtében megsemmisültek. A háború után 1945 februárjában indult meg újra a termelés, ekkor a szovjet hadsereg által biztosított nyersanyagból készítettek sebkötöző pólyákat. Az ezt követő években végre tudtak hajtani bizonyos korszerűsítéseket. 1961-ben új szövőelőkészítő üzemet építettek és 200-ra bővítették a szövőgépparkot.
A Magyar Selyemipar Vállalat keretében a gyárat batiszt jellegű női- és gyermekruházati szövetek, férfiing-anyagok, ágyneműk és háztartási textíliák gyártására specializálták.
Duna Cérnázógyár
A Duna Cérnázógyár elődje az 1933-ban alapított Danubia Textilelőkészítő Rt. volt, amelynek tulajdonosa a francia Comptoir des Textils Artifiels cég volt. Arra a célra hozták létre, hogy hazai gyártásban készülhessenek a speciális selyemfonalak. A magyar állam a gyár részére 15 évre szóló 25%-os vámkedvezményt biztosított.
A vállalat igen jól prosperált, 1941-ben már mintegy 1000 tonna különféle selyemfonalat gyártott, amit 1943-ra – újabb gépbeszerzésekkel – tovább növeltek. A háború alatt akadozott ugyan a nyersanyagbeszerzés, de ennek áthidalására jó lehetőséget kínált a nyergesújfalui Magyar Viscosa Rt. megindulása 1941-ben, amely viszkózfonallal láthatta el a Danubia gyárat.
A II. világháború alatt, Budapest ostroma idején a gyárépületben tűz ütött ki és a termelés lehetetlenné vált. A helyreállítási munkák februárban kezdődhettek meg és 1945 májusában ismét megindulhatott a termelés.
A Magyar Selyemipar Vállalathoz csatolt gyárat Duna Cérnázógyár néven szintetikus (poliamid és poliészter alapú) fonalak terjedelmesítésére specializálták. E célra akkor igen korszerűnek számító gépekkel szerelték fel és ezzel a gyár jelentős mértékben hozzájárult a hazai szövő- és kötőipar fonalellátásához a terjedelmesített fonalak körében.
Hungária Jacquardszövőgyár bélyegkép|jobbra|300px|A Hungária Jacquardszövőgyár épülete Kispesten Schwarz Lajos textil-nagykereskedő 1898-ban Budapesten, egy Bajza utcai bérház alagsorában alapította meg 6 darab kézi jacquard-kéziszövőszékkel, cseh munkásokkal a Schwarz Lajos Első Magyar Jacquard Szövészet-et, címkék és bélésszövetek gyártására. Néhány év múlva új helyre költöztette és bővítette üzemét. Az alapító halálát követően, 1908-ban egy kis tőkés csoport vásárolta meg a céget és telepítette át Kispestre. Ekkor nevezték át Hungária Jacquardszövőgyár Rt.-re és elsősorban nyakkendők, fejkendők, felsőruha-szövetek, valamint népi motívumokkal díszített parasztbrokát szövetek gyártására rendezték be. Az első világháborút megelőző években 72 mechanikai (transzmissziós hajtással működtetett) szövőgéppel és 60 emberi erővel működtetett jacquard-kéziszövőgéppel dolgoztak, a foglalkoztatottak száma 400 körül volt. Az 1920–1930-as években jelentős korszerűsítéseket végeztek és rátérek az akkor újnak számított műselyemfonalakA köznyelvben ’’műselyemnek’’ nevezett filamentfonalak voltaképpen cellulóz alapú mesterséges szálasanyagból (régebben nitrátcellulózból, réz-oxid-ammóniából, újabban viszkózból vagy cellulóz-acetátból) készülnek. A ’’műrost’’ ugyanezekből a nyersanyagokból készült, rövid szálakból font fonal köznyelvi elnevezése volt. használatára is. Termékeinek népszerűségét jelzi, hogy az akkori Iparcsarnokban tartott XIII. Árumintavásár (1922) alkalmából dicsérő ismertetés jelent meg a sajtóban.
A II. világháború alatt a gyárat súlyos károk érték, de a háború utáni újjáépítés eredményeképpen a termelés hamar megindult. 1957-ben – már a Magyar Selyemipar Vállalat egyik gyáraként – jelentős korszerűsítést hajtottak végre, aminek során korszerű, csehszlovák gyártmányú, ún. francia rendszerű jacquard-fejekkel szerelték fel a szövőgépeket. Az 1960-as években bevezették a poliamid- és poliészterfonalak használatát, a szövőgéppark elavult gépeit kiselejtezték és helyettük 240 darab korszerű, svájci gyártmányú szövőgépet helyeztek üzembe, korszerűsítették és bővítették a szövőelőkészítő üzemet és magát a gyárépületet, egyebek között légkondicionáló berendezést helyeztek üzembe.
Mohácsi Selyemszövőgyár
Az 1905-ben alapított, majd 1922-ben leszerelt gyárat 1923-ban a Magyar Selyemfonodák Haszonbérlete Rt. és a Hungária Jacquardszövőgyár Rt. Mohácsi Selyemipari Rt. néven indította újra. Az 1930-as évek gazdasági válsága miatt az üzemet leállították, gépeinek nagy részét leszerelték. 1934-ben a Soproni Selyemipar Rt. vásárolta meg és indította be újra a gyárat, egy csehországi leégett textilgyár gépeit telepítve ide. 1944 novemberéig rendben működött a vállalat, ekkor azonban a visszavonuló német csapatok lőállásaikat a gyárudvarban állították fel, ellehetetlenítve a termelés folytatását, majd kivonulásukkor ki is rabolták a gyárat. 1945 januárjában indult meg a helyreállítás és kezdődött meg újra a termelés.
Az MSV-hez csatolt gyárban az 1960-as években jelentős fejlesztéseket hajtottak végre, korszerűsítették az épületeket és a fonalelőkészítő üzemet, bővítették a szövőgépparkot. Elsősorban selyemszöveteket, de emellett üvegszál-fonalakból készült műszaki szöveteket is készítettek
Pipacs Selyemszövőgyár
A gyárat 1924-ben Budapesten, az akkori Külső-Üllői út 36. sz. telken építették fel és mint Fleischer és Kemény Selyemszövőgyár kezdte meg működését. A 74 főt foglalkoztató gyárban szövöde és fonalelőkészítő üzem, valamint raktár és iroda működött. A 44 sima nyüstös szövőgépen pamut-, hernyóselyem- és műselyem-bélésszöveteket állítottak elő. 1926-ban a gyárat egy osztrák társaság vásárolta meg és Schill Testvérek Kispesti Selyemszövőgyár Rt. néven működött tovább. Az 1920–1930-as években több lépésben korszerűsítették a gépparkot és bővítették a gyártmányválasztékot: pamut-, gyapjú-, hernyóselyem- és műselyemfonalakból brokát-, nőifehérnemű- és felsőruha-szöveteket, valamint lakástextíliákat állítottak elő.
A II. világháború során a gyárat nem érte súlyosabb kár. A háború befejeztével, 1945-ben mint német tulajdon, a Schill-gyár szovjet tulajdonba ment át és Vörös Pipacs Selyemszövőgyár néven folytatta működését. 1951 végén a gyárat magyar tulajdonba adták át, akkor mint Pipacs Selyemszövőgyár működött tovább. Később a gyár egyesült a Hungária Jacquardszövőgyárral és mint annak I. gyártelepe szerepelt.
Selyemkikészítőgyár
A selyemiparnak 1952-ig nem volt önálló kikészítő üzeme. A selyemszövetek színezését, kikészítését az Óbudai Textilkikészítőgyárban (korábban: Óbudai Fehérítő-, Festő- és Impregnálógyár Rt.), emellett a soproni és a szentgotthárdi selyemszövödék saját kikészítő üzemeiben végezték. 1952-ben az Óbudai Textilkikészítőgyárban biztosítottak helyet kifejezetten a selyemkikészítés céljára. 1958-ban azután ezt a teljes üzemet a Magyar Selyemipar Vállalat keretében, Selyemkikészítőgyár néven a selyemipar számára működtették. Korszerűsítették az épületeket, a gépparkot, jelentősen bővítették a kapacitást. A gyártástechnológiát a hazánkban akkoriban egyre nagyobb mennyiségben felhasznált szintetikus szálasanyagok követelményeinek megfelelően alakították át.
Soproni Selyemszövőgyár
A későbbi Soproni Selyemszövőgyár két, egymással szemben épült gyár egyesítéséből keletkezett: egy osztrák családi részvénytársaság 1926-ban alapította meg a Trebitsch S. és Fiai Selyemárugyár Rt.-t, 1929-ben pedig Soproni Selyemipar Rt. néven alakult meg egy másik cég. Ezt a két korább gyárat együttesen rendelték Soproni Selyemszövőgyár néven a Magyar Selyemipar Vállalat hatáskörébe.
A Trebitsch-féle gyár hernyóselyemből, műselyemből, műrostból kendők, női fehérneműk alapanyagait, paplanbrokátot, bársonyimitációt készített. A nyers kelmét 1938-ig Bécsbe vitték színezésre és kikészítésre, ezt követőleg a szemközti Soproni Selyemipar Rt.-nél és más hazai gyárakban végeztették ezt a munkát. A cég termékeit főleg külföldön értékesítették.
1941-ben közgyűlési határozattal Dunántúli Selyemszövőgyár Rt.-re változtatták a vállalat nevét.
1944 decemberében a gyárat bombatalálat érte és súlyos károkat szenvedett. 1945 február végére sikerült az üzemet olyan állapotra hozni, hogy néhány gépen ismét megkezdődhetett a termelés, de egy márciusi újabb bombázás ismét tönkretett mindent.
A Soproni Selyemipar Rt.-t Madarász Imre selyem-nagykereskedő alapította 1929-ben. Az alapításkor 65 géppel indult üzemben 1939-re már 205 – részben jacquard-szövetek készítésére alkalmas – szövőgép működött és termékeinek mintegy 40%-át külföldön, Nyugat-Európában és Kanadában értékesítette. Női fehérneműk anyagait, női felsőruha-szöveteket, nyakkendőszöveteket, kendőszöveteket, paplanbrokátokat gyártottak. 1933-ban festödét és kikészítő üzemet is létesítettek.
Részben a kapacitások jobb kihasználása, részben a konkurencia kikapcsolása érdekében a cég 1934-ben megvásárolta a Mohácsi Selyemipar Rt.-t és berendezkedtek kreppcérnázásraA kreppcérnázás a cérnázás egyik módja, amelynek során két vagy több fonalágat igen nagy sodratszámmal sodornak össze, aminek hatására a cérna tehermentesítéskor összeugrik és hullámos alakot ölt. Az ebből készült szövet felülete „rücskös” lesz, ami jellegzetes mintázatot eredményez. és filmnyomásra is.
A II. világháború alatt a légitámadások a gyárat megkímélték ugyan, de a kivonuló német csapatok március végén felrobbantották az egyik üzemépületet.
A két gyár 1955-ben a Magyar Selyemipar Vállalathoz került és női felsőruházati szövetek, esernyőszövetek és paplanbrokátok gyártására speializálódott.
Szentgotthárdi Selyemszövőgyár